Kormánymérleg nyáridőben: alibizmus és porhintés

Kevesen mertek volna még az év elején arra fogadni, hogy nyár derekára az egymással késhegyig menő vitákat folytató négyeskoalíció pártjai összhangba szürkülnek. Hol vannak már Igor Matovič és Richard Sulík hülyére pofozott matrózokat megszégyenítő verbális öklözései? A szelíden suhanó nyári bárányfelhők alatt az ügyeletes kormányfő nem nevezi gazdasági miniszterét kétbalkezes tömeggyilkosnak, és máris teljesnek látszik az uniós helyreállítási alap pénzeszsákjának csörgésétől kísért harmónia.

Főleg úgy, hogy a magát pénzügyminiszterré buktató OĽaNO-vezér szerencsejáték-pápaként vezeti le fölös energiáit, a liberálisok első embere pedig a pártja által jelölt külügyminiszter középhaladó sovinizmusának árnyékában marad láthatatlan. A nyelv- és szemforgató szlovák politikai felvilág szüli testre szabva a lottózsonglőr fogalmát, ami legalább annyira pontosan írja le Igor Matovič tevékenységének lényegét, mint ahogy az Ivan Korčok által a Dévény és a Vihorlát közé szorult civilizációból kitiltott felvidéki jelző a Szlovákiának nevezett szülőföldjükön élő magyarok önmeghatározását.

Miközben itt nyelvelünk, még hálásak is lehetnénk az időt visszaforgató szlovák kormánynak, hiszen nem akármikor dobhatja le az ember egy bő évtized ráncait. A 2006 és 2009 közötti évek egyik, a szokottnál is felhősebb napján a szlovák–magyar kapcsolatok egén suhanó cirrocumulus Ján Slotát, az önkéntes harckocsizó-parancsnokot még nem a birka bundájára emlékeztette, ahogy rendesen egy bárányfelhőtől illik, hanem a magyar külügyminiszteri székben tartózkodó Göncz Kinga kócos fürtjeire. Szerencsére a mélyszlovák pártvezér inkább ivott, mint vezetett, így azután a tankok sem gördültek Budapest felé.

A derült nyári égre azután kissé haragosabb gomolyfelhőket hozott Ivan Korčok, Szlovákia jelenlegi, kormányokon átívelő karrierű fődiplomatája, miután elunta, hogy államtitkárát a koalíciós nagytestvér hónaljából Klus-Klus-Klánozzák, neki pedig szerény Bástya elvtárs módjára csak lábjegyzet jut a politikailag jól fizető magyarfalásból. Na most tudni való, a gomolyfelhő nyaranta az instabil légkörben hamar feltornyosodik, s ha eléri a tornyos gomolyfelhő fázist, záport esetleg jégesőt adhat. Továbbfejlődve zivatarfelhővé válik, ami már heves záport, villámlást, jégesőt, szélrohamot hoz magával.

A Brüsszel felől érkező melegfrontot látva az európai értelemben vett szlovák külügyminiszter rögtön beleélte magát a villámosztó Jupiter szerepébe – ámde, mint kiderült, kezében villámköteg, lándzsa és jogar helyett, ami elvárható egy római főistentől, legfeljebb az Aczél Györgytől ellesett cenzúra korhűvé fazonírozott bédekkerét tartja. Igaz, amíg az ezüstösen honosított Rory Sabbatini felkarján a három L az ókori Róma mellett a harmincas években is divatos szvasztikát idézi, addig az aczéli három T-ből Korčok kitakarja a tűrtet és a támogatottat.

A múlt hét a diplomácia vihara mellett a koronavírus-járvány vihar előtti csendjéről szólt. Lassacskán már az edzett hírfogyasztó is úgy van a tényként elkönyvelt őszi járványhullámmal, mint a baromfiólak körül settenkedő lompossal, amit éjszakáról éjszakára látni vélnek, de még mindig nem csapott le. Azután csak úgy van az kérem, ha folyton farkast kiáltunk, lassan már magunk sem hiszünk a lomposban.

Eközben a szlovák kormány javára kell írnunk egy fontos dolgot: a koalíciós felek végre nem egymással foglalkoznak, hanem több-kevesebb egyetértéssel próbálják nem megismételni a tavaly nyáron elkövetett hibákat, és felkészülni a lehetséges legrosszabb forgatókönyvre. Az persze megint csak nem a véletlen műve, hogy amikor a kormányrúdnál állók rácsodálkoznak, igyekezetüknek miért nem tapsol az ország nagyobb fele, az egyszeri bombázót idézik fel, akitől irigykedve kérdik: mitől ilyen jó a segged? Mire a válasz, sok edzésmunka van benne.

