Trianontól Matovičig: magyar sors a Felvidéken

A megszállók jóval túlterjeszkedtek a szlovák–magyar etnikai határon: a későbbi határvonal jól láthatóan geopolitikai és közlekedésföldrajzi okokból követte a Duna vonalát, illetve csatolta Csehszlovákiához a korban legfontosabb közlekedési folyosónak számító vasútvonalakat – összefüggő színmagyar területeket szakítva el ezzel Magyarországtól.

Az 1910-es magyarországi népszámlálás adatait figyelembe véve a trianoni diktátum következtében – nem számítva az ugyancsak Csehszlovákiához került Kárpátalját – mintegy 890 ezer magyar anyanyelvű lakos került csehszlovák fennhatóság alá. Az 1921-ben rendezett első csehszlovák népszámlálás már csak 637 ezer magyart mutatott ki a Felvidéken.

A felvidéki magyarokat rendkívül hátrányosan érintette a csehszlovák földreform, amelynek köszönhetően megindult a csehek és a szlovákok tömeges betelepülése a magyar etnikai törzsterületre. Az első Csehszlovák Köztársaságban rövid idő alatt elsorvasztották a magyar nyelvű felsőoktatást, s noha az alapvető politikai jogokat biztosították a felvidéki magyarságnak, az 1918-tól 1938-ig tartó korszakban végig érzékelhető volt az asszimilációs nyomás. Ennek eredményei mutatkoztak meg az 1930-ban rendezett népszámláláson, amely már csak 592 ezer magyart mutatott ki. Ennek köszönhetően tíz év alatt drámai módon rendeződött át Szlovákia etnikai megoszlása: míg 1921-ben még jószerével minden harmadik lakos magyarnak vallotta magát (31,6%), addig 1930-ra a magyarság aránya 17,6 százalékra zuhant.

A magyarság a korszak parlamenti választásain legnagyobb számban a magyar ellenzéki pártokra szavazott, amelyek 1935-ben szervezetileg egyesültek. A felvidéki magyar régiók rossz szociális helyzetét kihasználva, a kisebbségi jogok bővítésének ígéretével kampányoló kommunisták is számos magyar szavazatot gyűjtöttek be a korszak választásain. A kormányt támogató ún. aktivista erők végig súlytalanok maradtak.

Az első Csehszlovák Köztársaság 1938–39-ben a kiéleződő nemzetiségi ellentétek miatt felbomlott.

1938 őszén a négyhatalmi müncheni döntéssel előbb a szudétanémet területeit veszítette el, majd miután a magyar és a csehszlovák kormány közötti tárgyalások nem vezettek eredményre, november 2-án az első bécsi döntés visszacsatolta Magyarországhoz a Felvidék magyarlakta területeinek nagy részét.

Cseh-Szlovákiánál (1939 márciusától Szlovákiánál) maradt Pozsony és Nyitra, illetve a zoboralji magyar községek. A visszacsatolást követően tartott népösszeírás az ugyancsak visszakerült kárpátaljai területek nélkül kb. 879 ezer magyart mutatott ki a Felvidéken, Szlovákiában közel 70 ezer magyar maradt.

A második világégést követően, amelyből Magyarország ugyancsak vesztesként került ki, visszaállították az 1938 előtt érvényes határokat, sőt az 1947-es párizsi békeszerződés a pozsonyi hídfő kiegészítésére további három községet csatolt el Magyarországtól. Megjegyzést érdemel, hogy a kilencvenes évek elején emiatt tudták a szlovákok elterelni a Dunát, miután egyoldalúan megépítették a bősi vízi erőművet. A beruházás azóta is a szlovák nemzetállam-építés szimbóluma.

1945 után a felvidéki magyarság nem pusztán újra kisebbségi helyzetbe került, de az Eduard Beneš köztársasági elnökhöz köthető dekrétumok alapvető polgári jogaitól is megfosztották. A Beneš-dekrétumok megdöbbentő módon máig a szlovák jogrend részét képezik, ahogy a bocsánatkérés is elmaradt a kollektív bűnösséggel sújtott felvidéki magyaroktól. Csehszlovákia vezetői az államot tisztán szláv nemzetállamként képzelték el: a győztes nagyhatalmak beleegyezésével a szudétanémeteket áttelepítették Németországba, Magyarországra pedig olyan lakosságcsere-egyezményt kényszerítettek, ami előírta, hogy amennyi szlovák önkéntesen áttelepül Szlovákiába, annyi magyart kényszerűen költöztessenek ki a szülőföldjéről. Végül mintegy 110 ezer magyart kényszerítettek a szülőföldje elhagyására.

