Nem csak mártír: Esterházy János üzenete a XXI. századnak
Esterházy János élete valódi kincsesláda. Annyi ékszer meríthető belőle, hogy azzal egy egész nemzetrész sorsa bearanyozható. Mit egy nemzetrészé? Egy teljes nemzeté! Sőt, sok nemzeté! Ebben a kincsesládában éppúgy megtalálhatók az erkölcsi helytállás, a következetes érdekképviselet és a szülőföldhöz való ragaszkodás drágakövei, mint a nemzetben gondolkodás, a nemzetek közti testvériség és a keresztény tanítás ékszerei. Jut hát bőven mindenkinek mindenből.
Az Esterházy-szelencéből hajlamosak vagyunk az összes briliáns legértékesebbikét nézni, az önfeláldozásét. Érthető, mindenki a legfényesebb gyémántra kíváncsi. Mi is. A vértanúság pedig az erények királynője, így az ő fénye ragyog a legtisztábban. Aki képes a vérével megpecsételni a saját közössége iránti szeretetét, az megérdemli, hogy a boldogok és a szentek égi ajtaján kopogtasson. Nekünk pedig kötelességünk kijárni az oda vezető utat.
Miért írom mindezt? Nem készülök ékszerésznek és a metaforáimon is lenne mit csiszolni, szóval írónak is pocsék lennék.
De a minőségérzetem ritkán hagy cserben, és a 120 éve született, az idei emlékévben ünnepelt Esterházyban annyi emberi és közéleti kvalitás van, amit bűn lenne csak mártíromsága oldaláról bemutatni. Krisztus is a kereszten teljesítette be a küldetését, de az oda vezető úton tanítványokat választott, csodákat tett, betegeket gyógyított, példabeszédeket adott és egyházat alapított.
Esterházy valóban az a politikus, aki megjárta a gulag poklát, távollétében halálra ítélték, büntetését „kegyelemből” életfogytiglanra változtatták, és a csehszlovák börtönfalak közt adta vissza lelkét a teremtőnek. Ő az a politikus, akit kora minden diktatórikus rendszerének titkosszolgálata a „legelőkelőbb” helyen jegyzett, amiért a kereszten kívül semmilyen jelkép előtt nem hajolt meg. Ő az a politikus, aki úgy mentett ártatlan életeket, hogy a sajátját kockáztatta, aki képes volt egyszerre védeni gettóba zárt zsidót, Magyarországhoz csatolt szlovákot, Szlovákiában rekedt magyart, nácik által megszállt lengyelt.
Én mégsem róla szólnék. Nem a mártír hős érdekel, mert az ő tetteit mai ésszel talán fel sem tudjuk fogni igazán.
Nem egy szenvedő apostolt tárok a kedves olvasó elé, mert a 21. század közösségileg atomizált és kórtanilag (legyen az testi vagy lelki) globalizált világába született ember egy vérbeli farkast, egy menő menedzsert akar látni, nem egy szelíd áldozati bárányt.
Ki vállalna néhány évnyi börtönt az igazáért? Ki tenné ki magát titkosszolgálati megfigyelésnek? Ki szeretné elveszíteni a családi vagyonát? Ki adná oda az életét a közösségéért? Ha így tenném fel a kérdéseket a fiataloknak egy-egy közösségi eseményen, nyári táborban vagy ifjúsági rendezvényen, akkor annyi eséllyel indulnék a toborzó körúton, mint maga Esterházy a pozsonyi népbíróságon.
De ha azt kérdezem, hogy ki akar lehengerlő szónokként fellépni, ki szeretne több nyelven vitaképes lenni, ki ápolna szoros kapcsolatokat a magyar és az európai politikai körökkel, ki segítené a rászorulókat és egyesítené közös ügyek és célok mentén a magyar embereket, már rögtön más a gondolataim fogadtatása.
Mert hogy ez is Esterházy. Magával ragadó kommunikációs képességekkel, szociális érzékenységgel és diplomáciai érzékkel bíró vezető. Olyan „leader” (hogy újabb divatos kifejezéssel éljek), amilyenné egyszer minden közéleti álmokat dédelgető politikuspalánta válni szeretne, akire szükség van bajban és derűben egyaránt.
