Kijózanító választások: Talpra áll a felvidéki magyarság?

A választásokon sokak számára csalódást keltő eredmény született, de felmerül a kérdés, vajon meglepetés volt ez az eredmény, vagy benne volt a levegőben? Gondolok Matovič győzelmére és a magyar képviselet kimaradására a parlamentből.

Öllös László: A kampány végén Matovič győzelme lehetőségként már felmerült, számomra a siker mértéke okozott meglepetést. Ami az MKÖ és a Most–Híd kimaradását illeti a parlamentből, az benne volt a pakliban. Sőt a belső arány is előre látható volt, nevezetesen, hogy az MKÖ szavazói közel kétszer annyian lesznek, mint a Hídra voksolók.

Közbevetném, hogy a nagyobb közvélemény-kutató cégek éppen ellentétes támogatottságot jósoltak.

Öllös László: Persze, miközben sok magyarhoz el sem jutottak azok a felmérések, amelyek jóval pontosabban vetítették előre a két párt támogatottságát.

Mi a hetilapunkban ezeket a felméréseket és az ellentétes eredményeket előrevetítő kutatásokat is leközöltük.

Öllös László: Igen, de például a Fórum Intézet nyári felmérését vagy az ASA felméréseit, amelyek jól mutatták a magyar pártok erőviszonyait, egyes médiumok jószerével elhallgatták. Ami azonban legalább ennyire fontos: hasonló arányok alakultak ki a tavalyi EP-választáson is – vagyis az MKÖ és a Most–Híd támogatottsági aránya egyáltalán nem volt meglepetés.

Tokár Géza: Annyit tennék hozzá, hogy voltak olyan matematikai modellek, amelyek azt mutatták, hogy már a 2016-os választáson is 2:1 arányban oszlottak meg a magyar szavazatok az MKP és a Most–Híd között. Csakhogy amíg négy éve a Most–Híd még rendelkezett szlovák választói kapacitással, addig az idei választáson nagyobb számban legfeljebb a magyar szavazatokra számíthatott.

A választásokat megelőzően egyes felmérések valóban hamis reményt kelthettek a Hídban, és hamis feltevésekhez vezettek a közvéleményben.

Mennyire állja meg a helyét az a feltételezés, hogy egy-egy felmérés sokkal inkább arra alkalmas, hogy befolyásolja a közvéleményt, semmint hogy egy keresztmetszetet adjon a pártok támogatottságáról?

Öllös László: Tudjuk jól, hogy a felmérések alkalmasak arra, hogy befolyásolják a közvélemény egy részét, márpedig ez a rész választásokat dönthet el. A közvélemény-kutató cégek – ez tendenciaként kimutatható – egyre csökkenő pontossággal tudják előre jelezni a választások eredményét. S ez nemcsak nálunk van így, hanem akár az Egyesült Államokban is, amit pedig a szociológiai kutatások fellegvárának tekinthetünk. Egyáltalán nem biztos, hogy a felméréseket végző cégek valóban reprezentatív mintát tudnak összeállítani.

Tokár Géza: Szerintem sokkal kevesebb a politika által megrendelt, s ezáltal befolyásolt felmérés, mint azt hinni véljük. Meggyőződésem, hogy a nagyobb cégek által használt magyar minta alapvetően rossz, s ezáltal alkalmatlan arra, hogy pontos képet vetítsen előre.

Ugyanakkor van a választásoknak egy másik tanulsága: alapvetően határozták meg a választói magatartást a moratórium idején készült felmérések, amelyek a szociális hálón eljutottak a választókhoz.

A történtek pikantériája, hogy azok buktak ezen a legnagyobbat, akik ősszel a leghangosabban ágáltak az ötvennapos moratórium ellen.

Arra gondol, hogy érvényesült a várható győzteshez húzás tendenciája, s a PS/Spolu ennek köszönhetően kimaradt a parlamentből?

Tokár Géza: Szerintem az egyértelmű, hogy Matovič hógolyószerűen csomagolta be a szavazókat. Persze a sikeréhez legalább ennyire járultak hozzá ellenzéki riválisainak botlásai, hibái.

Hogyan látják a kormányalakítás esélyeit? Az OĽaNO legnagyobb pártként érvényesíteni tudja majd az akaratát?

Öllös László: Az OĽaNO pozícióját erősíti, hogy az SaS-t és Kiska pártját a szavazói tulajdonképpen rákényszerítik arra, hogy belépjen a kormányba. Kollár esetében nagyobb a mozgástér, de ott sem végtelen. Valószínűleg a Sme rodina is elfogadja az OĽaNO által felkínált alkut, de nagyobb árat kérhet érte, mint a két kisebb párt.

Ebből az következik, hogy várhatóan négypárti kormány alakul, amelynek alkotmányos többsége lesz a parlamentben.

