Mit hozhat 2026?
A világpolitikában ránk rúgta az ajtót a 2026-os esztendő. Gondoljunk bármit Robert Ficóról vagy kormányáról, a miniszterelnök az Egyesült Államok venezuelai beavatkozása kapcsán fején találta a szöget, újabb megerősítését láttuk az 1945 után kialakult világrend lebomlásának.
Nem véletlenül kezdjük az új évben várható belpolitikai történések felvázolását egy világpolitikai eseménnyel. Biztosak lehetünk benne, a 2026-os év szlovákiai történéseit is döntő módon fogják meghatározni a külső körülmények. Ha Szlovákia határain kívülre tekintünk, fokozódó bizonytalanságot, a nagyhatalmak (ön)érdeke által meghatározott kiszámíthatatlan világot látunk.
A bizonytalanságot csak fokozza, hogy Szlovákiában a közpolitika már ciklusok óta inkább hasonlít egy olcsó cirkuszra, mint eredeti rendeltetésére, a közért való szolgálatra. Vagyis a határokon belül is hiányzik a stabilitás, amely a polgároknak némi biztonságérzetet adna – annak dacára is, hogy a regnáló kabinetnek ez volt a legfontosabb választási ígérete.
Szlovákiai polgárként és felvidéki magyarként is rosszkedvünk telét éljük. A szétzilált pénzügyeket, amelyben az előző bő évtized kormányainak elévülhetetlen érdemei vannak, a sokadik konszolidációs csomaggal próbálja orvosolni a kabinet. A probléma nem a szándékkal, hanem a kivitelezéssel van.
Pénzbehajtással ugyan ideig-óráig be lehet tömködni a lyukakat, de a bajt hosszabb távon csak tetézi, visszafogva a gazdasági növekedést. Az ördögi körből egyre nehezebb lesz kilépni, egy zsugorodó, de a legjobb indulattal is stagnáló gazdaságban a kényszerűen ismétlődő költségvetési megszorítások egyre nagyobb terhet raknak az adó- és járulékfizetőkre, magyarán a korán kelőkre.
Nem kitüntetten szlovákiai jelenség, de az ország bajait csak fokozza, hogy a politikai küzdelmek rendre a pillanat uralásáról szólnak, eltakarva és elmosva a közpolitika felelősségét a következő évtizedek, a jövő iránt. Ilyen közegben súlyos politikai árral jár az egyre nehezebben fenntartható, és ezáltal az összeomlás felé tartó ellátórendszerek reformjának felvetése – legyen szó a nyugdíjrendszerről, az egészségügyről, vagy az oktatásról.
Gondjaink legfőbb eredője az elöregedő társadalom, az egyre növekvő demográfiai krízis.
Déli szomszédunkban már az 1980-as évek eleje óta csökken a népesség, Szlovákia ebben az évtizedben jutott el a negatív népességszaporulathoz, de a demográfiai mutatók a folyamat felgyorsulását vetítik előre. Itt jutunk vissza a kiinduló gondolathoz. A stabilitás, a kiszámíthatóan tervezhető jövőkép hiánya szükségképpen kihat a gyermekvállalási kedv alakulására.
Miközben a politika járja a maga ördögi köreit, a társadalmi felelősségvállalás és a szolidaritás egyre inkább veszít erejéből.
A közpolitikai vitákat a tisztelet kultúrája helyett, amelyen a polgári demokrácia alapszik, a kispolgári indulatok határozzák meg. Alapvető, rendszerszintű gondok ezek, amelyek jól magyarázzák, miért nem érzi magáénak a társadalom jelentős hányada az 1989 után jól-rosszul kialakult versengő többpárti demokráciát.
A tisztelet kultúrájában a munkának és a teljesítménynek van becsülete, az előrejutás nem a politikai lojalitáson és az állami emlő másoknál eredményesebb leszívásán alapszik. Ezzel szemben az irigység kultúrájában, ahol a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitás érvényesül, a társadalom összekacsint a hatalmasokkal, megtalálva a maga kiskapuit.
A szlovákiai társadalomban mély jóléti szakadékok vannak, amelyek nagyrészt leképezik a posztmodern politika sokszor torz tükre által kirajzolt ideológiai ellentéteket. Kirívó regionális különbségek, szakadéknyi társadalmi távolságok a versenyképes tudáshoz és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésben. Ez 2026 szlovákiai valósága.
Az alagsori szintű közpolitika eközben cirkusszal szórakoztat, és szavazatokért cserében kézbe ad kenyeret. A recept nem új, de a mediatizált politika világában még az ókori megfelelőjénél is hatásosabban működik.
