Önvédelem – törvénnyel a beköltözés ellen
Július elsején lép hatályba az a törvény, amelyet a magyar jogalkotásban röviden csak a „helyi önazonosság védelméről” szóló törvénynek neveznek. A magyar kormány ezzel a törvénnyel azt az akut problémát szeretné kezelni, amit egy-egy település arculatának – az ott élő emberek akaratát figyelmen kívül hagyva – drasztikus megváltoztatása jelenti. Magyarán: a települések „önvédelmét”, önazonosságának megtartását szeretné megoldani.
Hogy hogyan változhat meg gyökeresen egy település jellege és arculata a tömeges beköltözés által, arra a legriasztóbb példát a szlovák–magyar határ közelében fekvő Rajka község szolgáltatja, ahol a szlovák fővárosból beköltözők egy-két évtized alatt megfordították a lakosság nemzetiségi összetételét. Becslések szerint napjainkra Rajkán 20 százalékra csökkent az őslakos magyarok aránya, míg a nyolcvan százalékot a gombamódon elszaporodott lakóparkokban élő szlovákság alkotja. Bár tegyük hozzá, eleinte a pozsonyi magyarok (vagy vegyes házasságban élők, akik közül legalább egy családtag magyar volt) kezdték el a beköltözést.
Az eredeti rajkaiak úgy érezhették, helyzetük ellehetetlenült, ingatlanjaik megfizethetetlenné váltak a fiatal családok számára, ezért a beköltözés mellett az elköltözés is sújtotta a települést. Jegyezzük meg, a helyzetről a község önkormányzata és egykori polgármestere (is) tehet, hiszen valakiknek jóvá kellett hagyniuk a falufejlesztési terveket, az ingatlanok nyakló nélküli eladását, az új lakóparkok telkeinek kimérését.
A rajkai beköltözést a schengeni övezethez való csatlakozás indította el, amit a magyarországi kedvező, illetve a szlovák fővárosban elszabadult ingatlanárak generáltak. Egy idő után már a Pozsonyba érkező kelet-szlovákiai munkavállalók egy része is errefelé vette az irányt, a fővárost csak ugródeszkának használva.
Logikusan vetődik fel a kérdés: vajon lehet-e törvényileg korlátozni a szabad költözés jogát, vagy azt, hogy az ember ott vegyen magának ingatlant, ahol kedve tartja. A helyi önazonossághoz való jog lényege, hogy a település közössége megakadályozhatja a település lakosságszámának nem kívánt növekedését, valamint felléphet a település nem kívánt társadalmi fejlődési irányával szemben.
A törvény természetesen azonnal kiverte a biztosítékot a magyar parlamenti ellenzéknél, az ötvenes évek diktatúráját kezdték emlegetni, míg a közösségi oldalakon elszabadultak az indulatok, és a botcsinálta jogászok, emberjogi „szakértők” hada azonnal a középkort, a röghözkötöttség állapotát kezdte emlegetni. Pedig a törvényalkotó csak azt az áldatlan állapotot szeretné felszámolni, amire Szlovákiában is szükség lenne.
A beköltözésről egy amerikai eset jut eszembe. Amikor Woody Allen, az extravagáns színész és párja New Yorkban egy, a Central park közelében levő társasházba szeretett volna beköltözni, az ott lakók úgy gondolták, hogy nem óhajtanak velük egy fedél alatt élni. Amikor ezt az esetet felhoztam egy közösségi oldalon dúló vitában, azonnal nekem estek, hogy ez a példa nem jó, itt a lakók kollektív döntéséről volt szó. No de hogyan lehet törvénnyel akadályozni a szabad költözés jogát? Nyilván úgy, hogy a helyi kollektívának adnak jogokat.
Egy dolog a szabad költözés joga, másik az önvédelem, a századok óta egy helyen lakó, egymással szimbiózisban élő közösségek joga. Nem tudom, miért nehéz felfogni, hogy a generációk által létrehozott (kulturális, közösségi stb.) értékek védelmét hogyan gyűrheti maga alá az individualista szabadáré? Mert fontos ugyan az egyéni jog, hogy hol szeretnék ingatlant venni és letelepedni, de nem biztos, hogy az ott élők is osztják a lelkesedésemet. Lehet, hogy ők másképp gondolják, és – bár ez idáig nem volt jogi kategória – valószínűleg nekik van igazuk.