Ráadásul, ebben az esetben, ha a ciklus során a három párt valamelyike kilépne, a mandátumaik nélkül is biztosítható lenne a kormányzati többség. Ez is mutatja, hogy az OĽaNO-nak mennyire tág a mozgástere.

Hogyan fog viszonyulni Matovič a magyarokhoz? Korábban tett olyan kijelentéseket, hogy a magyar közösség számíthat tőle többletgesztusokra.

Tokár Géza: Matovič minden bizonnyal tudatosítja, hogy nagy számban vannak magyar szavazói. Ne feledjük, az OĽaNO a déli régiókban sok helyen erősebb volt, mint a Most–Híd. Egészen biztos, hogy Matovič nem akar majd nemzetiségi feszültséget szítani. Ugyanakkor a nemzetiségi jogok tekintetében jelenleg Szlovákiában nem az a probléma, hogy meghatározó politikai akarat lenne azok szűkítésére. Sokkal inkább a megoldatlan problémák kezelése kérdéses.

Lát esélyt arra, hogy a következő ciklusban a parlament például elfogadja a kisebbségi kerettörvényt?

Tokár Géza: Nem kizárt, de egyáltalán nem mindegy, milyen jogokat foglal keretbe egy ilyen kisebbségi kerettörvény, milyen tartalommal töltik meg.

Ha jól érzékelem, nem várnak csodát Matovičtól. Adódik a kérdés: mégis miért szavaztak rá a magyarok?

Öllös László: Ebben az esetben is érvényesült a hógolyóeffektus, vagyis a magyar választók is az esélyesebbre szavaztak, illetőleg körükben is hatásosnak bizonyult az OĽaNO politikájának központi üzenete: a kormányváltás és a korrupcióellenesség.

Vagyis a felvidéki magyarok széles tömegeinek a megoldatlan kisebbségi problémáknál fontosabb volt a korrupcióellenesség üzenete?

Öllös László: Ez könnyen elképzelhető – az persze még további elemzést igényel, hogy mennyire széles tömegeinek. A magyar választók legalább tíz százaléka 1990 óta mindig szlovák pártra szavazott, a legmagasabb arányban – kb. 24 százalék – 1998-ban, Vladimír Mečiar leváltásakor a legerősebb ellenzéki erőre, az SDK-ra. Most némileg hasonló volt a helyzet a Smer-kormány leváltásával.

Az egy másik kérdés, hogy 1998-ban az egységes magyar képviselet még így is magabiztosan jutott be a parlamentbe.

Ezzel szemben az idei választáson lehettek olyan választók is, akik nem hitték el, hogy a magyar pártok átlépik a parlamenti küszöböt, ezért szavazhattak az OĽaNO-ra.

A magyar érdekképviselet előtt egy nehezen megoldható feladat áll: visszaszerezni azokat a választókat, akik szlovák pártokra szavaztak. Reális célkitűzés ez?

Tokár Géza: A magyar közösség, ha csak a számarányokat nézzük, még mindig el tudna tartani egy etnikai alapon szerveződő pártot – kevesebb veszekedéssel. A magyar közösséget megosztó viták sokszor személyi konfliktusokból adódnak. A felvidéki magyar választó ennek számos példáját láthatta a választási kampányban, s úgy gondolom, a következő fél évben is látni fogja. A választók az állandó konfliktusok miatt érezhették úgy, hogy az őket képviselni akaró pártok nem képesek ellátni a funkciójukat.

Öllös László: Én még sarkosabban fogalmaznék: a képviseletünk azért van válságban, mert harminc év alatt sem tudott lényegi változást elérni a kisebbségi jogok érvényesítésében. Ezek nélkül nem tud fejlődni, sőt megmaradni sem a felvidéki magyarság. Ilyen a nyelvünk hivatalossá tétele, hogy kultúránkat, oktatásunkat magunk igazgathassuk, azokat a régiókat, amelyekben lakunk, jelentős mértékben magunk fejleszthessük, a jelképeink váljanak az országos szimbolika részeivé, és a közösségünk az alkotmányban is kapja meg az őt megillető sajátos megbecsülést.

Volna még egy megjegyzésem: szabaduljunk meg attól a fogalomtól, hogy etnikai párt – még ha elméletileg precíz is a meghatározás, a választó sokkal jobban érti, ha magyar pártról beszélünk.

Merre van az előre? Hogyan lehet újjáteremteni a magyar érdekképviseletet, ami most láthatóan nem volt sikeres?

Tokár Géza: A választási eredményekkel szembesülve nyilván sokan végiggondolták, mi az, amit elrontottak a politikusaink: őszinte megegyezés kellene, és egy egységes képviselet. Csakhogy ezeket a követeléseket már egy évvel ezelőtt is megfogalmazták értelmiségiek, sőt maguk a politikusok is, de a politikai elit a választások előtt mégsem tudott vele mit kezdeni. Nagyon egyértelmű, hogy pontosan minek kellene történnie, ismertek a kritériumok: szükség lenne egy szimbolikus generációváltással egybekötött pártegyesítésre. Ebben általános konszenzus van, de amikor konkrét személyekről kezdünk beszélni, azonnal felszínre kerülnek az ellentétek.

