Mi a közös Korčokban és Ódorban?
Feltette már magának a kérdést a kedves olvasó, miért szavaz egy pártra, vagy egy jelöltre, ha történetesen államfőválasztásról van szó? Arra is gondolt esetleg, hogy a leadott szavazata összhangban van-e az érdekeivel?
A felvidéki magyar politika régóta adós az önmeghatározással. Az elmúlt évek legtöbb erőfeszítése a politikai egység újrateremtésére ment el, a múlt szeptemberi választási kudarc mérlegéből ítélve eredménytelenül. Több jel mutat arra, hogy a magyar párt részéről elmaradt az őszinte szembenézés a fiaskó okaival, és így négy hónap elteltével is hiába várunk a tanulságok levonására. Pedig az idő sürget, a következő hónapokban komoly téttel bíró választásokon kell(ene) bizonyítania a magyar képviseletnek.
A múlt szeptemberi választások nyilvánvalóvá tették, hogy mostanra már a szlovákiai politikát is az a szinte hideg polgárháborús megosztottság uralja, amely a huszadik századi ideológiákat képviselő pártok helyére lépő nemzeti-szuverenista és progresszív-globalista erők szembenállásával írható le. Ez egy olyan világjelenség, amely alapvetően határozza meg az európai politika és az őszi amerikai elnökválasztás töréspontjait. Nem mellesleg magyarként az anyaországi politikából ez a fenomén már jóval korábbról ismerős lehet nekünk, miközben Szlovákiában 2020-ban a Smerrel szemben még utoljára összeállt a konzervatív-liberális tábor, akkor még a parlamenten kívülre szorítva a progresszíveket. 2023. szeptember 30-ával Dévénynél is véglegesen betört a világpolitikát uraló tendencia, új időknek új dalaival.
Ennek ismeretében jogosan veti fel a kedves olvasó, kitűzheti-e még célul reálisan a magyar érdekképviselet a különböző világnézetű magyar választók egyidejű megszólítását? A válasz nyilvánvaló, az eddigi kilúgozott, semmitmondó üzenetekkel aligha. Azt a luxust a jövőben aligha engedheti meg magának a felvidéki magyar politika, hogy nem foglal állást a kormánypártok és az ellenzék vitájában. A magyar választók egy része ugyanis, ha nem kap egyértelmű üzeneteket a magyar párttól, megtalálja a neki rokonszenves szlovák pártot. Ez történt szeptember 30-án, amikor a magyarlakta régiókban tízezrek szavaztak a választásokon győztes Smerre. Valójában ez történt már 2020-ban is, akkor ellenkező politikai előjellel. Nem tanulság nélküli 2024-ben sem, hogy az előző ciklusban a magyaroknak gesztusokat tevő Matovič OĽaNO-járól a magyar érdekképviselet az utolsó pillanatig nem tudta eldönteni, hogy szövetségesként vagy riválisként tekintsen rá. Eldöntötték helyette a szlovák választók.
Mivel lehet megszólítani a lehető legtöbb magyar választót? Nyilvánvalóan azzal, ha a magyar párt feltérképezi és határozottan képviseli a magyar választók érdekeit. A késhegyig menő ideológiai harc árnyékában az etnikai politizálás átmentésére egyetlen mentsvár marad, a pragmatizmus. Amely persze nem elvtelenséget jelent, hanem érdekelvűséget. Fontos különbség, amely leginkább abban ragadható meg, hogy a hamis magyar egység érdekében kötött elvtelen alkuk helyett a magyar érdekeknek megfelelően keressük a partnereket a szlovák politikában.
Mondjunk egy szemléletes példát. Felvidéki magyarként világnézettől függetlenül senki sem akarhatja, hogy a szlovák-magyar államközi kapcsolatokat újra az állandó szembenállás, a közösségünkön lecsapódó bizalmatlanság jellemezze. Ha a szlovákiai politika aktuális csatározásait követjük, jól látható, mit várhatunk Szlovákia és Magyarország viszonya kapcsán a kormánypártoktól és az ellenzéktől. Robert Fico két héttel ezelőtti budapesti látogatása nem teszi meg nem történtté a Smer elnökének korábbi nyíltan magyarellenes lépéseit, de minden józanul gondolkodó ember számára világosan mutatja, hogy a globalista erők pergőtüzében lévő szlovák miniszterelnök nem pusztán diplomáciai udvariasságból, hanem kormánya és nem mellesleg Szlovákia jól felfogott érdekeiből közeledik Magyarországhoz, az Orbán-kabinethez. Ez a kölcsönös előnyöket kereső pragmatizmus kövezte ki a szlovák-magyar közeledést 2012-őt követően, és ezt a lendületet törték meg a jelenlegi progresszív ellenzékkel egy követ fújó liberális külügyminiszterek az előző ciklusban.
Az meg már csak hab a tortán, hogy a találkozók nem pusztán protokolláris alkalmak voltak, hiszen a Kisebbségi Kulturális Alap önállóságának megőrzése mellett a kisebbségi jogokat keretbe foglaló önálló jogszabály elfogadására is ígéretet tett a szlovák kormányfő. Mi ez, ha nem eredmény, főleg egy parlamenten kívüli párt részéről? Mi ez, ha nem annak bizonyítéka, hogy a szakmai felkészültség kamatozik? Vagyis a tárgyalásra igenis érdemes felkészülten, konkrét listával érkezni, mint ahogy azt Horony Ákos kisebbségi kormánybiztos tette. Innen nézve egészen érthetetlen, miért hallgatja el utólag szemérmesen a tényleges eredményekkel zárult találkozót a magyar párt és a kampány sűrűjében álló magyar államfőjelölt.
Márpedig a helyzet úgy áll, hogy a márciusi államfőválasztáson és a júniusi európai parlamenti választáson is a magyar érdekek mellett, vagy azok ellenében szavazhatunk felvidéki magyarként. Nagy hiba lenne, ha szeptember 30-a tanulságait nem vonná le a magyar párt, és hagyná, hogy Fico gesztusai a szlovák kormánypártokat erősítsék. Ahogy az is nagy hiba lenne, ha a magyar párt nem tenné egyértelművé, ki képviseli a magyar érdekeket és ki nem.
Ódor Lajos szakmai felkészültségét tisztelhetjük, de pártpolitikai szerepvállalása nem lehet rokonszenves azoknak, akik támogatják a jelenlegi magyar és szlovák kormány igyekezetét, hogy egy észszerű, normális viszony legyen a két ország között, ahelyett, hogy a szlovák fél ideológiai alapon üzengessen Budapestnek, ahogy azt Korčoktól, Káčertől, vagy éppen Ódor Lajos kormányától láthattuk.
Megjelent a Magyar7 2024/5. számában.