A magyarság drámai fogyása az 1950-es népszámlálási adatokon is megmutatkozott: kevesebb mint 355 ezer magyart írtak össze a Felvidéken. Ebbe a csökkenésbe belejátszott az is, hogy az 1945 után kikényszerített „újraszlovákosítás” (reszlovakizáció) miatt sok magyar ekkor még nem vallotta be a nemzetiségét.

Az 1940-es évek végén újraindulhatott a magyar nyelvű közoktatás, s a kommunista diktatúra által meghatározott szűk keretek között a magyar kultúra szervezése is új erőre kapott a Csemadoknak köszönhetően. A felvidéki magyarokat tömörítő szövetség az 1968-as „prágai tavasz” idején is meghatározó szerepet játszott, 1969-et követően, a visszarendeződés során a szervezet vezetőit leváltották.

Az 1961-es népszámlálás adatai azt mutatták, hogy a magyarság annyi hányattatás után némileg megerősödött, hiszen a száma 517 ezer fölé nőtt. Ez a tendencia mutatkozott meg az 1970-es népszámlálás alkalmával is, amikor mintegy 553 ezer magyart mutatott ki a statisztika. Ezt követően azonban megtört a gyarapodás üteme: 1980-ban 559 ezren, 1991-ben pedig 567 ezren vallották magukat magyarnak.

Utóbbi adatban nyilvánvalóan benne van a rendszerváltoztatás felszabadító eufóriája is, enélkül valószínűleg már a kilencvenes évek elején is csökkenés mutatkozott volna a felvidéki magyarság lélekszámában. 2011-re drámai módon, több mint százezerrel csökkent a magukat magyarnak vallók száma a Felvidéken (2001: 520 ezer, 2011: 458 ezer), s a népmozgalmi adatok a tendencia folytatódását vetítik előre a jövő évi népszámlálásra is.            

Az 1989-es csehszlovákiai „bársonyos forradalomból” a felvidéki magyarok is tevékenyen kivették a részüket. A rendszerváltoztatást követően azonban szinte azonnal felszínre kerültek azok a dilemmák, amelyek megosztották a felvidéki magyar érdekképviseletet.

A magyar politikumot a két háború közötti időszakhoz hasonlóan a pluralitás jellemezte, de így is biztosítani tudták a parlamenti képviseletet. 1990 után a szlovákok önrendelkezési igénye fokozatosan szétfeszítette a szövetségi állam kereteit. A magyar képviselet akarata ellenére fogadta el a parlamenti többség 1992. szeptember 1-jén a Szlovákiát nemzetállamként definiáló alkotmányt.

1993. január 1-jén új korszak kezdődött a felvidéki magyarság életében – ezen a napon alakult meg az önálló Szlovák Köztársaság. A szlovák nemzetállam-építés első évei együtt jártak a visszatérő tekintélyelvűséggel, és zárójelbe tették a nyugati típusú polgárosodást. Mindez évekig lassította Szlovákia euroatlanti integrációját, egyidejűleg a szlovák kormány egyre nyíltabb asszimilációs törekvései arra sarkallták a felvidéki magyarságot, hogy erőt demonstrálva megkíséreljen hangot adni közösségi törekvéseinek.

1994. január 8-án 3500 szlovákiai magyar polgármester, önkormányzati és parlamenti képviselő gyűlt össze a komáromi sportcsarnokban, ahol a felvidéki magyarság jogállásával és önkormányzatával kapcsolatos törekvéseit fogalmazták meg.

