Megerősített dekrétumok – távirati stílusban
A Beneš-dekrétumok kérdésköre összetett téma, ezért röviden csak távirati stílusban lehet szólni róla. Bevezetőül ismételten szükséges két alaptézist rögzíteni: a téma nagyon érzékeny a csehek és a szlovákok számára, mivel a történelmi kontinuitást igyekszik biztosítani a volt Csehszlovákia számára. Ha kivennénk őket a csehszlovák jogrendből, a cseheknek maradna a Protektorátus és a németekkel való kollaboráció, a szlovákoknak pedig a Tiso-állam. Hogy maradhatnának így a győztesek oldalán?
Ebből a felismerésből fakad a másik fontos megjegyzés: Beneš 143 dekrétumot adott ki alkotmányjogi szempontból megkérdőjelezhető módon, nekünk közülük 13 olyan dekrétummal van bajunk, amely a kollektív bűnösség elvét alkalmazta a német és a magyar kisebbség tagjaival szemben, tény, hogy ezek némelyike ma már holt dokumentum. Szlovákia területén ráadásul nem közvetlenül, hanem közvetetten, a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei alapján hajtották őket végre, ám ezek a rendeletek több területen szigorúbbak voltak, mint az eredeti dekrétumok.
Az Európai Parlament 2003-ban többek közt az én kormányalelnöki kezdeményezésemre is független jogi szakértőket bízott meg azzal, hogy vizsgálják meg a Beneš-dekrétumok hatályát és joghatásait, továbbá azt, hogy akadályozhatják-e ezek a rendeletek Csehország és Szlovákia uniós csatlakozását.
Az elemzés a többi között megállapítja, hogy „a Beneš-dekrétumok alapján fél évszázaddal ezelőtt végrehajtott kitelepítések és vagyonelkobzások kívül esnek az EU jelenlegi jogszabályainak hatókörén, így nem vethető föl az összeférhetetlenség kérdése. Az uniós jog szabályai nem vonatkoznak a múltban lezárult eseményekre, így nem eredményezhetik a csatlakozó országokban évtizedekkel korábban lezajlott vagyonelkobzás újraértékelését...”
2007-ben a kitelepítések hetvenedik évfordulójára emlékezett a felvidéki magyarság. Megemlékezések, koszorúzások sora zajlott, a magyarországi és a szlovákiai magyar sajtó is gyakran megkérdezte az MKP vezetőitől, tőlem is, aki akkor az MKP elnöke voltam, hogyan viszonyulunk mi ehhez a kérdéshez. Természetesen az volt a válaszunk, hogy elítéljük a kitelepítéseket, a kollektív bűnösség elvének alkalmazását, s úgy gondoljuk, a szlovákiai magyaroknak jár a bocsánatkérés, s a zsidó kárpótlás mintájára legalább egy szimbolikus anyagi kártérítés is.
Nagy visszhangot kiváltó esemény volt a 2007. október 6-ai pozsonypüspöki megemlékezés, ahova Szili Katalint, az Országgyűlés elnökét a Csemadok helyi vezetői hívták meg – csakúgy, mint engem is, aki máig e helyi szervezet tagja vagyok. Az ottani történések nagyban befolyásolták az akkori kormánypártok viselkedését is.
A koszorúzás délelőtt volt, a katolikus mise után, az ünnepség pedig a kultúrházban délután, ahova rengeteg ember jött el. Emlékszem, a falak mentén és a folyosón is álltak emberek. Délelőtt Szili Katalinnal koszorúztam a párt nevében, délután pedig én mondtam az ünnepi beszédet.
A Csemadok hetekkel azelőtt kért fel ünnepi szónoknak, Szili eredetileg a kopjafánál mondott volna beszédet, de a nacionalista hangulat miatt ezt törölték. Rengeteg kamera és fotós vett minket körül, egy biztos: a kitelepítésekről annyit még a 21. században nem beszéltek, mint azokban a napokban.
Ezzel a címmel tudósított az eseményről a velünk nem éppen szimpatizáló Új Szó október 8-án. „Ígéretéhez híven nem tartott beszédet és a sajtónak sem nyilatkozott szombati nem hivatalos magánlátogatásán Szili Katalin magyar házelnök. Szili Katalint egy hónappal ezelőtt hívták meg a szervezők, tehát jóval Sólyom László magyar államfő komáromi magánlátogatása előtt, mely politikai és sajtókörökben felháborodást keltett. Az Országgyűlés elnökét az öt magyar parlamenti frakció egy-egy képviselője is elkísérte. Csáky Pál a rendezvénysorozat utolsó részéig nem mondott beszédet, és érdemben nem nyilatkozott az őt is ostromló újságíróknak. A megemlékezés utolsó részében, a kultúrházban azonban a szlovák–magyar viszonyt elemző beszéddel lépett a több száz fős hallgatóság elé. A kb. 20 perces beszéd percekig tartó, óriási tapsot kapott, a beszéd után Szili Katalin kezet rázott Csáky Pállal.” A lap még megjegyzi: a média hatalmas érdeklődése kísérte a rendezvényt.
