2020. július 19., 14:48

Miért beszélünk újra a Beneš-dekrétumokról?

Mielőtt választ adnánk a címben feltett kérdésre, le kell szögeznem, hogy a Beneš-dekrétumokról a majdani jóvátételig nem lehet eleget beszélni, így kívánatos, hogy továbbra is állandóan napirenden legyen a téma.

Kolíková igazságügy-miniszter: Nem tudom elképzelni a dekrétumok megkérdőjelezését

Miért van ez így? Miért kell folyamatosan beszélni róla? Mi az érintett felek álláspontja? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések hátterét próbáljuk megvilágítani azok számára is, akik az utóbbi évtizedekben kevesebbet hallottak a Beneš-dekrétumokról, vagy kevesebbet foglalkoztak ezeknek a szlovákiai magyarságot érintő hatásaival.

Szinte pontosan egy éve, 2019 nyarán írtunk arról, hogy a Pozsonypüspökin áthaladó új autópálya-szakasz olyan földterületeken is épül, amelyek tulajdonosai magyar emberek örökösei, leszármazottjai. Ebbe az egyszerű megállapításba viszont nagyon sok szlovák állami intézmény kapaszkodik bele, mivel éppen az egykori tulajdonosok nemzetisége miatt szeretné, hogy ezek a telkek a szlovák államra szálljanak át.

Miért akarná a magát a civilizált és a demokratikus világ részének tartó Szlovák Köztársaság megkaparintani egyes emberek tulajdonát, arra hivatkozva, hogy azok magyar nemzetiségűek? A furcsának tűnő kérdésre a hetvenöt éve véget ért II. világháború lezárása adja meg a választ.

Ekkor ugyanis a csehszlovákiai magyarságot a nemzetisége alapján bűnösnek nyilvánították, nem vizsgálva azt, hogy egy Varga István vagy egy Kovács József elkövetett-e ténylegesen valamilyen bűncselekményt; pusztán a nemzetisége elég alapot nyújtott arra, hogy bűnösnek nyilvánítsák. Ezt nevezzük kollektív bűnösségnek. Ennek a gyakorlatnak a megtestesülései az Eduard Beneš köztársasági elnök által kiadott elnöki rendeletek, közismert nevükön dekrétumok voltak. Ezek alapján a „kollektív bűnösöktől” mintegy büntetésként az ingatlanjukat, vagyonukat is elvették, más szóval konfiskálták.

ziadost_sa_zamieta.jpg
Az elutasítás oka: a kérvényező magyar nemzetiségű (Fotó: madari.sk)

A mellékelt fotón is látszik, hogy valaki megbélyegzésére elég volt a rövid indokolás: „je maďarskej národnosti” (magyar nemzetiségű). Nagyon fontos tudni, hogy ezekért a konfiskált ingatlanokért az állam nem fizetett a tulajdonosoknak. Ezért elvett és nem megvett, megvásárolt javakról van szó. Az eltelt hetvenöt év semmilyen változást nem hozott ebben az ügyben, ami elsősorban azt jelenti, hogy az ingatlanok a szlovák állam tulajdonában maradtak, és az egykori tulajdonosokat továbbra sem kárpótolták.

Mi több, hetvenöt évvel a konfiskálások után a szlovák állam nevében eljáró hivatalok rájöttek, hogy nem minden „bűnös” magyar ingatlana került állami tulajdonba. Több parcella, ilyen-olyan okból, az eredeti tulajdonosok nevén van, még most, 2020-ban is.

Illetve bizonyos esetekben már az eredeti tulajdonosok örökösei nevén. És az állam, a saját céljainak megfelelő rendet szeretne kialakítani. Nem érdekli, hogy a rendszerváltás után már lefolyt egy telekkönyv-rendezési folyamat, és ezek az emberek maradtak a bejegyzett tulajdonosok. Az államot az sem érdekli, hogy egyes esetekben már a hagyatéki tárgyalások is lefolytak, és az állam ezekben is elismerte az örökösök jogát. Most az állam újból nekifutott, és bírósági úton szeretné kimondatni, hogy ezek az ingatlanok állami tulajdonba kell, hogy kerüljenek. És itt kendőzetlenül kimondják, hogy az egykori tulajdonosok magyarok voltak, tehát régen el kellett volna venni tőlük ezeket a földeket!

Ez a megállapítás a konkrét ügyek töréspontja. Az állam arra hivatkozik, hogy a tulajdonjog elévülhetetlen, és hetvenöt év ide, hetvenöt év oda, ezek a földek a szlovák állam tulajdonai. Az állam nevében eljáró Szlovák Földalap viszont mind ez idáig nem tudott felmutatni konfiskációs határozatokat, amelyekkel igazolná az állításait. A perben eljáró ügyvéd szerint indokolásában csak arra hivatkozik, hogy a tulajdonosok magyar nemzetiségűek voltak.

Ezért az ellenoldal, a természeti jogból kiindulva, méltán érzi úgy, hogy 2020-ban az állam ismét a Beneš-dekrétumokban foglalt kollektív bűnösség elvére hivatkozva jár el.

