Progresszívok zsákutcája
Ezzel a címmel közölt a Postoj.sk egy érdekes kommentárt Jozef Majchrák tollából. A kommentár azzal foglalkozik, vajon jó döntés volt a PS/Spolutól, hogy egyre inkább az utcára viszi a politikát, és így akar megküzdeni Kotlebáékkal. Arra keresi a választ, vajon a demokratikus ellenzéknek részt kellene-e vennie a weimarizálódáshoz hasonlatos utcai konfrontációkban.
A szerző a kommentárja elején azt a következtetést vonja le, hogy a PS/Spolu koalíció jelentősen vesztett a kisugárzásából. Míg pár héttel ezelőtt az a kép alakulhatott ki róluk, hogy bár ideológiailag behatároltak, de mégis csak egy párt, mely hangsúlyosan támaszkodik a szakemberekre és a hozzáértésre, mára egyre inkább utcai aktivistáknak tűnnek.
Nem mintha a politikában nem kellene felvállalni a konfliktust, sőt ez a politika része. Viszont ha mindezt az utcára visszük, könnyen vékony jégre tévedhetünk.
Nincs abban semmi rossz, ha meg akarjuk mutatni, hogy sokan vannak, akik ellenzik Kotlebáék politikáját. Viszont ha mindezt ellentüntetéseken teszik, ugyanabban az időben és helyen, ahova az ĽSNS szervez összejövetelt – bár így jelentősebb mediális hatással számolhatnak – az már kicsit a weimari Németországra kezd hasonlítani.
Kérdés az, hogy a progresszívok mozgósítása („Gyerünk nekik!”), amelyre más pártok is ráugranak (Za ľudí, KDH), valóban hatással lesz-e a választási eredményre. Gyengíteni fogja-e az ĽSNS-t? Erősíteni fogja-e a demokratikus ellenzéket, és növeli-e esélyüket a kormányalakításra?
Kotleba gyengüléséről a szerző szkeptikusan nyilatkozik. Számára inkább úgy tűnik, ezzel a PS/Spolu próbál mozgósítani, látva az utóbbi időben saját mélyrepülését a választási felmérésekben. Ugyanis a tavalyi év végén húzták elő a progresszívok Kotlebát, amikor csökkenni kezdtek a PS/Spolu választási preferenciái. Elővették az adatokat Kotlebáék erősödéséről, és elkezdtek intenzíven beszélni arról, hogy a szélsőségesek megnyerhetik a választásokat.
Ezzel egyidőben kimentek az utcára. Nem azért, hogy türelmesen bejárják az ĽSNS bástyáit, meggyőzzék az ingadozó választókat, hanem azért, hogy a szélsőségesek kemény magjával konfrontálódjanak, és ezzel felkeltsék a média figyelmét.
Azt akarták bemutatni, hogy ők a fő antifasiszta erő az országban, és erre minél inkább felhívják a választók figyelmét.
A szerző szerint viszont Kotlebáéknak ez a fajta konfrontáció nem okoz kárt. Az, hogy kikiáltják őket a választások egyik potenciális győztesének és az összejöveteleiken ellentüntetőkkel kell szembenézniük, nem fogja a híveiket elriasztani. Hogy ezek az akciók segítenek-e a PS/Spolu eredményén, azt viszont csak a választások mondják meg.
Mindenesetre kockázatosnak tűnik ez a fajta mozgósítás, akár többet vihet, mint hozhat.
Jozef Majchrák felteszi a kérdést, hogy az ilyen kampány mennyire segíthet a demokratikus ellenzék egészének, azaz növeli-e az választási összeredményt. Ezt sem tartja valószínűnek. Azt látja, hogy
a demokratikus ellenzék a felmérések szerint nem igazán tud új választói rétegeket bevonzani, példáil a csalódott Smer vagy SNS szavazókból. Inkább úgy tűnik, hogy egymás elől halásszák el a választókat.
Az ellenzéknek a fiatal választók körében komoly konkurenciát jelent az ĽSNS, és ezek szívéhez nem biztos, hogy ez a radikalizmus a jó út. Paradox módon, a progresszivok Kotleba-ellenes megmozdulásai inkább azt az ellenzéki mozgalmat erősíthetik, amelyet a jövendő kormány legmegbízhatatlanabb tagjának tartanak. Igor Matovič excentrikus megnyilvánulásai a PS/Spolu jelenlegi kampánytevékenységéhez képest már-már államalkotónak tűnnek, és ezek közül legalább néhány a valódi emberek problémáiról szól. Ha kampánybéli fordulópontot keresünk, akkor az talán az, hogy már egyáltalán nem tűnik utópiának, hogy Igor Matovič legyen a jövő kormányának összeállítója .
A PS / Együtt a választási kampány fő témájává vált a szélsőségesekkel való utcai konfrontáció. Ez olyan zsákutca, amitől a többi ellenzéki párt vezetői jobb, ha távol tartják magukat.