Mindez azzal magyarázható, hogy miután a pozsonyi parlament szeptember 20-án egy bigott határozatot hozott a kollektív bűnösség elvét törvényesítő Beneš-dekrétumokról, Szili Katalin lemondta kassai és eperjesi látogatását, ahol szlovák kollégájával, Pavol Paškával is találkozott volna, Püspökire azonban eljött.
Megjegyzem, azokban az években ezt a témát többször is megnyitottuk a politikai tárgyalásokon. Pavol Hrušovský, a szlovák parlament korábbi elnöke 2004-es újévi beszédében is elismerte, hogy a magyarok problémái még nem rendezettek Szlovákiában. Én több csatornán, több nyelven is megpróbáltam kommunikálni az álláspontunkat, amelyet az MKP Hírvivő 2007 októberi száma is közölt.
„(…) Az ellenzéki kerekasztalon tárgyaltunk arról is, hogy az évforduló alkalmából egy magyar–szlovák megbékélési nyilatkozatot tettünk az asztalra. Sikertelenül. Aki azt hiszi, hogy az 1945–1948 közötti időszak ügyeiben aktív ellenzéki együttműködés jöhet létre, végzetesen naiv... Ezután két lehetőségünk maradt. Beszélünk a témáról egyedül – vagy csendben maradunk. Nem maradtunk csendben.
Miután megjelent a parlamentben a Szlovák Nemzeti Párt határozattervezete a dekrétumok megerősítésére, megpróbáltuk azt leállítani. Személyesen tárgyaltunk a parlament elnökével – sikertelenül. Erre egy megbékélési nyilatkozatot tettünk az asztalra, amelyben a két parlament kölcsönösen kérne bocsánatot a legnagyobb történelmi sérelmekért, lezárva ezzel a múltat. A dokumentum tartalmazza a bocsánatkérést a kollektív bűnösség elvének alkalmazásáért az 1945–1948 közötti időszakban csakúgy, mint a kárpótlások lehetőségének megkeresését is. A dokumentumot a magyar Országgyűlés mind az öt pártja azonnal támogatta. A két szlovák ellenzéki párt nem nyilvánított véleményt, a három kormánypárt elutasította azt anélkül, hogy olvasta volna. A szlovák parlament ráadásul nagy többséggel elfogadta a Szlovák Nemzeti Párt nyilatkozatát, amelynek ugyan jogi következményei nincsenek, azonban nagyon csúnya politikai szándékról rántja le a leplet. Ez a politikai hozzáállás pedig azt jelenti, hogy a szlovák politikai pártoknak nemhogy nincs kisebbségpolitikájuk, de gondolkodásmódjuk még mindig nem utasítja el a második világháború utáni őrült problémakezelés filozófiáját. Itt tartunk az Európai Uniós és NATO-tag Szlovákiában, 2007-ben...”
Tény azonban, hogy annyit a szlovák sajtóban még nem foglalkoztak a kérdéssel, mint akkor, s az értelmiségi, szakmai reakciók egészében véve nem voltak kedvezőtlenek számunkra. Szlovákiában minden műveltebb ember fejében rögzült, hogy van itt egy lezáratlan ügy, amellyel a társadalomnak előbb-utóbb szembe kell néznie.
Epilógusként még megjegyezném, hogy az Európai Parlamentben két alkalommal is megnyitottam a kérdést, 2017-ben és 2019-ben is. A fő érvem az volt, hogy a szlovák parlament a hírhedt 2007-es határozatot – amelyben a szlovák nacionalistákra jellemző mellébeszélős stílusban ugyan, de megerősítették a dekrétumokat –, már EU-s tagállamként hozta meg. A Petíciós Bizottság mindkét esetben levélben fordult a szlovák parlamenthez azzal a kéréssel, hogy vizsgálja fölül az álláspontját. Megjegyzem, mindkét levelet az Európai Parlament összes akkori frakciója támogatta, a szlovák parlament azonban mindkét esetben hosszú huzavona után kitérő választ adott. A válaszok alappillére mindkét esetben az volt, hogy ún. holt dokumentumokról van szó, amelyek érvényüket veszítették, s már nem alkalmazzák őket.
A Petíciós Bizottság koordinátoraival abban egyeztünk meg, hogy 2019 után, az új parlamentben újra napirendre tűzzük az ügyet. Erre már nem került sor, mivel a felvidéki magyar választók 2019-ben úgy döntöttek, hogy nem küldenek magyar képviselőt az Európai Parlamentbe.
Megjelent a Magyar7 2025/43-44. számában.
