Lehet-e precedens Oroszvár esete?

Sok más tulajdonos után 1906-ban gróf, később herceg Lónyay Elemér földbirtokos, diplomata vette meg, akinek a felesége Stefánia belga királyi hercegnő volt, Rudolf trónörökös özvegye. Az épület hanyatlása a II. világháborút követően kezdődött, amikor a csehszlovák állam a Beneš-dekrétumokra hivatkozva elkobozta, majd sorsára hagyta. A pannonhalmi Szent Benedek-rend 1992 óta próbálja visszaszerezni a kastélyt a szlovák államtól, sikertelenül. Szalay Györgyöt, a komáromi bencés rend jogi képviselőjét kérdezzük, aki 28 éve foglalkozik a kastély ügyével.

Mi történt a kastéllyal a II. világháború után?

A kastélyt a II. világháború végéig a Lónyay házaspár lakta. Az 1947-es párizsi békeszerződés alapján Oroszvárt, Horvátjárfalut és Dunacsúnt Csehszlovákiához csatolták. A kastély államosítására 1948-ban került sor. 1951-ben a Szlovák Népművészeti Együttes (SĽUK) kapta meg a lovardával együtt. 1992-ben a Szlovák Nemzeti Galéria volt a köteles személy, amikor a komáromi bencések érvényesíteni próbálták a végrendeleti örökséget. Utána adta el egy koronáért az akkor hivatalban levő Ľubo Roman kulturális miniszter az ingatlant a Szlovák Nemzeti Banknak azzal, hogy az majd bebiztosítja a kastély felújítására szükséges pénzeszközöket. Ebből semmi sem lett. Egy év múlva Ivan Hudec miniszter átíratta az ingatlant az akkor Vladimír Mečiar vezette kormányhivatalra, amely mindmáig tulajdonosként van nyilvántartva. A kastély felújítását még a szocializmusban elkezdték, a munkát egy jó nevű lengyel műemlékfelújító vállalat végezte. Felújították a kastély kápolnáját, annak megközelítően 80%-át télen temperálják. Ez a tétel és az őrző-védő szolgálat kutyáinak etetése volt a legnagyobb kiadása a kormányhivatalnak éveken keresztül. Azóta se kutyát, se őrzőt nemigen látni a kastély körül. A volt kórházat már szinte szétszedik, az út túloldalán bontott-tégla felvásárlását hirdetik!

Mit tudunk Stefánia hercegnő és Lónyay Elemér végrendeletéről?

Stefánia német nyelven, Elemér magyarul írta meg saját kezűleg a végrendeletét. Az egyik első, magyarról szlovák nyelvre fordított végrendelet hivatalos fordítójaként elmondhatom, hogy az örökhagyók a legnagyobb gondoskodással, szeretettel írták le végső akaratukat, és rendelkeztek a vagyonukról haláluk után. A végrendeletek 1944-ben készültek. Abban az időben Dr. Szennay András későbbi pannonhalmi főapát volt a Lónyay házaspár lelki gondozója. A házaspár Pannonhalmára való költözése után Szennay András rendszeresen visszajárt Oroszvárra mint a birtok gondnoka, egészen 1947 szeptemberéig, amikor a párizsi békeszerződés értelmében Csehszlovákiához csatolták Oroszvárt, és lezárták a határokat.

A csehszlovák állam többek közt arra hivatkozva kobozta el a kastélyt és az ingatlanokat, hogy a tulajdonosa „magyar nemzetiségű belga királyi hercegnő” volt, holott ez nem igaz.

Aki vagyont akar szerezni, ráadásul hatalmon érzi magát, semmi nem tartja vissza abban, hogy olyat állítson, ami köszönőviszonyban sincs az igazsággal. Stefánia belga királyi sarj leánya nem volt magyar, de még német sem. Tudomásom szerint sem Stefánia, sem Lónyay Elemér nem járt Csehszlovákiában, és nem nyilatkozott ellenségesen Csehszlovákiáról. Egyetlen „hibájuk” az volt, hogy vagyonnal rendelkeztek, és ez a vagyon azon a területen helyezkedett el, amelyet a nagyhatalmak döntése nyomán Csehszlovákiához csatoltak.

Az említett végrendeletek érvényét több magas rangú hivatalos szerv elismerte Magyarországon. 1999-ben pedig a pozsonyi járási ügyészség is érvényesnek találta. Miért nem tudták ennek ellenére érvényesíteni?

