Jó a vegyespárt, ha konzervatív?

Hogy az aktivizmus száz éve nem működött, ma már semmit nem jelent. Mi nem indulhatunk ki történelmi példákból, Trianon után volt annyira erős a közösségünk, hogy kivetette magából az aktivista elemeket, míg ma pajzsra emeljük őket. Elfelejtettük a nemzetmegmaradás első számú törvényét:

a többségi nemzettől nem várhatjuk, hogy megtartja helyettünk a magyarságot. 

Miért is tennék?! A szlovákság részéről abszolút érthető, sőt, merjük kimondani, saját szempontjukból elfogadható törekvés a homogén nemzetállam megteremtése. Kár ezen lamentálni, a történelmi igazság, látjuk jól, rajtunk kívül senkit nem érdekel. Pontosan emiatt annyira veszélyes a mindenkori aktivizmus. Megszünteti a magyar érdekképviseletet néhány látszatintézkedésért cserébe, miközben a többségi nemzetet támogatva maga számolja fel saját közösségét.

Ostobaság azt feltételezni, hogy néhány évtizednyi jólét eltörölte az emberi agy mélyrétegeibe kódolt ősi törvényt: „vagyunk mi és vannak ők” (vegyük észre, ugyanez a jelenség diktálja a modern sérelempolitika játékszabályait). A történelem nem ért véget, nem is halad sehová. Állítsanak bármit is nyugatos barátaink, nagyjából ma is ugyanazok az erők mozgatják, mint ezer vagy tízezer évvel ezelőtt. A globalizmus szivárványos palástja egy darabig elfedi a lólábat, de elég egy válság vagy egy járvány, és rögtön orrba rúg a valóság. Hogy a szlovák vezetés, habitustól függően, durva vagy puha eszközökkel igyekszik-e eltüntetni az „országukba” ékelődött „idegen” testet, tulajdonképpen mindegy is (az utóbbi talán egy fokkal hatékonyabb).

A mindenkori szlovák állam önszántából soha semmit nem adott nekünk. Ilyesmit várni tőle teljesen felesleges, az ebül szerzett javak elvesztésének lehetősége miatt érzett folyamatos félelem és kisebbségi érzés még sokáig nem teszi lehetővé a nagy megbékélést. Ahhoz még túl sokan vagyunk.

Ez a nemzetmegmaradás második számú törvénye. Onnan tudjuk, hogy közösségünk még számottevő, még ér valamit, hogy a mindenkori szlovák állam megpróbálja felszámolni. Amint felhagynak ezzel, amint ellenszolgáltatás nélkül hagynak nekünk nagyobb mozgásteret, onnantól jó, ha tudjuk, vége a dalnak. 

Mit lehet hát tenni? Hogyan képviselhető a felvidéki magyarság egy olyan közegben, amely a felszámolására törekszik? Mert képviselni kell valahogy, egy félmilliós közösség nem vonulhat belső emigrációba. 

Van erre működő recept, igaz, jól elkészítve még nem láttuk soha. 

A mindenkori szlovák hatalommal kötött alkuk, egyezségek, eseti kiegyezések árán mehetünk előre, kihasználva a szlovák elit között húzódó feszültségeket és törésvonalakat. Biztos sokan felhördülnek majd, de megmaradásunk szempontjából nagyjából mindegy, ki vezeti a közbeszerzési hivatalt vagy osztja a prémiumokat a szlovák államvasutak igazgatójaként. Ha a nyájas olvasó nem értene velem egyet, kérem, próbálja meg felidézni a két említett funkcionárius nevét. Ezek a megegyezések önmagukban nem garantálnak semmit, a megmaradást legalábbis biztosan nem! De időt nyerünk velük, az idő pedig életet jelent. Ahogy most állnak a dolgok, évtizedek kérdése egy minden status quo-t ledöntő változás. Akkor kell készen állnunk! Addig marad a nemzetmegmaradás harmadik számú törvénye:

Okos alkukat kell kötnünk! 

Nos, ez az, ami alig sikerült az elmúlt harminc évben. Bár az elődpártok és az ős-MKP nagy része még ismerte ezt a törvényt, egyéni mulasztások, hibák és jellembeli gyengeségek miatt folyamatosan rossz alkukat kötöttek. Elment a közigazgatási reform, szitokszó lett az autonómia, asztalfiókba került a kulturális önrendelkezés. A nagy kiábrándulás nagyjából erre az időszakra datálható, azzal együtt is, hogy nem lehet eltagadni, volt néhány fontos előrelépés. A regnáló kormány által semmibe vett önkormányzatok decentralizálását magyar politikusok dolgozták ki, s hogy legalább az alapiskoláink önkormányzati irányítás alá tartoznak, szintén az ős-MKP érdeme. Más kérdés, hogy az oktatási tárca épp most tiporja el mindezt. Kár, hogy volt az pártban néhány politikus, aki a többieknél világosabban látta, milyen remek alkukat lehet kötni parlamenti, kormányzati pozícióból. Őket azonban nem a nemzet megmaradása, hanem a szerzés motiválta erre, belőlük lett a vegyespárt „gerince”.

A baj az volt, hogy azoktól vártunk közösségi képviseletet, akiknek kedvenc száma a sok. 

A Most–Híd-asok értettek ugyan kompromisszumkötéshez, ismerték a nemzetmegmaradás harmadik számú törvényét, csakhogy a szlovák politikai elit mellett saját lelkiismeretükkel is kiegyeztek. Voltak persze néhányan, nekik talán jár a tisztelet, akiket nem az anyagi javak motiváltak. Ők ott követtek el hibát, hogy nem vették figyelembe az első számú törvényt. A szlovák politika nem tartja meg helyettünk a magyarságot. Nem érdeke!