A szavaiból azt hallom, hogy nem igazán optimista abban a tekintetben, hogy ez kivitelezhető lenne…

Tokár Géza: Akkor lennék optimista, ha látszódna az őszinte visszavonulási szándék azok részéről, akik vagy rosszul szerepeltek a választásokon, vagy több szavazatot visznek, mint hoznak. Ugyanakkor adódik a kérdés, kik léphetnének a helyükre? Úgy látom, a magyar választók sokszor olyan irreális elvárásokat tűznek ki a politikusok felé, amelyeknek egyidejűleg lehetetlen megfelelni.

Vagyis legyen ez a jelölt tiszta politikai múltú, de ne kötődjön senkihez, mégis mindenki ismerje és rendelkezzen politikai tapasztalatokkal, és természetesen legyen őszinte és becsületes. Ilyen személy nyilvánvalóan nem áll rendelkezésre, abból kellene főzni, amink van. Az viszont más kérdés, hogy ez a megoldás eladható-e úgy, mint egy sikeres megújulás.

Személyi vagy módszertani problémák okozzák a magyar érdekképviselet kudarcát?

Öllös László: Mindkettő: a magyar politikai elittel szemben felhalmozódott egy bizalomhiány, mert a felmerülő problémákra nem tudott kielégítő válaszokat megfogalmazni. Az ország déli része továbbra is az elmaradottabb régiók közé tartozik, ennek nyilvánvalóan következményei vannak, például a politikusok teljesítményének a megítélésében is. Ugyanakkor némi optimizmusra ad okot, hogy a 21. század nyújt olyan lehetőségeket, amilyenek az előző századokban még nem kínálkoztak. Ezekkel élni kellene, vagyis a programalkotásra igencsak széles mozgástér adódik. A politikából visszavonulóknak pedig jelen helyzetben nem elég távozniuk, maradék híveiket a helyükre lépők támogatására kellene felszólítaniuk. Hogy ez mennyire utópisztikus, az mindig az emberi jellemtől függ.

Tokár Géza: Hozzátenném, hogy erre a helyzetre is igaz a játékelmélet, miszerint ha mindenki hátralép, de egyvalaki a porondon marad, ő joggal érezheti úgy, hogy átmentette a pozícióját. Ez magyarázza, miért nincs igazából őszinte szándék a visszalépésre.

Hogyan fogja befolyásolni a kormányváltás a szlovák–magyar kapcsolatokat?

Öllös László: Ez egy nagyon nehéz kérdés, várjuk meg, ki kapja a külügyminiszteri posztot, az sok mindent jelez majd. A négy kormánypárt némileg eltérő felfogást képvisel a kérdésben, ami persze a visegrádi kapcsolatrendszer keretében értendő. Ebből adódóan a kérdésnek van geográfiai vonatkozása is: az ország egyszerűen nem mozdítható el a helyéről.

Tokár Géza: A választások előtt egyedül a PS/Spolu győzelme esetén vártam, hogy alapjaiban változtatnák meg a jelenlegi szlovák külpolitikát. Ők a parlamentbe sem jutottak be, ezért én nem várok nagy fordulatot. Valószínű, hogy a következő külügyminiszter is tovább viszi az eddigi külpolitikai doktrínát, amelyben Szlovákia egyszerre tesz gesztusokat a nyugati partnereknek, és hallhatók ruszofil hangok is. Ahogyan az ország kihasználja a visegrádi együttműködés előnyeit, az Európai Unióval sem vállal nyílt konfliktusokat.

A koalíciós egyeztetéseken úgy tűnik, igazából senki nem harcol különösebben a külügyi tárcáért, ezért valószínű, hogy a hagyománynak megfelelően újra egy karrierdiplomata töltheti be a funkciót.

Ebből adódóan nem várok nagyobb konfliktusokat Magyarország és Szlovákia között.

Végezetül, van-e olyan politikus, aki a parlamentből távozók közül elemzői szemmel hiányozni fog, akár mint színes egyéniség?

Tokár Géza: Számomra Ján Marosz kiesése fájó leginkább, személyében egy magyar szemmel nézve is értékes képviselő távozik a parlamentből. Igaz, kormányzati tisztséget vállalva még ott maradhat a közélet élvonalában. Ha a humorfaktort nézem, akkor persze Andrej Danko viszi a prímet.

Öllös László: Elvették a kenyeremet, én is Dankót mondtam volna (nevet). Mégiscsak jókedvűen nézegettük őt, sokkal kevesebb félnivalónk volt tőle, mint elődjétől, Ján Slotától.

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2020/10-es számában.