Merre leng ki a politikai inga?

A felületes szemlélő számára is nyilvánvaló, hogy Szlovákiában a bejáratott demokráciákhoz képest, de akár régiós összevetésben is igencsak képlékeny a pártrendszer. Ciklusról ciklusra tűnnek fel, majd kerülnek a feledés homályába a kormányzati bársonyszékekig menetelő pártok. Ebben a parlamenti kirakósban jól illeszthető egymás mellé a ma már inkább magáról a bűnügyi rovatban hírt adó Pavol Rusko ANO-ja, illetve a két korábbi államfő alakulata: Rudolf Schuster SOP-ja, illetve az Andrej Kiska-féle Za ľudí.

A szlovák pártrendszerből egyenesen következik, hogy hacsak nem lendül ki nagyon határozottan egy irányba a politikai inga, rendkívül heterogén koalíciók vehetik kézbe az ország irányítását. Noha a Matovič-kabinet alkotmányozó többséggel bír a parlamentben, ez a kitétel feltétlenül igaz a jelenlegi kormányra is. A szlovák politikát meghatározó folyamatokat szemlélve érthető az elemzők felvetése, miszerint visszafordítható-e a pártrendszer felaprózódása, megindulhat-e a politikai táborok tömbösödése.

A politikai váltógazdaság két erős tömböt feltételez, ahogy arra számos példát találunk, hagyományosan leginkább az angolszász világban. A kontinentális Európától inkább idegen a kétpárti váltógazdaság, noha egyáltalán nem ismeretlen gyakorlat. A második világháború utáni Németországban – különösen a pártvitákba s következményeit tekintve a nácizmusba fúló weimari demokrácia tükrében – a demokrácia szilárdságát garantálta a két nagy tömb váltógazdasága.

A huszonegyedik század szinte a felismerhetetlenségig átrendezte a klasszikus politikai ideológiákon alapuló pártrendszert: legyen szó a konzervatív jobboldalról, a szociáldemokrata baloldalról s a sokszor a mérleg nyelvét jelentő liberálisokról. A folyamat egyértelmű következménye a korábbi politikai tömbök felbomlása, de az átalakulás még korántsem ért véget. A legtöbb nyugat-európai országban, noha hegemóniájukat már elvesztették, még jelentős erővel bírnak a klasszikus ideológiákból építkező pártok, máshol már inkább csak a körvonalaik látszanak. Ez az átalakulás ágyaz meg egy új tömbösödésnek, amely már a huszonegyedik század logikája mentén teremti meg a politikai váltógazdaság kereteit.

Macron legjobb szlovák tanítványai, a progresszívek üstökösként törtek be a honi politikába, de a februári választási kudarc egy csapásra törte derékba a lendületüket. Annál nagyobb diadalt aratott Igor Matovičnak a klasszikus ideológiák mentén ugyancsak nehezen meghatározható OĽaNO-ja. Sikerüket még inkább aláhúzza, hogy a parlamenti küszöb környékéről néhány hónap alatt az ellenzéki szavazók gyűjtőpártjává váltak. A győzteshez húzás tendenciája esetükben azonban gyorsan megtört, őszre már egyértelmű, időben jócskán kitolódik, ha egyáltalán megvalósul, hogy Matovič egy táborban egyesítse a bukott baloldalt elutasító választókat.

Az OĽaNO preferenciájának befagyása nyilván nem magyarázható egyetlen tényezővel, de a kormánypárti szavazók egy zászló alá terelését egyáltalán nem segíti, hogy fél évvel a választások után a körükben a legtöbb ellenérzést kiváltó Robert Fico fogatlan oroszlánnak tűnik, a Smer-SD pedig igencsak távol került attól, hogy váltópárti szerepben tűnhessen fel. Igor Matovič és a Smernek hátat fordító Peter Pellegrini jelen állás szerint a választók kevesebb mint negyven százalékát egyesíti – elsöprő erejű tömbökről tehát aligha beszélhetünk.

Sőt, sokkal reálisabb, ha a következő, nem is túl rövid időszakra a szlovák politika háromosztatúságát vetítjük előre, vagyis a kormánypártokkal szemben egy két tömbre szakadó ellenzék áll, egyelőre politikai karanténban hagyva Kotleba ĽSNS-ét. Nem meglepő, de a jövőre nézve sokat sejtető, hogy a három tábor közül a leginkább heterogén a kormányoldal Kiska árváival, a botrányoknak is ellenálló, de politikailag leginkább idegen testnek mutatkozó Kollárral és az egymásnak feszülő SaS-szel és OĽaNO-val.

A Smer-SD szakadása az anyapártot rendkívül nehéz helyzetbe hozta. Robert Fico szebb napokat látott pártja még találhat kitörési pontot – ilyennek kínálkozik a nemzeti baloldali érzelmű szavazók egyesítése, de a nagypárti létbe már nem igazán látszik visszaút. A legnagyobb növekedési potenciál Peter Pellegrini új pártja előtt kínálkozik, hiszen megszólíthatja a Smer korábbi szavazóit éppúgy, mint a kiábrándult kormánypárti voksolókat, s nem elképzelhetetlen az sem, hogy a februárban a progresszívekre szavazó urbánus választók is megtalálják az utat Pellegrinihez.

A felvidéki magyar politika egységesülése jól felfogott közös érdeknek, eldöntött célnak látszik. Mégis adódik a kérdés, meghaladható-e néhány hónap alatt a megosztottságot lépésről lépésre erősítő tizenegy év. A második világháború után még a fasiszta kommunizmus kottájából játszó csehszlovák államhatalom kényszerített zárójeles éveket a felvidéki magyarságra, a 2009 utáni tizenegy zárójeles évet már leginkább magunknak köszönhetjük.

A magunk húsából hasítottuk ki a vegyespártot, kinyitva Pandóra szelencéjét. Hiszen látjuk, ahogy a Most–Híd csillaga leáldozott, korábbi szimpatizánsai megtanultak szlovák pártra szavazni. Megoldhatatlan feladatnak látszik, bár széplelkűen az identitás megőrzéseként beszélnek róla, hogy az etnikai elven szerveződő magyar tömb rövid távon visszanyerje ezeket a szavazókat. Marad reális célnak a szilárd magyar identitású választók felsorakoztatása az újraegyesülő magyar érdekképviselet mögé.

Ez a potenciális szavazótábor már nem kecsegtet a 2006 előtti két számjegyű választási eredményekkel, de garantálja, hogy egy egységes, de értékeiben sokszínű magyar párt magabiztosan átléphesse a parlamenti küszöböt. Mi több, ha a magyar érdekképviselet parlamenti tényezővé válik, jó eséllyel tovább növelheti erejét, megszólítva az elpártolt választók egy részét. Mindehhez nem kevés türelemre és józanságra lesz szükség – az előző tizenegy zárójeles évben éppen ennek voltunk híján. A feladat nem megoldhatatlan, csak éppen magunkat és másokat kell meggyőzni s nem legyőzni.

(Megjelent a Magyar7 c. 2020/39. számában)