Ha a posztmodern látszatpolitika feketeöves bajnoka parkolópályán lottózsönglőrködik, óhatatlanul kevesebb lesz a durcás hajtépésből és a nagycsoportos haragszomrádból. Még kimondani is szörnyű, a járványügyi szakemberekre is hallgatnak olykor-olykor. Meg persze a politikusi én mélyén bujkáló kisördögre, ami a forró krumplinak beillő népszerűtlen döntéseket olyan messzire hajíttatná gazdájával, amennyire csak tudja.

Ilyenkor kínál választási lehetőséget a közegészségügyi rendeletbe formált járványkezelési parancsolat a szolgáltatásokat üzemeltetőknek, hogy saját felelősségük mérlegelni, működnek-e teljes kapacitással szigorúbb előírásokat betartva, vagy csak az oltottakat engedik be. Az alibizmus abban is tetten érhető, ahogy a kormány – szembe találva magát a frusztrált tömegek szaporodó soraival, a járványkezelés szigorából, mint a magasra tett tétből, folyamatosan enged.

Szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban a politikusokkal szembeni bizalmat aszerint mérik, venne-e a derék polgár a kegyeiért kopogtató jelölttől használtautót vagy bibliát. Valahogy így kínálják most Szlovákiában a bársonyszékekben ülő öltönyös urak a még nem beoltott polgároknak a koronavírus elleni vakcinát.

A felmérésekből meg az tűnik ki, hogy Heger vagy Matovič nem lenne jó használtautó-kereskedő, de még bibliaügynökként is felkopna az álluk. Ezért marad a vakcinalottó, meg az átoltottság hőtérképeként működő Covid-automata. A járványkezelés sikere vagy kudarca meg úgyis a derék polgár fegyelmezettségén, vagy éppen fegyelmezetlenségén fog múlni, ha már a kormány idestova másfél éve érte dolgozik. Tudják, izmos fenék, edzésmunka.

Bár Eduard Heger kormányfő láthatóan idegenül mozog magyar közegben, s ezért vélhetően pironkodna, ha ezeket a sorokat olvasná, múlt pénteki galántai beszédével párhuzamot vont önmaga és az első magyar irodalmi társaság alapítója között.

A jeles esemény 1787-ben Kassán történt, minek utána hősünk harmadmagával útjára indította a Magyar Museum című irodalmi folyóiratot, ami ugyancsak első volt a maga nemében széles e hazában.

Történt azután, hogy a lapban 1789-ben a Heger vonta párhuzam hőse, Batsányi János megjelentette A franciaországi változásokra című versét, amelynek szállóigévé vált utolsó sora a magyar felvilágosodás követőinek jelmondata lett. A szlovák kormányfő, jó eséllyel mit sem tudva a Kassai Magyar Társaságról, a Magyar Museumról, de magáról Batsányiról sem, a Szlovákiában élő magyaroknak szánt jótanácsként fogalmazta meg, hogy az ide kívánkozó parafrázissal éljünk: vigyázó szemüket Budapest helyett Pozsonyra vessék.

A magunk részéről inkább egy másik jótanácsot fogalmaznánk meg a felvidéki magyaroknak. Bíborbanszületett Konstantin császár krónikájában is olvashatunk arról, hogy Svätopluk morva fejedelem a halálos ágyán egy vesszőnyalábot nyújtott át viszálykodó fiainak, próbálják meg eltörni. A fiúknak nem sikerült eltörni a nyalábot, de amikor kiemelt egy-egy vesszőt a nyalábból, már könnyen boldogultak. A szláv népmonda úgy tartja, a fiúk nem fogadták meg az atyai tanácsot, és a honfoglaló magyarok megpecsételték a belső viszályokkal sújtott Morávia sorsát.

Hogy a történelmi tények és a népmonda mennyire fedi egymást, azon lehet vitatkozni, a tanulságokon azonban aligha. A viszálykodó felvidéki magyarok külön-külön könnyen eltörhető vesszők csupán, egymáshoz kapaszkodva viszont eltörhetetlen vesszőnyaláb.

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2021/33-as számában.