Matovič és Sulík: Két pogány közt

Néhány nappal ezelőtt egy figyelemreméltó olvasói levél futott be a szerkesztőségbe. Figyelemreméltó egyrészt azért, mert írója ugyan fenntartásainak adott hangot azzal kapcsolatban, hogy néhány írásunkban kritizálni mertük Igor Matovičot, ezt igen kulturáltan és udvariasan tette, másrészt meg azért, mert a volt miniszterelnök kapcsán egy olyan fogalmat emlegetett, amelyről sosem gondoltam volna, hogy éppen nála kerül majd elő. Olvasónk szerint ugyanis a Hungarus-tudatú szlovákok (a témával kapcsolatban a Jankovics Marcellel készült podcastunkat ajánlom) mára kihaltak ugyan, de Igor Matovič képvisel valamit ebből a szellemiségből. Hasonló, Matovič érdemeit kiemelő magyar hozzászólásból egyre többet olvasni a közösségi oldalakon is. Bár a Facebook véleménybuborékját illik helyén kezelni, mégis, értetlenül állok a jelenség előtt, hogy olyan emberek, akikről tudom, hozzám hasonlóan nemzetben és hazában gondolkodó felvidéki magyarok, tulajdonképpen hitet tesznek Igor Matovič mellett.

Ezt az értetlenséget igyekszem, egy kicsit saját magamnak is, feloldani ezzel a cikkel.

A jelenség megfejtésére három hipotetikus magyarázatot érdemes felállítanunk. Az első és legkevésbé valószínű megegyezik azzal az elemzők által is agyonrágott állítással, hogy Matovič a maffiaállam lebontásának köszönheti (választási) sikereit. Ez a választások végeredményét magyarázza ugyan, meg a sok magyar szavazatot is, de azt, hogy egy évvel és egy járvánnyal a hátunk mögött, folyamatosan csökkenő országos népszerűséggel miért erősödik éppen a magyar közösség körében Matovič, nem.

A magát hol liberálisnak, hol libertariánusnak, hol meg konzi jobboldalinak kiadó Sulík és pártja az utóbbi időben mintha szándékosan azon dolgozna, minél jobban elidegenítse magától a magyar választókat. Ez persze nem baj, nagy szükségünk nincs rájuk, korábban sem volt, nem tragédia hát Klus államtitkár úr minősíthetetlen soviniszta ámokfutása és főnöke, Ivan Korčok hol kínos, hol meg kifejezetten szórakoztató szervilitása. Csak azt adják, mi lényegük. Világos, az SaS, illetve Ivan Korčok által képviselt külpolitikai vonal szembe megy a magyar kormány, s mondjuk ki bátran, a felvidéki magyarság érdekeivel. Ez akkor is így van, ha tudjuk, az SaS „kétszem“ EP-képviselője abban a konzervatív, szuverenista pártcsaládban foglal helyet ahol a lengyel Jog és Igazságosság, illetve a kifejezetten migrációellenes Olasz Testvérek képviselői is.

Ez az apróság remekül szemlélteti a mindenkori szlovák diplomácia végtelen (és egyébként indokolt) opportunizmusát, csakhogy, s erről hajlamosak megfeledkezni Matovič magyar barátai, ugyanez a szolgalelkűség az OĽaNO sajátja is.

 A szlovák kormányfő és pártja ugyanis sem a jogállamisági vitában, sem a Fidesz- Néppárt konfliktusban nem állt ki a magyar kormány mellett, még a Janez Janša-féle, tulajdonképpen „verbális“, félig-meddig tét nélküli kiállás is elmaradt.

Csak egy jellemző, mára elfeledett példa: 2019 nyarán az OĽaNO egyik frissen megválasztott EP-képviselője, Peter Pollák azt nyilatkozta az Euroactivnak, ha ő döntene arról, támogatja-e a hetes cikkely szerinti eljárást Magyarország ellen, biztosan támogatná, hiszen „Orbán Viktor pártjának sem Európában(!!!) sem a Néppártban nincs keresnivalója”. Pollák ezután kijelentette, azok a dolgok, amiket Orbán az utóbbi években tesz, azok

Az, hogy a volt miniszterelnök egy éven belül kétszer járt Budapesten, az nem a visegrádi együttműködésnek, s még csak nem is a felvidéki magyarságnak szólt (vagy legalábbis nem úgy, ahogy szeretnénk). A múlt héten Matovič belpolitikai tőkét ment kovácsolni a magyar fővárosba.