A februári választásokból kikerülő kormány határozott álláspontot képvisel ebben az ügyben, amelyről lapunknak Mária Kolíková igazságügy-miniszter nyilatkozott. A minisztertől megkérdeztük, el tudja-e képzelni, hogy akár a folyamatban lévő bírósági ügyek alapján kétségbe vonhatók a Beneš-dekrétumok?

Kolíková védi a Beneš-dekrétumokat

– Nem tudom elképzelni a Beneš-dekrétumok kétségbe vonását. A dekrétumokat olyan legitim dokumentumokként értelmezem, amelyek az adott korszakban, a II. világháborúban történt eseményekre tekintettel kerültek kiadásra, figyelembe véve a II. világháború után kialakult viszonyokat. Nyilván nem lehet ezeket annak alapján értékelni, ahogy ma, békeidőben tekintünk az igazságosságra, jogállamra és a demokráciára.

Az akkori viszonyok mindannak alapján alakultak ki, ami a világháborúban történt. A dekrétumoknak egy mostanitól eltérő, az akkori viszonyoknak megfelelő szűrőn kellett átmenniük, nem lehet ezeket a mostani felfogásunk szerint értékelni.

Az igazságügy-miniszter által megfogalmazott állásfoglalás nyilván jellemző lesz a 2020. februári választásokból kikerült Matovič-kormány hozzáállására. Nem célunk, hogy ezzel a feltételezéssel kedvezőtlenebb színben tüntessük fel ezt a kormányt, hiszen a rendszerváltás óta egyetlen kormány sem akadt, amelyik bármiféle jóvátételt eszközölt volna, még csak egy szimbolikus bocsánatkérés formájában sem azért, hogy az állam a kollektív bűnösség elvét alkalmazta a lakosság magyar nemzetiségű tagjaival szemben. Volt ugyan időszak, amikor legalább ennek a szimbolikus aktusnak a közelében járt az ország vezetése, de mindig közbejött valami. Erről Csáky Pál számolt be lapunknak, aki a rendszerváltás óta napjainkig tevékeny résztvevője vagy szemtanúja az ilyen irányú történéseknek.

Csáky Pál: A németektől és a zsidóktól bocsánatot kért az ország

– A rendszerváltás után a csehek főképpen a hasonló bűnösséggel vádolt német kisebbségre figyeltek. Ennek ellenére Václav Havel köztársasági elnök még 1991-ben javaslatot tett egy, a magyarok jogfosztásával foglalkozó bizottság létrehozására. Ez a bizottság többször ülésezett is, ám ’92-ben Havel már csak akkor látott esélyt bármilyen eredmény elérésére, ha az egykori Csehszlovákia egyben marad. Ez nem így történt, a kérdés így lekerült a fontossági listáról. František Mikloško pozsonyi parlamenti elnöksége alatt látszott valós esély legalább egy bocsánatkérő határozat elfogadására, de ahogy csökkent az ezt támogató többség, úgy növekedett Mikloško félelme is egy nemzetközi blamázstól, hogy még egy ilyen nyilatkozatra sem képes az önállósodó Szlovákia parlamentje. Végül a házelnök törölte a javaslatot a napirendi pontok közül – emlékszik vissza Csáky.

– Ezt azért fontos kiemelni, mivel előtte mind a német kisebbségtől, mind a zsidó közösségtől elnézést kért az ország, sőt, még anyagi kártérítésre is sor került.

Szlovákia később már a másik végletbe is átcsapott, amikor a kétezres évek első évtizedében ahelyett, hogy megkövette volna a magyarságot, arról fogadott el parlamenti határozatot, hogy a Beneš-dekrétumok kialakította helyzetet szentnek és sérthetetlennek ismeri el – emlékeztet Csáky.

20191205_kandidat_ep_p_csaky_smk_02615419.jpg
Csáky Pál: A németektől és a zsidóktól bocsánatot kért az ország

Kérdésünkre, hogy Csehország és Szlovákia miért ragaszkodik ennyire a dekrétumokhoz, Csáky elmondta, ha megkérdőjeleznék Benešt és a kormányát, azzal a csehszlovák állam folytonosságát és a náci Németország elleni harcát vonnák kétségbe. Ha ez eltűnne, Csehszlovákia nehezen tartaná meg helyét a világháborúban győztes országok sorában–mondta Csáky Pál.

Visszatérve napjainkba: bármilyen drámainak is tűnik a kijelentés, Szlovákia hatóságai nem tesznek mást, mint megpróbálják levadászni azokat a még fellelhető ingatlanokat, amelyek tulajdonosai fölött Prága és Pozsony hetvenöt évvel ezelőtt már pálcát tört.

Egy-egy ilyen eset azonban joggal vált ki hangos feljajdulást, hiszen minden eset az anyagi károkozás mellett azt is magával hozza, hogy az újabb könnycseppek sója a be nem gyógyult sebekre hullik.

Ám ha a szlovákok számára oly fontosak ezek a dekrétumok, tartsák meg maguknak, a felvidéki magyarságtól pedig kérjenek bocsánatot, hogy a kollektív bűnösség elvét alkalmazták velük szemben. Kövessék meg a vagyonuktól megfosztott embereket, azok leszármazottjait pedig haladéktalanul kárpótolják az elkobzott javakkal arányos anyagi jóvátétellel!

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/29. számában.

Megosztás
Címkék