Kiizzadt egyezség
Meglepően sima költségvetési vita, Damoklész kardja alól az utolsó pillanatban kislisszoló egészségügyi ellátás, újabb miniszter- és kormánybuktatási kísérletek. Csak a kákán is mindenáron csomót keresők mondhatják, hogy nem zártunk mozgalmas hetet.
A költségvetés, az valami távoli, titokzatos dolog, amelyben az egyszerű ember számára felfoghatatlan léptékű pénzekről van szó. Azt viszont a cipőfelsőrész-készítőtől a címzetes egyetemi tanárig mindenki könnyedén fel tudja fogni, hogy ha 2100 orvos távozik a hazai kórházakból, annak beláthatatlan következményei lennének. Illetve, most már beszéljünk erről múlt időben.
Az orvosok zsarolási potenciálja vitathatatlanul magas. Ugyanakkor hirtelenjében 2100 kórházat elhagyó magánorvosra sincs valószínüleg szükség a rendszerben, a külföldre költözés pedig olyan macera, amit nem mindenki vállalna szívesen, bizonyos élethelyzetekben pedig nem is alternatíva. Mindkét félnek voltak tehát lapjai a zakóujjában.
Akik már elég régóta olvasnak híreket, azoknak a vizuális emlékezetéből talán előhívható az a kép, amikor a tiltakozó orvosok Mikuláš Dzurinda akkori miniszterelnököt dobálták meg köpenyeikkel.
E félmúltbeli, meglehetősen szürreális kép felvillantásával arra próbáltam utalni, hogy az Eduard Hegernél keményebb legényeknek is beletört a bicskájuk az egészségügyi rendszer problémáinak megoldásába, amelyeket részben még a múlt rendszerből örököltünk. Ezek némelyikén egy-egy kormányzati ciklus alatt nem lehet felülemelkedni, ráadásul ezeket legfeljebb annak első két évében lehet letudni, a választások előtt már senki se meri piszkálni az egészségügyet. Összevetésként: egy kormányzati ciklus alatt az orvosi egyetemnek csak a kétharmadát lehet elvégezni...
A jelenlegi helyzet tehát egy hosszadalmas, „meg nem oldási folyamat” következményeként alakult ki. Bár a fókusz a kifelé könnyen kommunikálható és interpretálható béreken volt, a valóság, mint oly gyakran, ennél jóval összetettebb.
Ezt célozza a megegyezés béren kívüli, további hét pontja is. A kormány erről memorandumot írt alá az orvosi szakszervezettel. A törvényt Zuzana Čaputová köztársasági elnök is sietett ellátni kézjegyével, hogy a dolgok minél hamarabb visszatérhessenek a normális kerékvágásba. Ahogy az elnöki tinta megszáradt a törvényen, az orvosok elkezdték visszavonni felmondásaikat. Azt illetően, hogy ezt nevezhetjük-e happy endnek, azért óvatos lennék.
A tárgyalások alulnézeti képét, ahogy megszokhattuk, Igor Matovič árnyék-miniszterelnök adta, aki hiénizmusnak, túszejtésnek nevezte az orvosok bérharcát, amely „erkölcstelen cselekedet”.
A pénzügyminiszter a parlamentben azt mondta, örülne, ha a javaslatot nem fogadnák el. A kormányhivatal elég nagy épület, nem lehetne esetleg, hogy valamely, félreeső helyiségében megegyeznek arról, mi lesz a kormányzati kommunikáció, és aztán később már nem mondanak mást? Ez így ugyanis megint olyan felemásra sikeredett, mint oly sok minden e kormány alatt.
A kormány tehet róla, hogy olyan magas labdákat adott Čaputovának, hogy a hazai politikai életben uralkodó kaotikus viszonyokat kellett ostoroznia. Hogy valóban oda jutottunk: már gond követni, ki van éppen ellenzékben, és a kisebbségi kormányzás pedig nem egyszer méltatlan helyzetbe hozza a parlament intézményét. Felhívta a figyelmet a sokszor indokolatlanul gyorsított eljárásban elfogadott törvényekre, illetve az egész törvényalkotási folyamat minőségi problémáira.
Az aktuális biztonságpolitikai problémák érintése mellett behozott olyan, sajnos, hétköznapi problémákat is, mint az elszegényedés és az energiaválság. A hazai belpolitikai porondon – lám, nem tudunk a cirkuszi szóhasználattól szabadulni – kialakult problémák miatt azonban az összes politikust felelőssé tette.
Az SaS igyekszik tökélyre fejleszteni a kormánybuktatás technikáját. Kezdték Iveta Radičová kormányával, folytatták Igor Matovičéval, és most Eduard Hegerén a sor. Abban kétségkívül egyetérthetünk Sulíkkal, hogy ez a kormány nem képes megoldást nyújtani az emberek problémáira, vagy legalábbis nagyon korlátozott módon. „Sajnos, ez a kormány elvesztette létjogosultságát, ez a kormány árt egész Szlovákiának. Bármivel próbálkoznak, minden fiaskó” – mondta.
A liberális párt politikai erőtérben való manőverezését látva azonban joggal merülhet fel bárkiben a kérdés, hogy vajon mennyire az állampolgárok problémáinak megoldására vonatkozó őszinte szándék vezérli kormánybuktató törekvéseiket, és mennyire önnön politikai túlélésük.
A legutóbbi közvélemény-kutatások fényében nem állnak a legjobban, így könnyen lehet, hogy ha nagyon erőltetik az előrehozott parlamenti választásokat, esetlegesen nem fogják tudni hozni a legutóbbi, 6,22 százalékukat. Peter Pellegrini és Robert Fico persze készséggel szekundál Sulíkék próbálkozásához, a felmérések szerint kettejüknek áll a zászló, hülyék lennének kihagyni egy ilyen lehetőséget.
Boris Kollárt, Bismarcktól eltérően valószínűleg nem fogják egy évszázad múlva is idézni, de most még lehet. A házelnök nagyon találóan fogalmazott, amikor azt mondta, vajon ki fog akarni együtt kormányozni az SaS-szel, ha minden kormányt, amelyben eddig benne volt, megbuktatott. Ezt az ülést a megjelenésünk utáni csütörtökre hívták össze, érdemes lesz figyelni.
A bemelegítés mindenesetre már megvolt. A képviselők már hangolhattak a kormányváltó ülésre, a héten újfent – hányadszor is, van még, ki számolja? – megpróbálták meneszteni Roman Mikulec belügyminisztert.
Ezt az ülést most még a Smer kezdeményezte. Robert Fico pártelnök szerint Mikulec nemcsak korrupt, hanem más bűncselekményekkel is gyanúsítható, nem tudja ellátni a feladatát, és csak azért van még a helyén, mert Matovičnak szüksége van rá.
A belügyminiszter menesztésének kérdésében – ami jó lakmuszpapírja lehetett volna az ellenzéki együttműködésnek – az SaS parlamenti frakciója nem viselkedett egységesen, amiért bírálták is őt az „igazi” ellenzéki pártok. Ahogy Čaputová is mondta évértékelő beszédében, aggodalomra adhat okot, hogy nem tudjuk, a kisebbségi kormány hogyan és mivel biztosítja a szükséges szavazattöbbségét.
Megjelent a Magyar7 2022/49. számában.