Én ezt az Esterházyt kínálom jó szívvel a felvidéki fiataloknak. A róla elnevezett közéleti akadémiánk célja ezeknek a készségeknek a fejlesztése és attitűdnek az elsajátítása. Minél több lesz az „Esterházy-faktorból” egy közéleti pályára készülő fiatalban, annál értékesebb közszereplőkkel gazdagodik a közösségünk. A legszebb az egészben, hogy ez a tanítás az élet bármely területén kamatoztatható.
Hiszen vegyük csak számba, mi mindent köszönhetünk neki. A csehszlovák műállamban saját autonómia-koncepcióval állt elő a felvidéki magyarság számára, és támogatta a többi őshonos közösség önrendelkezési törekvéseit is. A szlovák fasiszta bábállamban rekedt maroknyi magyarság túlélésére intézmények sorát alapította meg: a Magyar Házak programjával a szórványban érdekvédelmi központokként működő kultúrházakat építtetett, kiadta az Új Hírek napilapot, majd betiltása után újra alapította a Magyar Hírlapot, magyar újságíró szövetséget hozott létre, megnyitotta a Pozsonyi Madách Könyvesházat, működtette a betiltott Szlovenszkói Magyar Kultúregyesületet, a Pozsonyi Takarékbankkal létrehozta a felvidéki magyarság gazdasági érdekvédelmi szervezetét és hosszasan sorolhatnám.
Személyében tehát nemcsak a felvidéki magyarság szenvedő Krisztusát kapjuk meg, hanem a társadalomépítő Széchenyijét is.
Pont ez az az életerő, amire ma is szükségünk van. Dacolni a körülményekkel, összekovácsolni a közösségeket, felkarolni a társadalom peremén élőket, intézményeket és érdekvédelemi szervezeteket alapítani az egyes szakmák és szabadidős tevékenységek képviselőinek, jövőképet adó politikai programokat megfogalmazni és hivatássá emelni a közösségi munkát.
Négy éve, 2017 szeptemberében közös erőkkel teljesítettük Esterházy János végakaratát. Hamvai sok évtized után végre a zoboralji szülőföldben leltek örök nyugalomra. Hazajött. Meggyőződésem, hogy mindez azért történt, mert erőt kell merítenünk a közelségéből. Újra köztünk van, hogy segítsen eligazodni, ha válaszúthoz érkezünk, és megtaláljuk a választ a sorskérdéseinkre. Talán máshol is úgy gondolták, hogy ráfér már a felvidéki magyarokra egy Esterházy. Itt már csak ő segíthet.
Azóta a krakkói főegyházmegye elindította a boldoggá avatási eljárását, zarándokcsoportok látogatnak el rendszeresen a sírkápolnájához, szentmiséket tartanak a lelki üdvéért, imádkoznak a közbenjárásáért. Rövid idő alatt többen ismerték meg a nevét, a tevékenységét és az életpéldáját, mint azelőtt bármikor.
A magam vállalása ebben a lélekemelő történetben az, hogy az Esterházy Akadémia megalapításával egy szellemi műhelyt gondozzak.
Mivel Esterházyról van szó, itt nincs helye kishitűségnek. Ez a tehetséggondozó intézmény nem elégedhet meg kisebb célokkal, minthogy bemutassa a felvidéki fiataloknak azokat a vitathatatlan vezetői erényeket, amelyek felfedezésével és elsajátításával olyan sikeres és értékes életútra lépnek, amivel párhuzamosan a közösségük gyarapodását is szolgálják. Akárcsak a névadónk.
Az örökség tehát adott, a mi krédónk az Esterházy Akadémián pedig változatlan: Ne a hamvak őrzésével, hanem a parázs elevenen tartásával őrizzük a hagyományt, amely előbb vagy utóbb lángra lobban és fényt hoz a közéletünkbe. Ezek a picike tüzek a nagy felvidéki magyar télben legyenek azok a fiatalok, akiket megnyerünk az Esterházy-missziónak.
Bízzunk a lángjukban!
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2021/11-es számában.
