Kiút a Trianon-szindrómából: üres gesztusok helyett valódi megbékélés
1914. július végén lángra lobbant Európa, kezdetét vette az első világháború, ami megágyazott a trianoni békediktátumnak, majd az azt követő évszázados békétlenségnek. Trianon centenáriumán ideje volna megbékélni, de a felvidéki magyarság legfeljebb üres gesztusokat kap, a valódi békejobb még várat magára.
1914 nyarán hangos lelkesedéssel, kipirult arccal adta át magát a pusztítás iszonyatának az öreg kontinens. A több évtizedes béke, a „boldog békeidők“, az akkor élőkkel már elfeledtette a háború szörnyűségét. Az öreg kontinens békéje azonban a régi századfordulón egy hajszálon függött, állandósult a konfliktus, a nagyhatalmak közötti feszültség. 1914 nyarán sokak számára hangzott megváltásként az aggkorú Ferenc József császár és király szózata: „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam!“.
A diplomácia képtelennek bizonyult megakadályozni a világégés kirobbanását: az addig elképzelhetetlent, a modern technika változatos eszközeinek felhasználását a gyilkolásra – a lövészárok borzalmait, az önnön civilizációjából kivetkőző Európát. A nagy háborúra emlékezve adódik a kérdés, biztonságosabb lett-e a világunk az eltelt évszázad alatt?
1914-ben ilyentájt a nagyhatalmak milliós katonatömegeket mozgósítottak. A digitális archívumból letölthetők a nagy háború idején megjelent magyar lapok: hűen visszaadva a korszak felfokozott hangulatát, várakozásait, sokszor csalfa reményeit. Napjaink híreit olvasva sem ismeretlen fogalom a katonatömegek mozgósítása.
Szomszédunkban, Kárpátalján néhány éve a magyar falvak asszonyai útlezárásokkal próbálták feltartóztatni szeretteik besorozását az ukrán fegyveres erők kötelékébe. Karosszékből olvasva a hír olyan távolinak tűnhetett, mint az évszázados fotók a háborús Budapestről: a lelkesedéstől izzó tüntetések, a talpalávalónak húzott Rákóczi-induló.
A harmadik évezred háborúi már a karosszékből is jól követhetők. Néhány perces késéssel olvashattuk, olvashatjuk a kelet-ukrajnai válság vagy a szíriai polgárháború híreit. A veszteséglisták mellett a halál ezer arca köszön vissza a fotókról vagy a filmkockákról. A fejlődés lázában élő száz év előtti világ még a hírlapok kora volt, kevésbé az akkor még nagyon is villódzó filmkockáké.
A pusztítást, a tömegmészárlást el lehetett rejteni a hátország elől. A sebesültszállító vonatok érkezése, a nélkülözés persze hamar eloltotta a lelkesedést, de a háború valódi pokláról kevés fogalmat alkothattak a hátramaradók. A média napjainkban, még a maga sokszor torz tükrén keresztül is, közel hozza az intelligens bombák robbanása nyomán keletkezett krátertölcséreket, a halál grimaszát a civil áldozatokon.
Legkésőbb Vietnam óta nyilvánvaló, a közvéleménnyel szemben nem lehet háborút vívni. A nagy háború óta eltelt évszázadban nem a diplomácia lett hatékonyabb, a nyilvánosság ereje lett erősebb. Még nem elég erős ahhoz, hogy megakadályozza a háborús konfliktusok kirobbanását, de kellő nyomatékkal bír ahhoz, hogy a háborús stratégák a karosszékben ülők erkölcsi érzékéhez igazodva vívják háborúikat.
Nem kis képmutatás kell persze ahhoz, hogy a célzott pusztítást a harmadik évezred háborújában humanitárius szempontként éljük meg. A nyilvánosság visszatartó erejét azonban mégsem becsülhetjük le: elég, ha az első világégés legtöbb áldozatot követelő csatájára, a Somme-i vérfürdőre gondolunk. A sártengerbe fulladt esztelen öldöklés örök mementó.
A régi századelőn csak nagyon kevesen voltak képesek kivonni magukat a tömegek háborús hisztériájából. Ady Endre közöttük volt. A Kárpátok övezte ezeréves hazát maga alá temető háború elsodorta az ő reményeit is. A nagy háború azon a különös nyáréjszakán a korszakos viszálynak, békétlenségnek ágyazott meg.
A győztesek nagyot tiportak a legyőzött Magyarországon, maga alá temetve Ady minden illúzióját a Duna-menti népek testvériségéről, Kelet Svájcáról. Trianon kimondta az ítéletet a soknemzetiségű Magyarország felett, odavetve magyarok millióit a tejfogú nemzetállamok ítélőszékének. Egykorvolt hazánk egészében soha nem teljesedhetett ki a polgári jogegyenlőség – ki nem próbált idea maradt Kelet Svájca.
Az első világháborút lezáró békekötések centenáriuma jó alkalom lehetne ezen a Duna-táji bús villámhárítón az egymásnak okozott sérelmek emlegetése helyett a közös lehetőségekkel számot vetni. Csak éppen üres gesztusok helyett kölcsönös tiszteletre, és valódi megbékélésre lenne szükség.
Közösségünk máig megoldatlan problémáinak elhallgatása legfeljebb eltakarja fogyatkozó sorainkat, az önfeladással egyenlő. Ahhoz, hogy megmaradjunk és gyarapodjunk, nevén kell nevezni a problémáinkat, s kart karba téve, hátat a hátnak vetve nekiveselkedni, hogy partnereket találjunk azok megoldásához.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/32. számában)