Az oroszvári Lónyay-ingatlanok ügyintézését két szempontból kell vizsgálni. Korabeli levéltári iratok alapján a II. világháború után a Csehszlovákia területén levő történelmi bencés ingatlanok kezelésével a komáromi bencés rendház lett megbízva. Ennek tükrében a csehszlovák hivatalok felszólították a komáromi bencéseket, hogy nyilatkozzanak Oroszvárral kapcsolatosan. Még mielőtt a válaszadásra sor került volna, a komáromi bencéseket internálták. Az internálás ott hamarabb megtörtént, mint az 1950-es szerzetesrendek és rendházak feloszlatása Csehszlovákiában. Válasz hiányában a Csehszlovák állam Oroszvárral „saját belátása” szerint cselekedett. Tudjuk, hogyan. Az 1989-es változás után az újraformálódó komáromi bencések az egyházi kárpótlási törvény szellemében Oroszvárt, mint egyházi tulajdonos birtokát nyilvántartva, indították el az állam ellen a keresetet abból a megfontolásból, hogy miként a többi szlovák egyházi szerzetesi ingatlanok visszaszolgáltatása, ez is minden gond nélkül, rövid határos időn belül „elintéződik”. Minden támogatói okmány ellenére, vázrajzok elkészítése mellett, ezen a vonalon a bencéseknek nem sikerült az oroszvári birtokot a saját nevükre beíratni a telekkönyvi hivatalban. Bírósági perek tömkelegén keresztül az egyházi kárpótlás vonalán a komáromi bencések minden szinten „elbuktak”. Beleértve a járási, a kerületi, az alkotmánybírósági és a strasbourgi bíróság ítéletét. A tulajdonhoz való jog, főleg érvényes végrendelet esetében, sehol a világon, de kiváltképpen jogállamban nem évül, nem évülhet el. Reméljük, hogy Szlovákia is ezekhez az államokhoz tartozik – majd. Pannonhalma eddig még nem indított pert a végrendeleti örökség érvényesítése ügyében. Szerveződik, formálódik egy nemzetközi tapasztalattal rendelkező jogászokból, ügyvédekből álló munkacsoport, amely az érvényes végrendeletek alapján, Pannonhalma megbízásából jár majd el az illetékes bíróságokon.

Mi tartozik pontosan az oroszvári örökséghez?

Maga a kastély csupán hab a tortán! Az egyik bírósági tárgyaláson az alperes részéről elhangzott, hogy „túl nagy a birtok, ezért nem kaphatják meg a bencések”! Tömören fogalmazva: 1 200 hektár a Duna jobb partján és 1 200 hektár a Duna bal partján. Oroszvár és Pozsonypüspöki képzeletbeli összekötő vonala térségében. Erdők és termőföldek alkotják.

Megemlítené a per legfontosabb szlovákiai eseményeit?

2008-ban a szlovák alkotmánybíróság elutasította a pannonhalmi bencések oroszvári birtokaira vonatkozó keresetet. Az Alkotmánybíróság Ladislav Orosz bírói tanácsának a döntése nemcsak a bencések jogigényét vonja kétségbe, hanem az egész egyházi restitúciót is. 2012-ben a szlovák kormányhivatal (Robert Fico idején) közleményt adott ki, amely szerint rendezettnek tekinti az oroszvári kastély tulajdonviszonyait. A kormányfő és csapata mindent megtett, hogy ez így legyen, hogy ezt így elmondhassa. Mindezt annak ellenére, hogy nem kis nevű jogászok, irodáik fogalmazták meg a beadványokat. Végső soron nem az okok és az indokok voltak a mérvadóak, hanem a cél, azt meg ismét csak különösebb fejtegetés nélkül tudjuk, hogy mi volt. Lezárták az ügyet, a felperesnek a felvetéseit teljes terjedelemben elutasították, annak ellenére, hogy nem „kispályás” ügyvédek voltak a beadvány megfogalmazói (Radoslav Procházka, Kamil Beresecký, Štefan Detvai és még sokan mások).

Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát Rudolf Schuster korábbi köztársasági elnökkel tudott beszélni Oroszvárról, Ivan Gašparovič azonban már nem is fogadta. Nem fontolgatták felkeresni a jelenlegi köztársasági elnököt, Zuzana Čaputovát a kastély és a Beneš-dekrétumok ügyében?

