Hazugságok az EP-ben és a bővülő bevásárlólista
Samo Bodický már 1886-ban kiadta Arany János Toldijának szlovák fordítását, így elméletileg akár a szlovák honatyák is elolvashatták azt, hogy „Most van a dandárja réten a munkának,/De foga nem fűlik ahhoz e gazdának." De valószínűleg nem olvasták, legalábbis meg bizonyosan nem fogadták.
Akinek nem mindennapi kenyere a szlovák parlament történéseinek figyelése, akár fel is háborodhatna azon, hogy a képviselők csak úgy ukmukfuk felálltak, és kaszát-kapát eldobva, egy hónappal elodázták az ülést. A képviselők megszavazták, hogy akkor most hazamennek, és majd március 17-én folytatják. Richard Raši házelnök azzal indokolta döntését, hogy időbeli teret kíván biztosítani azoknak a napirendi pontoknak az érdemi megvitatására, amelyekre az ülésszak eddigi leterheltsége miatt még nem került sor.
Most, amikor egy sereg fontos gazdasági kérdés állt küszöbön, Pató Pálként úgy döntöttek, „ej ráérünk arra még”. Végül is, ami számukra valamennyire fontos lehetett, a 2024 decemberétől sorjázó bizalmatlansági indítványok sora, az összejött.
Nem biztos, hogy a tavalyi év során mindig, minden pillanatnyi helyzetben állva maradt volna minden miniszter, a koalíciós pártok egyebek mellett ezért is halogathatták a kormánytagok „tömkelege” ellen benyújtott bizalmatlansági indítványokról való szavazást. Az pedig egyenesen elképesztő, hogy a Matúš Šutaj Eštok belügyminiszter leváltására vonatkozó indítványt még 2024 decemberében nyújtották be, és megtárgyalásához nem volt elegendő egy év sem.
Kívüle Martina Šimkovičová kulturális, Tomáš Taraba környezetvédelmi, Robert Kaliňák védelmi, Kamil Šaško egészségügyi, Samuel Migaľ beruházási és Jozef Ráž közlekedési miniszter ellen volt bizalmatlansági indítvány, illetve, mindezeken felül egy bizalmatlansági indítványt a kormány ellen is beadtak, de erről már február 5-én szavaztak.
Matúš Šutaj Eštok belügyminiszternek a rendőrség állítólagos szétverését és a brutalitás elharapódzását rótták fel, míg Martina Šimkovičová kulturális miniszter esetében a szakmaiság teljes hiányát és az ágazatban végzett ideológiai alapú tisztogatásokat emelték ki.
Taraba távozását azért tartották szükségesnek, mert véleményük szerint szétzilálta a természetvédelmet, felszámolta a tárca alá tartozó szakmai intézményeket, és visszavonta a nemzeti parkok reformját. Kifogásolták továbbá a málnapataki szivattyús-tározós vízerőmű megépítésére irányuló kezdeményezés kapcsán tanúsított eljárását, illetve a tájékoztatás módját.
Kaliňák esetében azt kifogásolták, hogy nem tüntette fel vagyonnyilatkozatában a felesége tulajdonában lévő horvátországi villát.
Kamil Šaškónak a mentőszolgálati állomások üzemeltetési engedélyeivel kapcsolatos tender miatt kötöttek volna útilaput a talpára. Jozef Rážnak az elmúlt időszak megszaporodott vasúti balesetei miatt kellett volna mennie.
Amit múlt kedden és szerdán láthattunk a parlamentben, az a politikai túlélőművészet és a tudatos parlamenti obstrukció sajátos elegye volt.
A Robert Fico vezette koalíció ugyanis egyetlen maratoni, összevont vitába terelte az ellenzék összes követelését. Végül aztán mindegyik minisztert megtartották, a sajátjaikat egyértelműen, na de Samuel Migaľt… A „független” beruházási miniszter felmentését az ellenzék tavaly októberben kezdeményezte. Kritikával illették az uniós források alacsony szintű lehívása, a városoknak és községeknek szánt keretek befagyasztása, de legfőképpen a slovensko.sk portál IT-megoldásainak kidolgozására kiírt közbeszerzés miatt.
Ami igazán érdekessé tette az esetet, az nem a csőstül zúduló ellenzéki kritika volt, hanem a koalíciós társak viselkedése. Míg a többi miniszter esetében a koalíció látványos egységfrontot mutatott, Migaľ körül megfagyott a levegő, és felszínre kerültek a csak látszólag egységes kormánytömbön belüli repedések.
A Hlas-SD és az SNS képviselői ugyanis nem szavaztak. Migaľt a jelenlevő 114 képviselőből csak 46 smeres támogatta. Így csak azért maradhatott miniszter, mert az ellenzéknek csak 68 keze volt a teremben. „Ez egy felemelt mutatóujj. Nem elleneztük a leváltását, de meglátjuk, milyen lesz a folytatás. Ha ez így megy tovább, annak lesz következménye” – mondta a miniszter tevékenységéről Raši. Mit is tehetnénk ehhez hozzá? Még jó, hogy koalíciós barátai csak a mutatóujjukat emelték fel…
Akár örülhettünk is volna annak, hogy a Beneš-dekrétumok kriminalizálásának ügye egészen az Európai Parlamentig jutott, egészen addig, amíg magát a „végterméket”, a vitát nem láttuk. Az ugyanis egy frusztráló politikai show volt, a beszélgetés legtöbbször félresiklott, és sok hozzászólás inkább a résztvevők hazai politikai üzeneteinek platformja lett, mintsem tiszteletadás ártatlanul bevagonírozott nagy- és dédszüleinknek, netán tényszerű, jogi alapú elemzés.