A komáromi önkormányzati nagygyűlés a „társnemzeti” viszony elérését tűzte ki célul. Az összefüggő területeken helyi többséget alkotó magyar közösségek területi autonómiát, míg a helyi szinten is kisebbségben, illetve szórványban lévő nemzettársaik részére személyi elvű autonómiát alakítottak volna ki. A célkitűzések nagy része nem teljesült, de elmondható, hogy ez a nagygyűlés volt a felvidéki magyarság 1945 utáni fél évszázados történetének egyik legmeghatározóbb eseménye, sőt az elmúlt 30 évben sem volt példa hasonlóan egységes fellépésre.

A kilencvenes években fokozódott az asszimilációs nyomás, veszélybe került a magyar nyelvű közoktatás. A magyar közösség civil öntudatának, határozott kiállásának köszönhetően a szlovák nemzetállam meghátrált, sikerült megakadályozni a magyar nyelvű közoktatás tervezett leépítését. 1996 júliusában a Szlovák Köztársaság közigazgatási rendezéséről elfogadott törvény tárgyalásakor a magyar képviselet javaslatait figyelmen kívül hagyták. A pozsonyi parlament által elfogadott törvény 8 kerületnek (megyének) nevezett magasabb szintű egységet és 79 járást hozott létre, a természetes kistérségekre alapozott körzeteket viszont megszüntette.

Az új közigazgatási felosztás minden korábbinál hátrányosabbnak bizonyult a felvidéki magyarság számára. A csallóközi magyar nyelvterületet három kerület (a Pozsonyi, a Nagyszombati és a Nyitrai) között szabdalta fel úgy, hogy a magyarság mindenütt kisebbségbe került. A magyarellenesség Szlovákiában a mindennapok részévé vált, kihűltek az államközi kapcsolatok is. 1992-ben, emlékezetes módon, szlovák kommandósok léptek fel erőszakosan a Ferencváros szurkolóival szemben a pozsonyi Slovan elleni kupamérkőzésen.

Az 1998-as választások előtt megváltoztatták a választási törvényt. Az új törvény megszüntette a koalíciós indulás előnyeit – az akkor létező három magyar párt esetében mindez azt jelentette, hogy a parlamentbe jutáshoz 15 százalékos eredményt kellett volna elérniük. A törvénymódosítás kikényszerítette a magyar pártok egyesülését, így jött létre a Magyar Koalíció Pártja, amely két cikluson keresztül: 1998 és 2006 között a Szlovákiát irányító kormánykoalíció része volt.

Ezzel példátlan helyzet állt elő. Arra már a két háború között, sőt 1990 és 1992 között is volt precedens, hogy magyar politikusok kormányzati szerepet vállaljanak, de a Felvidéken Trianon óta 1998-ban fordult elő első ízben, hogy a magyar közösség többségének támogatását élvező párt a kormánykoalíció része legyen.

Megjegyzést érdemel ugyanakkor, hogy bár a magyar érdekképviselet kormányzati szerepvállalása érzékelhetően enyhítette az asszimilációs nyomást, érdemi elmozdulásra a kisebbségi jogok status quójától nem volt mód.

Nem sikerült előrelépni a magyar közösség számára rendkívül hátrányos közigazgatási beosztás ügyében sem, mint ahogyan a magyar katolikus egyházmegye kialakítása sem kerülhetett napirendre. Ezek a célkitűzések máig nem valósultak meg, annak ellenére sem, hogy 2002 és 2006 között az MKP némileg nagyobb mozgástérrel rendelkezett a kormányon belül. Ebben az időszakban alakult meg a Selye János Egyetem Komáromban és lett Szlovákia a NATO és az Európai Unió tagja.

A 2006-os választásokat követően a politikai klíma változása szinte azonnal éreztette hatását. 2006 őszén a Malina Hedvig elleni támadás és a hatalom boszorkányüldözése a magyar egyetemi hallgató ellen a mečiari idők visszatértét idézte fel. A ciklus során újabb jogfosztások érték a magyar közösséget, mint a nyelvhasználati jogok korlátozása, illetve a ciklus végén a magyar egyszerűsített honosításra reagáló jogfosztó állampolgársági törvény. Erre az időszakra esett a dunaszerdahelyi szurkolók elleni erőszakos rendőri fellépés, illetve Sólyom László magyar államfő komáromi látogatásának megtagadása, a szlovák–magyar államközi kapcsolatok mélypontra jutása is.      

