Sziasztok, maďarok!
Precedensértékű választások lesznek ősszel Szlovákiában. Talán a helyzet nem annyira végzetszerű, mint azt sokan gondolják, de, ha nagyon lecsupaszítjuk a dolgot, tulajdonképpen szeptember 30-án dől el, lesz-e még valaha magabíró politikai képviselete a felvidéki magyarságnak.
A Lengyel László-féle szürke pulóverben járó közhely, hogy az új kampányidőszak ott kezdődik, ahol az előző véget ért, de némi spéttel, május végére csak beindult a politikai csúcsüzem Szlovákiában is. Miután az Eduard Heger vezette korlátolt értelmű társaság végrehajtotta a bravúrt, és bukása körülményeiben még dicstelen regnálását is alulmúlta, kinyílt a tér, felpezsdült az élet.
Mielőtt azonban rátérnénk a magyar szavazatokra pályázó magyar szövetségekre, pártokra, fórumokra és csokidrazsékra (erről mindjárt), akad itt még néhány tételmondat, amelyről érdemes beszélnünk. A jelek szerint a 2023-as előrehozott lesz az első olyan választás Szlovákia rövidke történetében, amelyen a szlovák pártok tényleg nekiveselkednek a magyar szavazatok összegereblyézésének. A kilencvenes években egyetlen szlovák formációnak sem jutott eszébe direktben megszólítani a magyar szavazókat. Néhány elvetélt próbálkozást, KDH-s díszmagyart és a „hosszúnevű” aktivista pártocskát leszámítva, nem különösebben érdekelte a szlovák politikumot a magyar választó.
Az akkori Magyar Koalíció Pártja simán becsatornázta a voksolásra és egyéb úri huncutságokra hajlandó magyar szavazókat, a nemzetiségek közötti átszavazás nem volt jellemző. Az MKP szavazóbázisának fogyatkozása nem volt a szlovák pártok erősödésének egyenes következménye, inkább a magyar választók jelentékeny része vesztette el közéleti érdeklődését. Hiába két kormányzati ciklus le nem becsülhető eredményei, az igazán nagy dolgokban nem sikerült előrelépni nyolc év kormánytagság után sem, így a választó távolmaradásával büntetett.
A szellemi boszorkánykonyhájukban vegyes gyümölcsből „közösségszaggatót” kotyvasztó felvidéki magyar liberálisok, hallgatva az idők szavára, megnyitották a kapukat.
Előbb csak vegyes pártra mentek a magyar szavazatok tömegével, később már tisztán szlovák pártokra is. Azzal együtt, hogy a magyar szavazótábor kvázi megfelezésének felelőssége nem 100%-ban a most-hidasoké, ma már világosan látjuk, mekkora kárt okozott közösségünknek a vegyespárti ideológia meghonosítása. Hogy aztán a Fico-kormány bukása nélkül a kezdeti sikereikből maradt volna-e mikroszkóp nélkül is látható szavazótábor, már a science-fiction lapjaira tartozik, mindenesetre a vegyespárti ideológia az asszimiláció különböző fázisaiban leledző magyarok megszólítására 2020-ra alkalmatlanná és okafogyottá vált.
A 2020-as választási kampányban az akkor épp Magyar Közösségi Összefogás néven futó magyar párt képtelen volt megfelelően tematizálni a választani hajlandó magyarok gondolkodását. Számos magyar választó meggyőzőbbnek találta Matovič antikorrupciós performanszait, mint az MKÖ kissé naftalinszagúra sikeredett választási kampányát.
Elcsépelt és unalmas, de ettől még igaz, a szlovák politikai mocsár levitézlett arcokat és bukott politikusokat újra felszínre böffentő kavargása bizony az OĽaNO-kormánynak köszönhető. A szlovák jobboldal úgy tört darabokra Matovič és Heger vezetése alatt, ahogy kisgyermek kezében a porceláncsésze. Nem véletlen, hogy percemberek és percpártocskák tülekednek az OĽaNO darabkáiért. Maradva az előző, kissé képzavaros párhuzamnál, olyan ez, mint a lakodalomban összetört tányér, mindenki vinne belőle egy darabkát.
A vegyes párt tehát végleg eltűnt. Senki nem alapított hasonlót, a fekete lovagként újra meg újra felbukkanó Simon Zsolt is szlovák pártocskákkal bútorozott össze. Nevüket nem csak azért nem írjuk le, mert vállalhatatlanul hosszú és megjegyezni is felesleges, hasonlóval próbálkozik a Szövetségből kivált néhány exhidas is, és úgy fest, Igor Matovičnak is jól jönne néhány tízezer magyar szavazat.
Ez a hirtelen magyarbarátság annak fényében egészen fura, hogy Gyimesi Györgyöt nyilvánvalóan Matovič engedte el a Szövetségbe. Miközben az OĽaNO „magyar szívű” politikusai is magyar szavazatra ácsingóznak, az egyetlen politikus, aki valóban tudná is szállítani ezeket, ingyen átigazolhat a konkurenciához. Az egyszerűen alkalmatlan emberek és józan észtől független személyiségek vezetőjére lehet sokfélét mondani, de hogy ne értene a politikához, azt nem. Szakmailag talán dilettáns, minden cselekedetét az egója uralja, de az utolsó sejtje is politikusból van. Ekkora hibát csak okkal követne el. Hogy mi ez az ok, azt korai még találgatni, az biztos, lesz még néhány fordulat a szlovákiai közéletnek nevezett elképesztő szappanoperában.
Az egyetlen pozitívum talán ebben az elképesztő őskáoszban, hogy a Szövetség, lerázva magáról terheit, végre nekiállhat dolgozni.
Kicsit talán már késő beindítani a kampányt, de kemény munkával és egy világos tervvel még bőven teljesíthető a 2010 óta egyszer sem sikerült feladat: bejutni a parlamentbe. Ezzel együtt most vélhetően nehezebb lesz, mint bármikor korábban. A megyei választások idején szlovák jelöltek magyar nyelvű óriásplakátjai lepték el a földünket, hála istennek, feleslegesen. A Szövetség kiváló eredménye azt mutatta, helyi szinten még mindig a „saját fajtájára” szavaz a magyar választó, de a parlamenti választások kapcsán már nem lehetünk ennyire bizakodóak. Seregestül jönnek az aktivisták. Liberális aktivisták, konzervatív aktivisták, szocdem aktivisták, gömöri aktivisták, csallóközi aktivisták. Valahogy úgy vagyok velük, mint Gombóc Artúr a csokival, csak éppen fordítva! Én egyiket sem szeretem!
Megjelent a Magyar7 2023/22. számában.