Csak önálló entitásként lehet velük együttműködni, máskülönben nem tudunk olyat kínálni, amiért cserébe megmaradásunkat szolgáló lehetőségeket kapnánk. 

Itt hibádzik a Gyimesi György köré csoportosuló magyarok álláspontja is. Ugyanis sem Gyimesi, sem a következő évek aktivista politikusai (lesznek még páran!) a szlovák vezetésnek nem tudnak egyebet kínálni a magyar szavazatoknál. Szlovák pártban politizálva ugyanis nincs más alkualap azon kívül, hogy odacsábít néhány (tíz)ezer magyar szavazót. Miért is? A Csemadok-törvény évi háromszázezer eurójáért? Ha ezen múlik, mind a 458 ezer felvidéki magyar azonnal vegye fel a magyar állampolgárságot! Budapestről sokkal több pénz érkezik a Felvidékre! Magyar parlamenti képviselet nélkül kaptunk bármi érdemlegeset az aktuális kormánytól az elmúlt harminc évben? A táblatörvény? Azt most hagyjuk, hogy a Szövetség szakpolitikusai dolgozták ki azt is. Viszont, ha Gyimesinek hálásak vagyunk a táblatörvényért, akkor lehet menni Somorjára megköszönni a lesajnált ex-közlekedési miniszternek a kétnyelvű vasúti táblákat. Mindkettő jó dolog, fontosak is, de ilyenekből a nyolc év MKP-kormányzásra jutott hetente kettő. Megmaradásunk kulcsproblémáit kezelő megoldásokból viszont harminc év alatt egy sem jutott az asztalfióknál messzebbre.

A végére itt a negyedik és talán utolsó törvény:

Attól, hogy az aktivizmus nemzeti színbe burkolja magát, még ugyanolyan hatástalan a megmaradás szempontjából, de ugyanannyira veszélyes is! A vegyes párt akkor is vegyes, ha konzervatív ideológiát hirdet.

Az a legfurcsább az egészben, hogy egyetlen jelentőségteljes és semmibe sem kerülő törvénymódosítás elég lett volna Matovičéktól, hogy nehezebb legyen kiérvelnem a dolgot.

Szerencsére az akkori kormányfő nem volt elég okos, Gyimesi György pedig nem volt elég ügyes, hogy garantálja a felvidéki magyar közösség számára szimbolikus jelentőségű állampolgársági törvény módosítását.

Matovič óriási ziccert hagyott ki azzal, hogy még szigorított is a törvényen. Egészen megdöbbentő számomra, hogy hozzám hasonlóan nemzetben, közösségben gondolkodó magyar barátaim egy része minderről hajlandó megfeledkezni. A választói emlékezet persze rövid, de a szlovák törvényhozás honlapja még emlékszik rá, 2010-ben éppen azért zárták ki Igor Matovičot az SaS-frakcióból, mert a kormányoldalon szinte egyedüliként megszavazta Ficóék jogfosztó, kettős állampolgársági törvényét. 

Még egyszer: Matovič a Radičová-kormány parlamenti képviselőjeként szavazta meg a Fico-féle kettős állampolgársági törvényt!

Ezt is megbocsátottuk neki, mert néha megdicséri Magyarországot és konzervatív köntösbe bújtatja mondanivalóját?! Ha Orbánnal együtt szidja őt a szlovák neoliberális sajtó, attól a mi emberünk?! Ugyan már! A felvidéki magyarság szempontjából eleve irreleváns, ki liberális és ki konzervatív.

Az a lényeg, magyar iskolába jár-e majd az unokája! Akinek már a gyereke sem, azt talán hagyjuk is...

Mindezek ellenére borítékolható, hogy ha a pletykáknak megfelelően megalakul a Matovič köré csoportosuló konzervatív párt, jó néhány magyar szavazatot elvisz majd a közösből. Dzurinda karjaiban Bugár is visszasántikál a színpadra, pár ezer szavazat neki is jár majd, s a végén szép lassan megsemmisül a magyar érdekképviselet. Ez pedig baj, legyen megannyi problémája, hibázzon bármennyit. 

Az itt felsorolt problémák, az új, Gyimesi-féle konzervatív aktivizmus megerősödése bizony a Szövetség felelőssége. Ahogy a Most–Híd vegyespárti ideológiának korábbi népszerűsége is a rendszerváltást követő húsz év hibáinak lenyomata.

Az, hogy itt tartunk, a magyar politikai elit teljesítményének, pontosabban a teljesítmény hiányának köszönhető. Hogy akadnak szlovák és önnön magyarságukat egy hétköznap reggel felfedező opportunista magyar politikusok, bosszúszomjas újságírók, csalódott értelmiségiek, egyenes következménye annak, hogy volt légüres tér, ahová benyomulhattak (a kivételes keveseknek természetesen jár a tisztelet!).

Ezt a teret a Szövetség hagyta meg számukra. Amiket Gyimesi kimond, azt a Szövetség politikusainak kellene kimondani. 

A választót nem érdekli a reálpolitika, karakteres üzeneteket akar hallani. Ha nem hallja a sajátjaitól, hát majd figyel másra. Az a csalódottság, amely most  a szlovák pártok kirakatmagyarjaihoz hajtja szavazók ezreit, kiváló magyar embereket, a barátaimat, nem (csak) Matovič vagy Gyimesi bűne. 

Ezzel együtt a süllyedő hajót mifelénk nem elhagyni szokás. Szöget, deszkát, vödröt kell fogni, nem férőhelyekért tülekedni a mentőcsónakban.

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2022/35-ös számában.