Ha pusztán a járványvédekezést nézzük, igazából lényegtelen, az ex-kormányfő miért állt bele a Szputnyik-ügybe, hiszen nyilvánvaló, az országnak szüksége van az orosz vakcinára. Nem fáj kimondanom, leírtam korábban is, Matovičot a Szputnyik-vita jó oldalán találjuk.

A cikk témája miatt viszont igenis releváns kérdés, mit miért tesz az orosz vakcina kapcsán. Nem vindikálom magamnak a tévedhetetlenség jogát, ugyanakkor meggyőződésem, Matovič megválasztása óta minden lépését szigorú belpolitikai céloknak, illetve saját egójának rendeli alá. Miniszterelnökként is ezt tette, legyen szó tesztelésről, nyitásról vagy zárásról, s most, az orosz vakcina kapcsán is ezt teszi. Bár sokan belelátják, Matovičban a jelek szerint nincs szándék arra, hogy akkor is visegrádi együttműködésben gondolkodjon, ha abban nem lát közvetlen politikai hasznot. S ugyanúgy tévedés azt hinni, hogy Sulíkkal, Klus-szal, Korčokkal vagy akár Čaputovával azért lenne vitája, mert ezek vakcinaügyben brüsszeli kottából játszanak, Matovič pedig megtalálta magában a szuverenistát.

Tartom ezt úgy is, hogy az említett figurák a jelek szerint tényleg abból „zenélnek“.

Azt is belátom, Magyarországnak jól jön egy, az EU fősodorjával többé-kevésbé szembehelyezkedő kormánypárti politikus, de ha a felvidéki magyarok ezen az alapon (is) támogatják Matovičot, akkor bizony Robert Ficónak is járhat ebből a támogatásból (elég megnézni miket mond a Smer elnöke Soros Györgyről).

Végezetül nézzük a harmadik lehetséges magyarázatot, Igor Matovič és pártja felvidéki magyarsággal szemben mutatott hozzáállását (a témával kapcsolatban lásd még Kolek Zsolt egy korábbi írását). A trianoni találkozóról, lassan egy év távlatából látszik, gesztus volt csupán.

Szlovák politikustól példátlan, méltányolandó és örvendetes, de üres.

Hogy Matovičnak halvány lila gőze nincs a felvidéki magyarság problémáiról, s nem is különösebben érdekli a téma, világosan látszik abból, ahogy a kettős állampolgárság kérdését kezelte. Jelen sorok írója élőben nézhette végig azt a sajtótájékoztatót, amelyen a miniszterelnök dagadó kebellel jelentette be, „európai megoldás született“, amelyet ő már tíz évvel korábban is javasolt, azért, hogy „egy szélsőséges lépésre (értsd: a magyar kettősállampolgársági törvényre – szerk. megj.) ne egy másik szélsőséges lépés (Ficóék ellentörvénye – szerk. megj.) legyen a válasz“.

A miniszterelnök ezután hozzátette, aki „csak azért akarja felvenni egy másik ország állampolgárságát, mert az az ország osztogatja azt”, azzal „szigorúan kell eljárni”. Matovič tehát egy olyan állampolgársági törvénymódosítást hozott tető alá (sőt, mint kihangsúlyozta, tőle származik az egész koncepció), amellyel nem oldotta meg a problémát, ráadásul az egyre nyíltabban soviniszta, a magyarok által joggal bírált SaS-es politikusok is simán elfogadtak.

A jelek szerint esély sincs arra, hogy ezzel kapcsolatban bármi változás álljon be. Ami még rosszabb, úgy tűnik, akarat sincs rá.

Talán a fent felsorolt indokok váltakozó arányban kikevert koktélja okozza, hogy Matovič népszerűsége a felvidéki magyarság nemzetben és hazában gondolkodó részében ekkorát ugrott, van azonban még egy fontos tényező.

Nem lenne elegáns elhallgatni, hogy a magyar érdekképviselet is okolható a kialakult helyzetért. Az elmúlt években tízezrek ábrándultak ki a kisebbségi politizálásból, valljuk be, okkal.

Minderre azonban nem az az adekvát válasz, hogy szlovák pártot, szlovák politikust találunk magunknak. Pláne nem olyat, amelyik, s ezt fentebb bizonyítottuk, szemmel láthatóan nem érti a problémáinkat. Csúszós lejtőre lépünk ugyanis ezzel az alapállással, mert könnyen előfordulhat, az óhatatlan kiábrándulás után már nem lesz hová visszatérnünk. Jön a szakadék!