2009-ben felbomlott az egységes magyar érdekképviselet. A Most–Híd 2009-es megalakulása példa nélküli fordulat a felvidéki magyar politikatörténetben: magyar kezdeményezésre a Felvidéken soha korábban nem jött létre olyan párt, amely kilépett volna az etnikai keretekből. A Most–Híd ezzel szemben önmagát interetnikus pártként, azaz szlovák–magyar vegyespártként határozta meg. 2010 és 2020 között a Most–Híd parlamenti pártként működött (2010–2012, illetve 2016–2020 között kormánypártként), a hangsúlyosan magyar etnikai pártként politizáló MKP kimaradt a pozsonyi törvényhozásból.

A 2010–2012 közötti időszakban újra enyhült a magyar közösséget sújtó asszimilációs nyomás, de a kisebbségi jogok érdemi bővítését a szlovák–magyar együttműködést a politikája középpontjába állító Most–Híd sem tudta elérni. A rövidre szabott ciklus mérlege, hogy némi előrelépés történt a kisebbségi nyelvhasználati törvény garanciái terén, de a szimbolikus, kettős állampolgárságot tiltó törvényt nem sikerült megváltoztatni.

A 2012–2016 közötti ciklusban fokozatosan felengedtek a szlovák–magyar államközi kapcsolatok, ami a felvidéki magyarság helyzetére, mindennapjaira is kihatott. Ezt a ciklust már nem jellemezték az első Smer-kabinet éveit jellemző jogszűkítések. A kisebbségi jogok bővítésére azonban ezúttal sem volt politikai akarat. Robert Fico harmadik kormánya egy korábban nehezen elképzelhető, rendkívül heterogén parlamenti háttérrel alakult meg. A vegyespárt döntése, hogy belép a Fico-kormányba, korábbi politikájának feladását jelentette. Mindez elbizonytalanította a párt választóit: a Most–Híd a szlovák szavazóinak nagy részét már ekkor elveszítette.

A Kuciak-gyilkosságot követő politikai turbulenciák újabb lehetőséget adtak a Most–Hídnak, hogy visszaszerezze elpártolt választóit. Ezzel a lehetőséggel azonban a vegyespárt nem élt, kitartott a Ficót követő Peter Pellegrini kormánya mellett is. Ezzel a döntéssel újabb lendületet kapott a párt választóbázisának eróziója, amit újabb politikai hibákkal sikerült megtetézniük, mint amilyen a magyar himnusz eléneklését tiltó jogszabály parlamenti megszavazása volt 2019 tavaszán.

A 2020. február 29-ére kiírt választásokon az MKP és a Magyar Fórum az Összefogás mozgalom Magyar Közösségi Összefogásra átkeresztelt választási listáján indult. A Most–Híd és az MKDSZ külön listát állítva vágott neki a megmérettetésnek. A választásokon a parlamenti küszöb alatt teljesített az MKÖ, illetőleg összeomlott a Most–Híd támogatottsága. Ennek köszönhetően 1990 óta először történt meg, hogy a pozsonyi törvényhozásba nem került be olyan párt, amely bejutását döntően a magyar szavazatoknak köszönhette volna.

A 2020-as parlamenti választásokon a magyar szavazók mintegy egyharmada a kormányváltás reményében szlovák pártra szavazott – nagy részük a győztes OĽaNO mozgalomra.

A magyar érdekképviselet kimaradása miatt az eddigieknél is szűkebb mozgástér kínálkozik arra, hogy elérhetőek legyenek olyan törvényi változtatások, amelyek biztosíthatnák a magyar identitás megerősítését a Felvidéken.

Vagyis várhatóan Igor Matovič kormányzása alatt sem lesz meg a politikai akarat a magyar nyelv hivatalos státuszának elismerésére a magyarok által lakott régiókban, továbbra sem válnak nemzeti jelképeink az országos szimbolika elfogadott részévé, mint ahogy nem kínálkozik érdemi esély arra sem, hogy magyar többségű közigazgatási egység jöjjön létre Szlovákiában, amely biztosítaná a magyar közösség önigazgatásának alapvető elveit.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/23. számában.