Harminc év önkeresés
A második önálló szlovák állam megalakulása óta küszködik önmagával, keresi útját, próbálja kitalálni állameszméjét. Azt az értéket, ami összetartaná, irányt szabna neki, ami éltető-felvirágoztató közösséget teremtene a szlovákságból, s egy irányba húzná – alapvető kérdésekben legalább – az ország szekerét.
A kívülállónak fura dolog azt vizsgálni, hogy ezeréves elnyomása tudatában, mi zajlik egy nép lelkében. Mely kudarcainak okát mindig másokban lelte fel, de soha el nem veszítette vágyát, hogy saját önálló országa legyen. Sajátos utat jár be a szlovák nemzet. 1848–49-ben (Bécs oldalán) magyarellenes emancipációs harcot vívott. A Monarchia feldarabolásának szlovák eredménye – a „csehszlovák” nemzet megszületése pedig autonómia helyett prágai központból vezényelt fennhatóságot hozott.
Az iskolában azt tanították, hogy a köztársaságot a magyar és német nemzeti kisebbség együtt verte szét 1939-ben. Miattuk kellett megalakulnia az első szlovák államnak, amit a szlovákok befelé fordulva mégis nosztalgiával vágytak vissza. 1989-ben egy-két hónapig sem tartott a kommunizmus pusztulása felett érzett eufória, a pozsonyi falragaszokon már megjelentek a szlovák állami önállóságot sürgető követelések.
Megindult a harc Csehszlovákia új nevéért, a kötőjel-háború. De hiába lett kötőjeles Cseh–Szlovákia, a kötőerő rohamosan fogyott. Még Ján Čarnogurský, a szlovák kormány elnöke is megfogalmazta, célja, hogy az Európai Közösségbe Szlovákia önálló „csillaggal” lépjen be. Politikai ellenfelei, élükön Vladimír Mečiarral többet akartak. Az 1992-es választásokon a konföderáció elérését tűzték programra, válaszul a csehek legerősebb pártja, a Václav Klaus vezette Polgári Demokrata Párt unitárius állameszmét hirdetett meg. Szlovákiában Mečiar győzött, Csehországban Klaus. S hiába akarta Mečiar „berugdalni” a cseheket a konföderációba, már csak békés kettéválásról folytak a tárgyalások. Szlovákiában szeptember 1-jén megszületett az ország alkotmánya, ősszel a szövetségi gyűlés is elfogadta a kettéválást kimondó törvényt.
Csehország nyert a váláson. Államisága intézményei, diplomáciai és külgazdasági központjai a humán erőforrásokkal együtt Prágában maradtak, a gazdasági recesszióval erőteljesebben sújtott Szlovákiának sokkal rosszabb helyzetből kellett felépítenie magát. A szlovák politikai elitek meg egymásnak feszültek, közös államépítési elveik a kész helyzet ellenére sem alakultak ki. Mečiarék „nemzeti burzsoáziát” akartak; stratégiai ágazatokat – energetika, bankok – akartak állami kézben tartani. Sok ipari és mezőgazdasági nagyüzemet bíztak a korábbi vezetőkre, de az eredeti tőkefelhalmozás jegyében a régi-új menedzsmentek az államépítés helyett saját zsebre dolgoztak, kiárusítottak, amit lehetett, gyakran külföldieknek, a mezőgazdaságot pedig porig rombolták. 25-30 százalékosra nőtt a munkanélküliség.
Gazdasági, pénzügyi és köztörvényes, sőt „állami” maffiavilág uralta el az országot. Bár 1994-ben a parlament megbuktatta Mečiar kormányát, de a nép az előrehozott választásokon újra hatalomra juttatta.
Mečiar Szlovákiáját – az Albrigth asszony által „fekete lyukká” bélyegzett kis országot – megbüntették, kifelejtették az első NATO-bővítésből… A kocka 1998-ban fordult. A választások az ötpárti egyesült jobbközép szlovák ellenzék és a Magyar Koalíció Pártja győzelmét hozták el. Nyolcéves Dzurinda-korszak következett. Mintagyerek politikával, a Nyugat örömére. A nagy ellátórendszerek reformjával, lett vegyes, állami és magán nyugdíjbiztosítás, szociális biztosítás, (nem teljesen véghez vitt) egészségügyi reform, gőzerővel beindult a nagyprivatizáció, külföldi kézre került az energiaágazat, a bankok és biztosítók, a nagyvállalatok, betelepültek a multinacionális üzletláncok, jöttek ipari befektetők, épültek az autógyárak, az elektronikai ipar is megérkezett Távol-Keletről.