Az egyik Garam menti községben nemrég megerősítették a polgárőrséget, mert egy, a faluba beköltözött összeférhetetlen, bűnöző család rettegésben tartja a lakosságot. Törvény hiányában mit tehet a falu önkormányzata, polgármestere?
Ha valaki ingatlant vásárol a településen, és beköltözik, köteles „bekönyvelni” az érkezőt, anélkül, hogy tudná, ki fia-borja. Igazolja, hogy ő az új tulajdonosa a háznak, és hozza a motyóját. Hasonló eseteket említhetnénk Gömörből, ahol például egykor színmagyar, református falvakba költöztették be (nem bizonyítottan, de több mint valószínű, hogy szervezetten) a kassai hírhedt Lunik IX. lakótelep kiköltöztetett lakóit. Ezzel megérkezett a faluba a bűnözés és a rendetlenség. A legérdekesebb a dologban, hogy éppen a községben élő „őshonos” roma kisebbség tiltakozott a legvehemensebben az új jövevények ellen, hiszen az ő renoméjukat rontották le néhány hét leforgása alatt az új lakók.
Egyébként a jogállamiságot és a demokratikus szabadárét ragozó közönségnek szeretném szíves figyelmébe ajánlani azoknak a Pozsony környéki falvaknak a szomorú sorsát, ahol a tömeges beköltözés révén először csak fellazult, majd teljesen felborult a települések nemzetiségi összetétele.
Akad olyan csallóközi falu, ahol a lakóparkok révén a lakosság száma a négyszeresére, ötszörösére nőtt. A legkirívóbb példa talán Éberhard esete, ahol két párhuzamos falu létezik egy névvel, egy régi és egy vadonatúj. Utóbbi a minimalista architektúrájával, mesterséges tavacskáival inkább emlékeztet egy „mini Dubajra”, mint egy csallóközi falura.
Pedig nemzetközi egyezmények is tiltják (csak kevésszer jutnak eszünkbe) a nemzeti kisebbség által lakott területek nemzetiségi arányainak megváltoztatását. Dél-Tirol példája juthat eszünkbe, ahová a többségi államalkotó nemzet nem költözhet be nyakló nélkül. Igaz, ott a mifelénk szitokszónak számító autonómia intézménye létezik, amely egyebek közt a kisebbség etnikai arányát védi.
Ennél is kézzelfoghatóbbak a települések felduzzasztásának negatív következményei a gyakorlati élet szempontjából.
A felkapott települések önkormányzatai általában infrastruktúrával, csatornarendszerrel, útkarbantartással (amire az állam alig ad forrást), óvodával, orvossal sem győzik ellátni és kiszolgálni a megnövekedett lakosságszámot, hiszen az adóbevételük véges, a településfejlesztési tervük nem számolt olyan mérvű bevándorlással, ráadásul az állam az önkormányzatokon igyekszik takarékoskodni. Egy szó mint száz, kedves „egyéni jogvédők”, nem ördögtől való a települések törvénnyel garantált önvédelme.
„Lehetőséget ad az önkormányzatoknak, hogy – saját döntésük alapján – szabályozzák a településük fejlődését, megőrizve a hagyományaikat, társadalmi rendjüket és értékeiket. A cél nem az elzárkózás, hanem a szerves fejlődés lehetőségének biztosítása. A túlzott mértékű lakosságbővülés, vagy a tömeges ingatlanvásárlás több településen a fiatalok kiszorulását és a település jellegének sérülését vagy elvesztését eredményezték. Az új jogi eszközökkel a közösségek hatékonyabban védhetik meg életformájukat a kívántnál nagyobb mértékű betelepülés és ingatlanvásárlások negatív hatásaival szemben” – írják a javaslat elején.
A törvény preambuluma azt is leszögezi, hogy hatálybalépésével a közösségeknek jogi eszközeik lesznek arra, hogy megvédjék az önazonosságukat, és ők dönthessenek arról, milyen irányban fejlődjön a település.
Az új szabályozás célja, hogy összhangot teremtsen az egyéni jogok és a közösségi érdekek között, miközben megőrzi a magyar falvak, városok és közösségek értékeit a következő generációk számára is. A helyi közösségek jövője a saját kezükbe kerül.
Nem mondunk vele újat, hogy nálunk is elkelne egy ilyen törvény.
Megjelent a Magyar7 2025/23. számában.
