Közösségromboló oldalak

A magyarul közösségi médiának nevezett, különböző szolgáltatók által kínált felületek „közösségi” voltával kapcsolatban már korábban is voltak fenntartásaim. Egy szomszédokkal, barátokkal vagy a gyerekeink osztálytársainak szüleivel megszervezett nyári szalonnasütés több közösségteremtő erővel bír, mint az összes ebbe a kategóriába sorolandó felület együttvéve. Gyanítom, szinte mindenki fel tudna sorolni saját ismerősi köréből olyat, aki épp a „közösségi” oldalak valamelyike miatt szakadt ki valamely valós közösségből. Vajon hány barátság, család vagy más szoros emberi kapcsolat szakadt meg amiatt, mert az vált normálissá és követendővé, hogy életünk minden egyes percét megosztjuk a világhálón? És akkor még nem beszéltünk a gyerekek, serdülők életére gyakorolt káros hatásokról. Az idióta „kihívásokról”, amelyek nemcsak lélekben, de akár fizikailag is veszélybe sodorhatják őket.

Ezen oldalak ügyesen hitetik el magukról, hogy mi használjuk őket, miközben jóideje épp a fordítottja igaz: ők használnak bennünket. A hírfolyamban ránk zúduló reklámok csak a jéghegy csúcsa, ennél sokkal szofisztikáltabb módszerek is működnek.

A világon minden magára valamit is adó médiatermék jelen van a Facebookon. Mi több, olvasói jelentős részét is onnét nyeri, pontosabban nyerte a közelmúltig. Pontosan emiatt a sajtó egésze kiszolgáltatta magát a Facebooknak. Új szakmák jöttek létre, szakértők, akik érteni vélik az oldal alkímiáját és megmondják, mit hogyan tálalj, hogy az FB-kompatibilis legyen, és dőljenek a lájkok. Csakhogy ez egy idő után már nemcsak a formát, de magát a tartalmat is befolyásolja. M

Mélyelemzés nélkül tegyük fel a kérdést: hány újságíró van még, és hány Facebook-író szórja tele a hírfolyamunkat?

Vajon hányan tesznek különbséget egy szakmai alapon megírt, több forrásból ellenőrzött, újságíró által megírt szöveg és Juli néni vagy Pista bácsi posztja közt, ha mindkettő ugyanazon a felületen virít? A ma embere nem értelmez, nem mérlegel, csak pörget. A médiamunkások többsége ráadásul kettős függőségben szenved – információt ad és vesz a Facebookról.

Újabb szög az újságírói szakma presztízsének koporsójába.

A közösségi (értékeket és érdekeket teljesen figyelmen kívül hagyó) média nem csupán a sajtóban végzett pusztító károkat. A közélet minden területén láthatjuk „áldásos” hatását. Az e felületek által kinevelt vélemény(de)formálóknak se szeri, se száma. A következmények nélküli szövegelés életünk minden lényeges részében megjelent. A Facebook és társai kineveltek egy réteget, amely már csupán a virtuális térben valaki. Ahogy az LGT megénekelte: „Azért van, mert elhiszik…” Az aktív Facebook jelenlét maga vált teljesítménnyé, legalábbis egyesek ezt szeretnék elhitetni. Valódi munka nélkül, de szép számú követővel a háta mögött, előkelőbb helyre kéredzkedhet akár egy választási listán is bárki. Már persze, ha elhiszik neki, hogy valódi erőt képvisel. Ez pedig a való világban általában nem mutatkozik meg. A munkának nem a lájk a mértékegysége, ahogy a tehetségnek, rátermettségnek és a szorgalomnak sem.

A Facebook ma rendszerint úgy viselkedik, mint a tanító néni az oviban, aki kiosztja a játékot, de ha szerinte nem szépen játszik vele a gyerek, hát visszaveszi. A „szépen játszatok” fogalma eleve épp elég megfoghatatlan ahhoz, hogy ne lehessen megkérdőjelezni, pláne, ha folyamatosan változnak a játékszabályok.

Míg egy korábbi rendszerben – Hofi után szabadon – Cenzné meg az Ura mazsolázták ki, mi maradhat s mi nem, ma már rájuk sincs szükség. Itt a szép új világ: a gép ellenőrzi az embert.

Egy parancssorral és Enter gombbal nem lehet vitatkozni. Legyen az egy vízalatti drónnal készült, a világ legcsendesebb élőlényeit, a halakat bemutató videó, amely alatt zene szól, ha több év után ráküldik Mikrobit, és a zenét jogvédettnek találja, máris repül a rosszpont. Pedig a zenét megvásároltuk, rendeltetésszerűen használtuk, csak épp a feltöltéskor még a kutyát nem érdekelte a Facebooknál, hogy mi szól éppen. Most meg igen. De bekérni a jogszerű felhasználásról szóló igazolást, az melós. Egyszerűbb büntit osztani. Hasonló megoldást követett esetünkben akkor is, amikor a Harmónia Zenei Díj általunk ingyen és bérmentve biztosított élő adásában utólag felfedezte Vivaldi egy művét, amelyet szintén jogvédettnek talált. Hogy miként lehet megoldani egy élő adásban eljátszott komolyzenei mű szerzői jogi ellenőrzését, azóta sem jöttünk rá. Mikrobi csak teszi, amire programozták. Kinek kell „bűn”, ha van bűnös? Főleg, ha az ítélethozatalnál az ügyész és a bíró egy és ugyanaz, a védőt meg eleve kiiktatják. Mert a Facebookkal való kommunikáció a legtöbbször elég egyoldalú. Az ügyfél ír, a szolgáltató meg hallgat és hallgattat.

A Facebook erejét is az egyéni felhasználók adják. Mi mindannyian, akik regisztráltunk, és a hosszú felhasználási feltételeket átugorva szépen önként és dalolva átadtuk magunkat kénye-kedvének.

A folyamatos pörgetés és hírözön a jólértesültség illúziójával ajándékoz meg bennünket, miközben legfeljebb impulzusok érnek bennünket valódi hírek és információk helyett. A kulcsszó, amire mindannyiunknak naponta rá kellene keresnünk: tudatosság. Mert a tudatos felhasználóval a Facebook sem bír.