Tátrai kis tigrist emlegettek sokan. De a kis állatkertben megjelentek a „gorillák”, a fehérgalléros bűnözők, a háttérből irányító gazdasági érdekcsoportok és beköszöntött a politikai províziós/korrupciós világ. Nemzeti egységfrontba tömörülve megszületetett a magyar kisebbség érdekei ellen való közigazgatási reform, amit a koalíciós MKP simán lenyelt. Mert technokrata lett a magyar politika is.
Nem kellett többé kitalálni Szlovákiát. Az igazodási vonalak azóta világosak. Nemzeti szuverenista elképzelések ritkán látnak napvilágot. Beilleszkedtünk a nagy egészbe. Kicsiként úgy akarunk nagyok lenni, hogy – nemzeti érdek ide vagy oda – majmoljuk a brüsszeli többséget. Az uniós szervilizmus az uralkodó állameszme napjainkra. Még-már a nemzeti bankunk is csak egy multi pénzintézet fiókja, mert 2009 óta eurónak hívják a nemzeti valutánkat.
Van persze fejlődés. A Dzurinda-érát követő balközép Fico-korszakok az alapvető irányvonalakon és reformokon nem változtattak, 2006 és 2010 között még „harmadik utasnak” indult Róbert Fico pártja, az Irány, amely Mečiarral és Slotával koalícióban kormányzott. Folytatódott az egykori Felföld gazdasági fejlesztése, beléptünk a schengeni övezetbe, de a 2008-as világméretű pénzügyi válság is beköszöntött, ami recesszióval sújtotta az exportorientált szlovák gazdaságot.
Megint nőtt a munkanélküliség, a társadalmi elégedetlenség, az euró bevezetése is hozott némi drágulást, újra virágzott hát a kormányszintű magyarellenesség. 2010-ben, amikor Budapesten az Országgyűlés elfogadta az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvényt, a szlovák parlament egyidejűleg eltörölte hasonló saját törvényét és megszavazta a kettős állampolgárságot betiltó törvénymódosítását, amelyben elrendelte, hogy a más ország állampolgárságát felvevő állampolgárait a hatóságok – a hatályos alkotmányba ütközően – megfosszák a szlováktól. Ezen a más színezetű kormányok sem változtattak.
A parlamenti választásokat ugyan Róbert Fico pártja nyerte meg 2010-ben, kormányt alakítani azonban már nem tudott. A korábbi ellenzék, a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió – Demokrata Párt, a Szabadság és Szolidaritás (benne Igor Matovič négy Egyszerű Emberével), a Kereszténydemokrata Mozgalom és az MKP-ból Bugár Béla vezetésével kiszervezett Most–Híd párt többségével megalakult kormányt Iveta Radičová vezette, nem igazán hatékonyan. A sokszínűség átkaként több időt töltöttek belső vitákkal, mint kormányzással. A pénzügyi világválságot lezárni akaró uniós pénzalaphoz való hozzájárulás miatti koalíciós vitát Iveta Radičová a kormány iránti bizalmi szavazássá tétellel akarta megszüntetni, s ebbe belebukott. Az új politikusi felhozatal ugyanis nem igazán volt tudatában annak, hogy a bizalom megvonása a kormány bukásával jár.