Első ránézésre a negyedik hatalmi ágként számontartott média világában a huszonegyedik század éppen hátunk mögött hagyott első negyedében megvalósult a szó szoros értelmében vett valódi demokrácia. A szociális hálón boldog-boldogtalan elmondhatja a véleményét, akár az arctalanság leple mögé bújva. A figyelmesebb szemlélőnek azzal kapcsolatban már maradnak kétségei, hogy a kommentszekciók népe a saját kiérlelt véleményét ütközteti-e, vagy az alagsori közpolitika nála célba ért üzeneteit hangosítja fel.
Visszatérve 2026 rögvalóságába, azt is bátran rögzíthetjük, egy esztendő kihagyás után ismét választási évnek nézünk elébe – úgy is fog kinézni. Az idézet szintén Robert Ficótól származik, aki újévi beszédében jellemezte így az előttünk álló esztendőt. Ezen a ponton azonban vitába kell szállnunk a kormányfővel, amit az is megerősít, ha a kabinet szándékai érvényesülnek, 2026 nem lenne választási év, hiszen a terveik szerint a helyhatósági választásokat egy évvel elhalasztották volna.
2026-ban a negyedik Fico-kormány nem lesz abban a helyzetben, hogy hangulatjavító intézkedésekkel erősítse a kormány mögötti társadalmi bizalmat. Márpedig mit ér egy választási év választási költségvetés nélkül?
Azt persze érteni véljük, mire gondolhatott Robert Fico, az éles vitákat, ha úgy tetszik, az alagsori szintű politikát az új esztendőben sem fogjuk nélkülözni.
Felvidéki magyarként csak bizakodni tudunk, hogy a romló szociális helyzetben a politika nem állítja célkeresztbe a magyar közösséget. A már nem annyira fiatal olvasóink bizonyára egyetértenek, a hátunk közepére sem kívánjuk vissza a kilencvenes éveket. A múlt év decemberében elfogadott lex Beneš a rosszemlékű (közel)múltat nagyon is elevenen idézte fel.
2026-ra leginkább azt kívánhatjuk, némaságtörvény ide vagy oda, ne legyen csendes évünk. Ott és akkor szólalhassunk meg, amikor annak helye és ideje van. Kiállást, polgári öntudatot és egymás iránti empátiát vigyünk magunkkal az új évbe!
A csendet, amelyet ránk szabtak, ne indulatokkal töltsük ki. E sorok írója csökönyösen hisz az értelmes párbeszédben. Ahhoz, hogy a közösségünk újra erőre kapjon, nem is kellene több.
A lex Beneš jókor jött pofon is lehet, amely a felvidéki magyarságnak segít leszámolni a hamis illúziókkal, amelyekben ringatta magát. A történtek igazolják, a szlovákiai politikában nincsenek természetes szövetségeseink, ha a magyar közösség érdekeiről van szó, csak magunkra számíthatunk.
Zárójeles megjegyzés: a posztmodern politikának minden hátránya mellett van egy nagy előnye, mégpedig az, hogy követi a közhangulatot. A világpolitikában jól láthatóan az önérdek járja, mi se legyünk restek érvényesíteni. Ha így teszünk, talán végre helyükre kerülnek a dolgaink.
Nem lesz könnyű évünk, de közösségi szinten akár megerősödve is kijöhetünk belőle. A Magyar Szövetség számára az elrugaszkodás éve lehet 2026. Az őszi helyhatósági választásokon első ízben vizsgázik a 2024 őszén felállt, korszakváltást és lokálpatrióta politikát hirdető új vezetés.
A 2022-es sikeres szereplés a mából nézve több tanulsággal szolgál. Egyrészt igazolta az egységes magyar párt létjogosultságát, másfelől a belső viták miatt kihasználatlanul maradt az eredményes választási szereplésben rejlő potenciál.
Utóbbi a legfőbb tanulság, hiszen egy reménybeli újabb siker a megyei és az önkormányzati választáson ugródeszkaként szolgálhat a magyar közösség számára még nagyobb téttel bíró 2027-es parlamenti választásokhoz. A 2025-ös év tapasztalataiból kiindulva most minden esély megvan arra, hogy a Magyar Szövetség ne fecsérelje el az energiáit a meddő belső vitákra, hanem a helyhatósági választások reménybeli sikeréből építkezni tudjon.
Megjelent a Magyar7 2026/1-2. számában.
