Matovič: rajongás és gyűlölet tárgya
Érthető, hogy a megalakulása óta a koronakrízis enyhítésén munkálkodó kormány a közvéleménytől nem kapta meg a szokásjogként járó száznapos türelmi időt. De vajon mi magyarázza, hogy az alig négy hete megalakult kabinet társadalmi megítélése a szlovákiai viszonyokhoz mérten rendkívül szélsőséges?
Elégséges magyarázat erre a rendkívüli helyzet, amely az idő előrehaladtával egyre több társadalmi feszültséget hív elő? A válaszadást kezdjük messzebbről, a politikai közhelyszótár sokak által előszeretettel használt fogalmánál, a proaktív politikánál.
Aprópénzre váltva mindez kezdeményezőkészséget, illetve ugyancsak divatos kifejezéssel tematizálást, vagyis a politikus által kezdeményezett témák napirenden tartását jelenti. A gyors hírversenyben ez gyakran egyet jelent azzal, hogy a politikus jelenléte fontosabb az általa felvetett tartalomnál.
Vagyis a marketingpolitika némileg leegyszerűsített főszabálya szerint: a szimpátiaversenyben értékesítésre kínált politikus elsődlegesen vizuális üzenet.
Miért megosztó politikus Igor Matovič?
A bulvárvilágban kijáró tizenöt perc hírnév azonban még nem elég a politikai sikerhez – ebből következik a politikai marketing nagy talánya, a mondanivaló tálalása. Az alapszabályt már minden, huszonegyedik században edződött politikus kívülről fújja: a témád legyen közérthető, s lehetőleg minél többen kapják fel rá a fejüket. Ilyen például a korrupcióellenesség: világos üzenet, ráadásul mindenkinek van ezzel kapcsolatosan olyan saját tapasztalata, amitől kellőképpen felforr az agyvize. Igor Matovič pártjának várakozáson felüli győzelméhez szavazatok százezreit tette hozzá ez a választói magatartás.
A szórakoztatóipar pontosan ismeri a politikai marketingesek legfőbb problémáját: a jelenlétet és a szimpátiát fenn is kell tartani. Mindez azonban egy idő után azzal jár, hogy a megszerzett népszerűséggel együtt növekszik az ellenszenv is, hiszen a hangos szimpátia törvényszerűen életre hívja, majd egyre erősíti az antipátiát. Ráadásul az egyre alacsonyabbra szálló ingerküszöb átlépése érdekében a politikus óhatatlanul egyre megosztóbb témákhoz nyúl.
Ilyen esetben a végrehajtó hatalom felelőssége sem jelent visszatartó erőt az elől, hogy a politikus a szociális háló kommenthadoszlopait biztassa virtuális kivégzésre, mint tette azt Igor Matovič a bazini idősotthonban fellépő tömeges fertőzések felelősét keresve. Talán nem szorul magyarázatra, hogy a bosszúvágy az egyik legkönnyebben feléleszthető emberi ösztön, ráadásul kórusban farkast kiáltani a szétszéledő nyájat is egyben tartja. Tegyük hozzá, ha valaki ilyen módon szerez olcsó népszerűséget, főként kormányzati pozícióban, igen hamar válik megosztó politikussá, aki egyszerre rajongás és gyűlölet tárgya.
Hidegháború előtt a szlovák társadalom?
Számos európai országban – így Magyarországon is – a politikai szimpátiák tekintetében megszokott a társadalmat kettészakító éles polaritás. Szlovákiában eddig a „jók” és a „rosszak” harcaként élte meg a választó a politikai küzdelmeket, ebből a helyzetből nem alakult ki a magyarországihoz hasonló társadalmi hidegháború, mert jellemzően Mečiar és Fico hívei is egyre növekvőbb számban inkább a hasukkal, semmint a szívükkel szavaztak a hosszúra nyúló hatalom által beárnyékolt pártjukra.
A populista oldalra rendszeresen többen szavaztak, mint ahányan azonosultak volna az egyébként identitásképző erőként ható mélyszlovák nacionalizmussal. Külön fejezetet érdemelne Kotleba relatív sikertelensége idén februárban, hiszen leginkább az ő üzeneteit kellett beelőznie Matovič korrupcióellenes témájának. Elégedjünk meg annyival, hogy míg Kotleba már ellenzéki politikusként végletesen megosztóvá vált s emelt maga fölé üvegplafont, Matovičnak ehhez meg kellett nyernie a februári választást.
Február 29-e minden jel szerint lezárta a „jók” és a „rosszak” harcát Szlovákiában, s nem egészen úgy ért véget a küzdelem, ahogy a látszat mutatja. A „jók” persze legyőzték a „rosszakat”, csakhogy közben a „rosszak” korábban szégyenpírral szavazó hívei egyszerre magukra ismertek. Elég volt ehhez a számukra hőssé váló Peter Pellegrini kéthetes határozott válságkormányzása, s a jól beazonosítható rivális, Igor Matovič vélt vagy valós hibáit leplező megosztó kommunikációja. Kész is a recept a szlovák társadalom készülődő hidegháborújához.
Matovič időzavarban
Beharangozott, de csúszó, esetenként elmaradó sajtótájékoztatók, a lehetséges végső határidő előtt bemutatott kormányprogram – ezek olyan kabinet képét mutatják, amely nehezen birkózik meg a rászakadó válság terhével. Történik ez annak dacára, hogy a járványhelyzet eddigi alakulása igazolja az előző kormány örökébe lépő Matovič-kabinet válságkezelésének eredményességét.
Mindez előrevetíti a koronavírus utáni szlovák politika nagy kérdését: sikeres tud-e lenni egy igaz, megosztó, de kétségkívül népszerű politikus által vezetett, belső ellentétektől feszített kormány? Matovič időzavarát, sokszor kapkodó kommunikációját ugyanis leginkább a saját kormányán belüli legfőbb riválisa, Richard Sulík okozza.
Ha Matovič tartósan sikeres akar maradni, Mikuláš Dzurinda példáját követve, tömbösítenie kell a szlovák jobboldalt. Ugyanis ahogy akkor a HZDS, most a Smer-SD áll ugrásra készen, hogy visszavegye a hatalmat. Az OĽaNO első emberét kevesen féltik a politikai bozótharctól. Nagyobb kérdés, hogy lesz-e türelme, más szóval taktikai fegyelme és legfőképpen ideje arra, hogy egyesítse a jobboldali szavazótábort?
Azt a tábort, amely a konzervatív-liberális tengely mentén maga is megosztott, de az erős váltópártként felsorakozó Smer-SD-t ennek dacára is egyben tartja. Paradox módon Matovičnak rövid távon még érdeke is a Smer erősödése, amit saját megosztó kommunikációjával még inkább elősegít. Ha innen nézzük, nem a meggondolatlan hordószónok, hanem a hideg fejjel számító politikus áll bele az első pillantásra megmagyarázhatatlannak tűnő helyzetekbe.
