Nyár végi szemelvények

Meghalt a király, éljen a király! Amikor Franciaországban még a Bourbon-dinasztia egymást követő Lajosai váltották egymást a trónon, hagyományosan ezekkel a szavakkal jelentették be az új uralkodót. Tiszta sor: a trón Isten kegyelméből rendelt, vitán felüli öröklése egyetlen mondatban, benne a monarchia szilárdságával, tekintélyével.

Miután azonban az ancien régime az egy fejjel megrövidített XVI. Lajossal kényszerű véget ért, az Isten kegyelméből a hatalmát gyakorló monarchiát felváltotta a népfelség elve. Hamar világossá vált, hogy az istenadta nép uralma nemcsak az uralkodó nyaktól felfelé való megcsonkításában testesül meg, de a teljhatalmú monarchák élethosszig tartó uralmát is rövidebb ciklusokra szeleteli. 

Namármost nyaktilók ide vagy oda, idővel a régi rendszert felforgató lázadó is a stabilitásban lesz érdekelt. A tömegdemokráciának nevezett, máig sem befejezett emberkísérlet számos szülési fájdalmat produkált a francia forradalmat követő évszázadokban. A mi szempontunkból tanulságos minta a weimari demokrácia bukására adott alkotmányjogi válasz, amely a stabilitás garanciáját jelentette Németországnak.

A konstruktív bizalmatlanság elve felidézi az új királyt bejelentő heroldokat, hiszen a német kancellárt a parlamentben csakis akkor tudja leváltani az ellenzék, ha egyúttal megnevezi az utódát, aki többséget kap. Magyarán nem elég megbuktatni a végrehajtó hatalom fejét, azonnal alternatívát is kell állítani. 

Csak lábjegyzetként jegyezzük fel, a kelet-közép-európai államok közül 1990 óta egyedül Magyarországon nem írtak ki előrehozott választást. A rendszerváltoztatást követő nehéz időszakban a német mintára a magyar alkotmányosságba átültetett konstruktív bizalmatlanság elvének fontos szerepe volt abban, hogy az ezer sebből vérző „kamikaze-kormány” kitöltse a ciklust.

Miközben a konstruktív bizalmatlansági indítványt a végrehajtó hatalom – és végső soron a demokrácia – stabilizáló tényezőjeként írjuk le, nem pusztán posztmodern szójátékként tekinthetünk a pozsonyi parlamentben időről időre napirendre kerülő dekonstruktív bizalmatlansági jelenetekre. 

Ugyanis a tisztelt nagyérdemű, akit választott képviselői a népfelség elvére hivatkozva szórakoztatnak, a fentebb taglalt jelenetek közben egyre inkább arról győződik meg, hogy a parlament nyomógombokkal felszerelt színház, a benne helyet foglaló honanyák és -atyák pedig hangoskodó csepűrágók.

Jegyezzük fel, a mindenkori oppozíció a tárcavezetők elleni bizalmatlansági indítványok intézményét maga hiteltelenítette azzal, hogy a javaslat biztos visszautasításának tudatában is folyamatosan éltek-élnek ezzel az eszközzel. A szlovák parlamenti gyakorlatban ugyanis, szemben a konstruktív bizalmatlanság elvével, az indítványozóknak nem szükséges ellenjelöltet állítani.

Így azután aligha lepett meg bárkit is, hogy múlt héten többszöri nekifutásra sem volt határozatképes a parlament a Boris Susko igazságügyi és Martina Šimkovičová kulturális miniszter ellen benyújtott bizalmatlansági indítványról szóló rendkívüli ülésen. A Tisztelt Ház legközelebb szeptemberben veselkedik neki a tárcavezetőkkel szembeni bizalmatlansági indítványnak, borítékolható eredménnyel.

Vagyis Boris Susko fejéért – bár a francia forradalom népfelsége számos ellenkező példát állított elénk – aligha kell aggódnunk. Ahogy a kitűnő Martina Šimkovičovának sem kell Marie Antoinette cipőjébe bújnia. Utóbbiról a történelmi emlékezet hajlamos a szociális érzéketlenség szobrát mintázni, pedig igazán jó ízléssel költötte az állam pénzét, hatalmas változásokat indítva el a női divatban.

Miközben a Tisztelt Házban az előadás rendben zajlik, minden nyomógomb a helyén van, kerek évfordulóra készül Szlovákia. Ezen a ponton engedje meg a kedves olvasó egy személyes élmény ide citálását. Koromnál fogva ugyan nem lehettem sem Hlinka-gárdista, sem partizán, de igencsak daliás korban voltam szikra, majd úttörő (szlovmagyul pionír). A kisiskolás mozgalmi léthez pedig elválaszthatatlanul hozzá tartozott a viccesen pösze antifasiszta bácsik partizánkodása a szocialista tanulóifjúság előtt.

Ha a szerencsénk úgy hozta, és a következő évben is ugyanaz az antifasiszta bácsi tisztelt meg minket az emlékeivel, akkor biztosak lehettünk benne, hogy abban az évben már az előzőhöz képest újabb német fasiszták tucatjai haltak a keze által véres, de igencsak kiérdemelt halált.

Be kell vallanom, kritikus történelemszemléletem alakításának fontos mérföldkövei a fasizmus ellen szóvirágokkal küzdő Janó bácsik, akik maradandóbb borgőzt hagytak maguk után, mint akár gyerekésszel elfogadható képet a szlovák nemzeti felkelésről.

A helyzet pedig úgy áll, hogy a dicsőséges szovjet szuronyokon alapuló béketábor felbomlása után is a változó elnevezésű (cseh)szlovák államiság identitásának fontos tényezője az 1944 nyár végi németellenes felkelés. Szlovák részről a második világháborút követő hatalmi újrarendezésben egyenesen ez volt a menlevél a győztesek táborába Tiso német csatlós Bábszalámiájából. Utóbbi név azért ragadt rá a történelem első Szlovák Köztársaságára, mert a Német Birodalom hátországában a háborús viszonyok ellenére Szlovákiában egészen az utolsó hónapokig kielégítő maradt a lakosság ellátása.

Jóllakott ember ritkán elégedetlen, ezért azután ismét csak keveseket lephet meg, hogy a háború utáni Szlovákiában – az emlékezet csalfa játékának eredményeként – több volt a partizán, mint 1944 augusztusában. Ahogy Magyarországon sem volt ismeretlen a kisnyilasból lett kommunista, úgy Szlovákiában is sok korábbi Hlinka-gárdista lett hirtelen partizánná, a biztonság kedvéért kommunista tagkönyvvel.

A rendszerváltás utáni években annyival bonyolódott meg a történelmi emlékezet, hogy a mélyszlovák (turbulensen hazafias) körökben újra viszonyítási ponttá vált az „államalapító” Tiso öröksége. Ezért azután az 1993-ban életre kelt új Szlovák Köztársaság alapító politikai elitje alig-alig tagadta, hogy a tisói első republikára a maga előképeként tekint. Az akkoriban még velünk lévő Janó bácsik némelyike a kocsmaasztalok mellett a partizán múlt dicsőségét levetkőzve újra felidézhette a Hlinka-gárda uniformisának kellemes emlékét.

A nyolcvanadik évfordulón az antifasiszta hagyományt már nem pösze öregurak, hanem az őket jó pionírként hallgató egykori szocialista tanulóifjúság idézi fel. A helyére kerülnek a félmondatok, ponttá laposodnak a kérdőjelek. 

Amúgy ismét hőhullám van. Reméljük, idén nyáron az utolsó…

Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/35. számában.