Kormánypárti szkander, széttartó ellenzék
A nyáron nemcsak az egymást követő hőhullámokat jegyezhetjük fel, az évszak dacára a szlovákiai politika kapcsán is új megjegyzéseket tehetünk. Múlóban a május 15-i Fico elleni merénylet hatása, a pártpolitikát ismételten az elmúlt évekre jellemző kormánypárti-ellenzéki birkózás határozza meg.
Ezeken a hasábokon már több ízben tettem kísérletet a posztmodern politika felfejtésére. Az elmúlt hónapok szlovákiai (és nem mellesleg tengerentúli) történései egy újabb adalékot erősítenek meg. A politikában korábban elképzelhetetlen módon gyorsult fel a tematizáció, vagyis a napirendet uraló témák cserélődése.
A kedves olvasóban joggal merülhet fel a kérdés, nem inkább a kormánypártok sikertelen kommunikációs stratégiájának, vagy éppen a Trump mögötti kampánycsapat hibás helyzetfelismerésének köszönhető, hogy a mindkét országban sikertelen merényletet követő választói rokonszenvet nem tudták tartósabban meglovagolni.
Hajlok arra, hogy a tematizációs verseny felgyorsulására sok esetben a politikai szereplőknek sincs igazán receptje, emiatt napjaink pártpolitikájára fokozottan igaz, hogy egyre kevésbé beszélhetünk tartós támogatottsági trendekről. Egy-egy választás szó szerint az utolsó pillanatban dől el, ahogy az történt múlt szeptemberben Szlovákiában is, vagy még inkább látható volt Igor Matovič 2020-as földindulásszerű sikere esetén.
A jelenség magyarázata az akceleráció (felgyorsulás), amelyet még a régi iskolát követő történetírók jegyeztek fel a huszadik század elején, amikor azt tapasztalták, hogy a hírközlési eszközök forradalmának köszönhetően elképesztő ütemben gyorsulnak fel az események, „íródik” a történelem.
Vagyis, most már a hazai politikára szűkítve a fókuszt, a kormányfő elleni merénylet nem hozott trendfordulót a pártok támogatottsági versenyében. A legnagyobb kormánypárt nem tudott elhúzni legnagyobb ellenzéki riválisától, a PS-től, miközben az AKO frissen publikált felmérése szerint, újra izmosodni látszik az államfőválasztást követően lendületet veszített Hlas-SD.
A kormánykoalíció gyenge pontja az SNS, amely a parlamenti küszöb alatt bukdácsol a legutóbbi felmérések tükrében. Dankóéknak a mélynemzeti szavazókért folytatott versenyfutásban nemcsak a Republikával, de a legerősebb kormánypárttal is meg kell küzdeniük. Paradox módon a pártot övező botrányok egy része, a liberális sajtó által kipécézett nemzeti tárcavezetők körüli kultúrharcos hajcihő még jól is jöhet a pártnak, megerősítve bázisát. Andrej Danko hatalmi étvágya és a kompetenciáját aláásó botrányos jelenetek ellenben komolyan erodálhatják az SNS támogatottságát.
A kormányoldalon éppen a házelnöki székért bemutatott politikai szkander igazolja leginkább, hogy a Fico elleni merényletet követően a szlovákiai politika visszatalált a régi medrébe. Abban azonban, hogy a politikai verseny nem lett hosszú időre lefutott Szlovákiában, a nemzetiek elnökének legfeljebb epizódszerep jut. A pillanat elvesztése a legnagyobb kormánypárt részéről leginkább azzal magyarázható, hogy Robert Fico túlságosan meghatározó politikai szereplő ahhoz, hogy tartósan „kivegyék” a politika első vonalából. Ezzel magyarázható, hogy a merényletet követő általános részvét csak egy tűnő pillanat volt csupán, hiszen Fico az első adandó alkalommal beállt a pártpolitikai küzdelmek frontvonalába.
A parlamenti ellenzék esélyt kapott azzal, hogy a kormánykoalíció nem tudta tartósan meglovagolni a miniszterelnök elleni merényletet követően kialakult helyzetet, de a pártok közötti érdekellentétek továbbra is akadályát képezik annak, hogy valós kormányváltó alternatívává nőjék ki magukat.
A kulturális tárca által végrehajtott személycserék és a korábbi különleges ügyész, Dušan Kováčik szabadlábra helyezése egyfelől újra katalizálták az ellenzéki szavazók aktivitását, másfelől az ennek nyomán megrendezett utcai demonstrációk az oppozíció megosztottságát is csalhatatlanul leleplezték.
A parlamenti ellenzék legfőbb stratégiai gyengéje továbbra is az, hogy a négy párt sokszor három hangszeren muzsikál. A PS és az SaS még csak-csak megtalálja a közös hangot, a KDH ellenben a legkézenfekvőbb önérdekből már gyakran más hangfekvésben szólal meg. Utóbbi nem meglepő, hiszen a KDH bázisát alkotó vidéki keresztény-konzervatív szavazók a kultúretikai kérdésekben aligha azonosulnak a progresszív-liberális kánonnal.
Matovič Szlovákiája pedig az EP-választáson elszenvedett pofontól még mindig kába. A kérdés esetükben az, hogy a pártelnök kétségkívül meglévő politikai ösztönei vissza tudják-e még rántani a pártot az egyre csúszósabb lejtőről. Az „ellenzék ellenzéke” szerep még kamatozhat, de egyelőre inkább az látszik, mintha Igor Matovič maga sem hinné, hogy van visszaút a szlovákiai politika főutcájára.
Megjelent a Magyar7 2024/34. számában.