Rudolf Schuster a főapátnak elmondta, hogy a köztársasági elnöknek nagyon korlátozottak a lehetőségei ilyen ügyek intézésében. Megígérte és rövid időn belül el is intézte, hogy a főapátot fogadja Oroszvár ügyében az akkori kulturális miniszter, Rudolf Chmel. Ivan Gašparovič nevében az irodavezetője, Milan Čič tárgyalt, aki a találkozót követő napokban találkozott az ország három legfőbb elöljárójával (Ivan Gašparovič, Pavol Paška, Robert Fico), akik közös sajtónyilatkozatban közölték, hogy keresnek és találnak pénzt az oroszvári kastély felújítására. Az eredmény ismert.

A fentiek tükrében Várszegi Asztrik már nem kereste a legfőbb állami vezetőkkel (Andrej Kiska, Zuzana Čaputová, Robert Fico, Peter Pellegrini, Igor Matovič) való találkozást. Személy szerint bármennyire elfogadhatónak tartom Zuzana Čaputová köztársasági elnök és Igor Matovič kormányfő megnyilatkozásait, úgy gondolom, hogy nem a mindenkori pannonhalmi főapát tisztje Oroszvár ügyén keresztül a kisebbségi problémákat és a Beneš-dekrétumok ügyét megtárgyalni velük. A Lónyay-örökség ügyét nem szabad – mint eddig tették – összekapcsolni a nemzeti kisebbségi ügyekkel! Ez kimondottan jogi probléma, és addig, amíg ezt nem így kezelik, szerintem nem is lesz megoldva.

A szlovák állam nem szándékozik megválni az oroszvári kastélytól, ugyanakkor évtizedek óta szinte semmilyen lépéseket nem tesz a felújítása érdekében. A kastély így lassan az enyészetté válik. Natália Milanová kulturális miniszter nemrégiben a kastély láttán úgy nyilatkozott, hogy annak állapota felülmúlta a legsötétebb elképzeléseit is.

Kis túlzással ez a helyzet azt a srácot juttatja az eszembe, aki golyózás közben ellopja a másik üveggolyóját, majd eldugja, nehogy visszavegyék tőle. Élvezni nem tudja, mert lopott tárgy. (Cseh)szlovákia eddigi döntéshozóinak, hivatalainak a kastély nem a szívügye, inkább púp a hátán. A háttérben ügyködőknek első számú érdeke a 2 400 hektár erdőből és mezőgazdasági földterületből befolyó haszon, vagy azok építkezési területté való nyilvánítása, és jó pénzért ingatlanügynökségeknek eladása. Ilyen egyszerű a dolog.

Építőmérnökként és negyvenévnyi egyetemi oktatóként tudom, hogy egy ingatlan akkor jó, ha laknak benne. Bírósági szakértőként, épülethibák feltárójaként láttam a kastély állapotát, és csak nyugtázni tudom a Milanová miniszter asszony jogos felháborodását az épület láttán. Nyitott, sarkig tárt ablakok, kitéve a nedves levegőnek, a derékvastagságú mennyezeti gerendákat vagy már megtámadta, vagy hamarosan megeszi a penészgomba, és az egész mennyezetet újraépíthetik, vagy a kastély összedől.

Júliusban Igor Matovič kormányfő ellátogatott a kastélyba, és ismét előkerült az épület felújításának a témája. A rekonstrukciót 71 millió euróra (áfa nélkül, áfával 90 millió) becsülték.

Ami az anyagi részét illeti a felújításnak, európai kontextusban lehet és kell gondolkodni! Van kereslet az ilyen típusú ingatlanokra, mert kitűnő a fekvése. Három ország határán helyezkedik el, jó az elérhetősége, és nincs kizárva, hogy hamar a V4-ek kongresszusi központja lehetne, de van még számos más megoldás is. Ugyanakkor ha 30-35 évvel ezelőtt nekiálltak volna a felújításnak, akkor ma nem 100 millió euróról folyna a vita, hanem talán csak a feléről. Többször adott volt a lehetőség, hogy EU-s projekteken keresztül meg lehetett volna pályázni ezeket a pénzeket, ha az állami vezetés hajlandó lett volna az ügy érdekében rendezni a tulajdonviszonyt. Ezekben a pályázatokban az EU-s előírások alapján nem vehetett részt az állam, sem a főváros, így ezek a lehetőségek egyelőre elúsztak.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/41. számában)