Hol húzódik a pánszláv hasadék?
Ha a kedves olvasó a címbe egy földrajzi fogalmat lát bele, könnyen megtévedhet. A pánszláv hasadék a szlovák társadalom törésvonala, amelyet az utóbbi hetekben az amerikai védelmi szerződés mélyített el.
Rögzítsük az elején a tényeket, hogy azután helyet adjunk az orosz medve hátsójából felbúgó szirénáknak és az Ukrajna felé mutatott feje tetejére állított szolidaritásnak. A szlovák törvényhozás múlt szerdán 79 szavazattal 60 ellenében, egy tartózkodás mellett jóváhagyta az Egyesült Államokkal megkötött védelmi szerződést. Zuzana Čaputová államfő még aznap szentesítette a parlament döntését, vagyis a Jaroslav Naď védelmi miniszter és Antony Blinken külügyminiszter által február 4-én aláírt szerződés hatályba lépése elől elhárult minden jogi akadály.
Kinek ne lenne ismerős a gyermekdal? Gólya, gólya, gilice! Mitől véres a lábad? Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Múlt héten a pozsonyi Tisztelt Házban a politika homokozójában a védelmi szerződés által ejtett sebeket arcon löttyintéssel és a képviselői laptopon engedett légoltalmi szirénahanggal igyekeztek gyógyítani.
Mindez egyrészt arra enged következtetni, hogy aki a pandémia miatt heveny elvonási tüneteket érez magán egy cirkuszi előadás után, teljesen felesleges pénzt költenie belépőre. Másrészt pedig a parlamenti bohóctagozat fellépését érdemes nagyon is komolyan venni.
Megjegyzést érdemel, hogy a koalíciós Sme rodina választói bizonyultak a leginkább megosztottnak a kérdésben, amit a parlamenti szavazás is visszatükrözött, hiszen Kollárék frakciójából többen az ellenzékkel voksoltak. Csak margóra, a megkérdezett felvidéki magyarok véleménye jócskán eltér a többségi társadalométól. Az idézett Focus-felmérés szerint a Szövetség választóinak 57,7 százaléka Oroszországot, 27,6 százaléka pedig a NATO-t tartja felelősnek.
Vagyis a szlovák parlamentben bemutatott ingyencirkuszhoz, mint okozathoz az ok hozzá is rendelhető megvizsgálva a politikai preferenciákat. Az ellenzék felhozott és hetekig felszínen tartott egy számára jól kamatozó témát, amin azonban a kormánypártoknak sem volt különösebb veszíteni valója.
Itt álljunk meg egy pillanatra! A pánszláv hasadékot nem az egykor a Kárpát-medencében hömpölygő Tethys-óceán hagyta maga után, sokkal inkább a szlávok nemzeti ébredése a 18-19. században. Noha Prága nyugatabbra van, mint Bécs, Moszkva vonzása így is igazodási pontot jelentett a cseh politikának, hogy azután mintául szolgáljon a szlováknak.
A pánszlávizmus hívei Oroszországra, mint fő nagyhatalmi patrónusukra tekintettek, s tekintenek a mai napig. A pánszláv hasadék nyugati oldalán a történelmi tapasztalatokból hangsúlyosabb az orosz medve szoros ölelése, a Brezsnyev-doktrína nyomán érkező „baráti” tankok nem oly távoli emléke.
A kitérő után visszatérve a pozsonyi parlamentbe, sajnálattal kell rögzítenünk, hogy a szlovák liberálisok színtévesztők. Múlt szerdán Jana Bittó Cigániková és Miroslav Žiak nagy igyekezetében az ukrán zászlót fejjel lefelé szegezte Kotleba pulpitusfoglaló különítménye társaságában. Az már csak hab a tortán, hogy a keletre sandító magyar szemnek kedvesebb színpárosítás a zöld-sárga.
A mára már jórészt elfeledett Kex együttes a hatvanas évek végén még így énekelt az akkor még ereje teljében lévő keleti óriásról: Zöld-sárga, zöld-sárga, tollasgyík szájába került a leányka, nincs még egy órája. (…) Halála közeleg, országa megremeg. Magyar volt a lányka, magyar a hazája. Hej lányka, hej lányka! Éhes a sárkányka. Világnak harmada, majdnem ő egymaga.