A vita kezdeti részében néhány képviselő világosan feltárta a problémát: felhívták a figyelmet arra, hogy a dekrétumok jogkövetkezményei ma is befolyásolják a vagyonjogi eljárásokat, és hogy a decemberi büntetőjogi kiegészítés – amely a dekrétumok megkérdőjelezését félévi szabadságvesztéssel sújtja — súlyos aggályokat vet fel a véleményszabadság és a jogbiztonság szempontjából. Ugyanakkor a vita gyorsan kettészakadt: egy sor felszólaló inkább belpolitikai számonkéréssel és a saját kormánya védelmével volt elfoglalva, mintsem a dekrétumok hatásainak dokumentált feltárásával.
A vitában markánsan megjelent az a narratíva is, hogy a kérdés politikai célokat szolgálhat, így a rövid távú diplomáciai hatások gyakran fontosabbnak tűntek a strukturális, jogi megoldásoknál.
Ennek jellegzetes példája volt a Katarína Roth Neveďalová (Smer) hozzászólása. Határozottan vitatta, hogy ma a dekrétumok alapján rendszeresen történnének kisajátítások, és egyértelműen a „politikai hergelés” kategóriájába sorolta az ügy nemzetközi porondra helyezését. Neveďalová esetében azt is mondhatnánk, hogy nála egy elütés híján nomen est omen, a képviselő asszony azonban olyan sötét, hogy a történelmi Negro cukorka világít a szájában. Egy másik vitaműsorban is elismételte, hogy a földalapnál érdeklődött, ahol biztosították, legfeljebb adattisztítás folyik a nevesítetlen földek kapcsán, elkobzásokról nincs szó. Nem tudom, mi veszélyesebb és rosszabb az országnak, ha szemrebbenés nélkül hazudik, vagy ha valóban ennyire tudatlan.
Mindenesetre a törvényesség legfőbb őre, az Alkotmánybíróság sem örvendeztetett meg bennünket.
A Büntető törvénykönyv tavaly decemberi módosításából csak a lex Gašpar néven elhíresült, a „bűnbánók”, azaz a hatóságokkal együttműködő korábbi bűnözők vallomásának eljárási felhasználhatóságát korlátozó részt függesztette fel, a Beneš-dekrétumokkal majd csak a jövőben fog foglalkozni, de előzetesen a törvénymódosítás hatályát nem függesztette fel. Az igazsághoz tartozik, hogy ezt a taláros testülethez forduló ellenzéki képviselők egyébként nem is kérték.
Múlt vasárnap országunkban járt Marco Rubio amerikai külügyminiszter. A tárcavezető a müncheni biztonsági konferenciáról érkezett Pozsonyba, ahonnan Budapest felé vette az irányt. A látogatás menetrendje sűrű volt, a tétek pedig magasak. A miniszter programja a Grassalkovich-palotában indult, ahol Peter Pellegrini köztársasági elnök fogadta az amerikai diplomácia vezetőjét. A találkozó hangneme kifejezetten szívélyes volt, mentes attól a kritikai éltől, amely a korábbi demokrata adminisztráció alatt jellemezte az amerikai–szlovák viszonyt. Pellegrini a tárgyalás után kiemelte: Szlovákia megbízható szövetséges, amely teljesíti a NATO felé vállalt kötelezettségeit. Ez a találkozó inkább szimbolikus volt.
A politikai nehézsúlyú mérkőzésre aztán a kormányhivatalban került sor, ahol Robert Fico miniszterelnök és Juraj Blanár külügyminiszter fogadta az amerikai delegációt. Itt már nem az elvekről, hanem a konkrét számokról esett szó.
A tárgyalások legfajsúlyosabb eredménye az energetikai szektor teljes átrajzolása. A felek véglegesítették azt a megállapodást, melynek értelmében Szlovákia a Westinghouse amerikai vállalattal működik együtt az új atomerőmű-blokk építésében, melynek tervezett átadása 2040. Ez a lépés stratégiai szakítást jelent az orosz technológiai függőséggel, és hosszú távon betonozza be az amerikai jelenlétet a szlovák energiaszektorban. Fico ezzel két legyet ütött egy csapásra: biztosította az ország energiaellátását, és egy hatalmas beruházással nyerte el Washington jóindulatát.
De a „bevásárlólista" itt nem ért véget. A miniszterelnök bejelentette, hogy Szlovákia szándékában áll további négy darab F-16-os vadászgépet beszerezni az Egyesült Államoktól.
Ez a lépés a védelmi kiadások növelését jelenti, ami Donald Trump szemében a szövetségesi hűség legfontosabb mércéje. Fico ezzel a lépéssel gyakorlatilag megvásárolta a politikai védettséget: aki amerikai fegyvert és amerikai atomreaktort vesz, azt a Fehér Ház nem fogja a jogállamisági aggályokkal zaklatni.
A nap végén Marco Rubio elégedetten távozhatott Budapestre: konkrét, milliárdos üzleteket ütött nyélbe, és megerősítette az USA befolyását a régióban. Robert Fico számára pedig a látogatás belpolitikai aranybánya: megmutatta választóinak, hogy nem elszigetelt vezető, hanem a világ legnagyobb hatalmával egyenrangú félként tárgyaló, az ország érdekeit érvényesítő államférfi.
Az írás a Magyar7 2026/8. számában is olvasható.