Mielőtt még a kedves olvasó a színorgiába belezavarodna, rögzítsünk egy, a felvidéki magyarok számára igencsak kézenfekvő párhuzamot a kék-sárga parlamenti performansz kapcsán.
Amíg egy idegen állam zászlaját a vakura éhes képviselők egy jópofának gondolt ötlettől vezérelve bevitték a parlamentbe, a dunaszerdahelyi DAC-stadionban ugyanez már törvénysértőnek számítana.
Vagyis a parlamenti bohóctagozat liberális része kifejezheti szolidaritását Ukrajna irányába, a felvidéki magyar szurkoló már nem élheti meg nemzeti identitását. Egyszerű, mint a szlovák egyszeregy: a fejjel lefelé lógatott ukrán zászló eurokonform, a magyar ellenben irredenta.
A védelmi szerződés keltette indulatok futótűzként szaladtak át a szlovák közéleten. Mire ez a lap a parlamenti szavazást követő héten megjelenik, már nagyobb lesz a füstje, mint a lángja. Azon túl, hogy az érintettek „behúzták” a politikai hasznot, a magasra csapó indulatoktól kísért vita már keveseket fog érdekelni. Pedig
az elmúlt hetekben elénk táruló megosztott társadalom képe nem tanulságok nélküli.
A korábban idézett Focus-felmérés szembetűnő eredménye, a szlovák társadalomban tartósan jelen lévő oroszbarátság a jövőben sem hagyható figyelmen kívül.
Persze szögezzük le rögtön, ha a szlovák–amerikai védelmi megállapodást nem az elmélyülő orosz–ukrán válság, a hidegháború utáni korszak legkézzelfoghatóbb fenyegetettségének árnyékában kötik meg, jó eséllyel a kutya sem ugatott volna utána. Hasonló megállapodást több NATO-tagállammal, így Magyarországgal is tető alá hozott az Egyesült Államok – a szlovákiaihoz hasonló indulatok minden esetben elmaradtak. Igaz, mindez békésebb időkben történt, nem a mostani pattanásig feszült helyzetben.
A védelmi szerződés egyszer használatos patronja után máris szemünk előtt van a politikai viták tartósnak ígérkező témája, a zsebünkbe vágó infláció. Bár a szlovák jegybank és a kormány is igencsak optimista a szlovák gazdaság középtávú kilátásait illetően, rövid távon két évtizede nem látott pénzromlással kell szembenéznünk. Ennél magasabb labda aligha kell egy belső vitáktól megosztott koalícióval szembenéző erősödő ellenzéknek.
Ráadásul, ahogy az energiaárak meglódulása, némi fáziskéséssel az euróövezethez képest, Szlovákiában is érezteti hatását, nem lesz olyan ágazat vagy társadalmi csoport, amely ne követelne a jelenleginél is nagyobb kompenzációt. Aligha túlzunk, ha ebből arra következtetünk, hogy a koalíció számára az előttünk álló hónapok legalább akkora kihívást jelentenek majd, mint a pandémia legsötétebb hónapjai.
A halmozódó társadalmi feszültségből adódóan az ellenzék pártjainak egyik magas labda kínálkozik majd a másik után.
Azt pedig az elmúlt időszakban is láthattuk, hogy a jelenleg leginkább lendületben lévő ellenzéki játékos, Robert Fico nem megy a szomszédba, ha a kínálkozó lehetőségek kihasználásáról, vagy másképpen fogalmazva, közönséges gátlástalanságról van szó.
A Heger-kabinet az előtte álló nehéz időkben legfeljebb azzal vigasztalhatja magát, ha a következő hónapokban kiállja az ellenzéki nyomást, és nem veri szét saját magát, a járványhelyzet után a gazdaság is konszolidálódik, s a kormányzati ciklus második felében végre lehetőség kínálkozik az építkezésre.
Megjelent a Magyar7 2022/7. számában.