Előrehozott parlamenti választások következtek, 2012-ben Róbert Fico baloldalának teljes sikerével, egypárti kormánnyal. És fokozatosan autógyártó nagyhatalom lett Szlovákia. A kétezres évek elejére kialakult gazdasági-pénzügyi erőcsoportok befolyása parlamenti képviselőkben, kormánytagokban is leképeződött. És az erőszakszervezetekben is testet öltött. Radikális reformok már nem születtek, az ellátórendszerek visszaállamosítását is megtorpedózta, hogy a magánbefektetőiknek túl sok kártérítést kellett volna fizetni. A 2016-ban megalakult újabb – koalíciós – Fico-kormánynak már nem palástolható, növekvő korrupcióval, az állam biztonsági szervezeteinek belső harcával, rendőrbűnözéssel, az állami hivatalokban befolyással való üzérkedéssel, visszaélésekkel kellett szembesülnie. Nemzetközi nem kormányzati szervezetek és a média egyre gyakrabban tárta a nyilvánosság elé a politika és a (nem csupán) gazdasági bűnözők szövevényes világát. 2018-ban oknyomozó újságírót gyilkoltak meg. A felfokozott közhangulat miatt Róbert Fico kénytelen volt távozni a miniszterelnöki székből. (Helyét Peter Pellegrini vette át.) S ezeken a botrányokon időközben hatalmas népszerűséget szerzett magának a világhálón „celebbé” avanzsáló Igor Matovič és (ezerszínű) pártja, az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek.
2020 kora tavaszán fölényesen megnyerték a választásokat is. Matovič vezetésével igen sokszínű kormány alakult, Richard Sulík többszínű Szabadság és Szolidaritásával, Boris Kollár Család Vagyunk-jával, Veronika Remišová Emberekért-jével. Ellenzékben Fico (és a belőle Pellegrini vezetésével kiszakadt technokrata közösség, a Hang – esetleg Voks –), valamint Marián Kotleba szélsőjobbos Mi Szlovákiánk Néppártja maradt. Ennek a kormánynak megalakulása pillanatától válságkezelőnek kellett volna lennie. Mert éppen beütött a Covid-19 világjárvány, s mire abból úgy-ahogy kimásztunk volna, kitört az orosz–ukrán háború a szomszédban, vele megérkezett az energiaválság. E válságok helyett a koalíció mégis inkább a saját belső válságaival foglalkozott. Mert ha Matovič kormányfő valamit akart, Richard Sulík gazdasági miniszter azt biztosan ellenezte.
A világjárvány gazdasági kárai és azok ellentételezése olyan szembenállást okozott, hogy 2021-ben Matovič lemondott és Eduard Heger addigi pénzügyminiszter vezetésével alakult újra a kormány, s bár úgy tűnt, megnyugodhatnak a kedélyek, nem így lett. Igor Matovič pénzügyminisztersége miatt 2022 szeptemberében felmondta a koalíciót Richard Sulík pártja, decemberben pedig az ellenzékkel összefogva megbuktatta a kormányt.
Közben pedig uniós színtéren és a NATO-ban sodródott Szlovákia. Az Európai Unióban szó nélkül megszavazta az elemi érdekeit mélyen sértő szankciós intézkedéseket, s még kárhoztatta is a rebellis Magyarországot, amely némi átmeneti időhöz juttatta a gáz- és kőolajellátás terén. Arról sem folyt parlamenti vita, miért jó, ha NATO- vagy USA-támaszpont lesz az ország… Kínkeservesen ugyan megszületett a 2023-as költségvetés, ám a nép még nem tudja, áramért, vízért, gázért, távhőért mennyivel fog többet fizetni a későbbiekben. De hát ki törődik itt a néppel, amikor a nagypolitika már az előrehozott választásokra készül?!
Terjed a hír, hogy Dzurinda újra pártot gründol, Bugár is egyre gyakrabban vendége a szlovák médiának, egyre többen dicsérik a Most–Híd projektet. Összemesélés folyik. Húsz év után újra felmelegítve és progresszívekkel leöntve? Fico és Pellegrini készülhet a győzelemre.
Államépítés csak befelé folyik. Ha válság üti fel a fejét, vagy baj van Szlovákiában, örök bűnbaknak itt vagyunk mi, magyarok. Látensen folyik a csehek másolása törvényekben, intézményépítésben, politikai álláspontokban. Jellemző, hogy második államnyelvként mindmáig megmaradt a cseh nyelv, követendőnek a cseh minta. Uniós létére is minduntalan Prágán keresztül ügyel a csúcspolitika és a mérvadó sajtó. Delejezik már az új birodalmat, egy új monarchiát, nincs ellenükre az egységes vagy föderatív unió. Szuverén, független állam? Általánosan elfogadott nemzetállami eszme híján Szlovákia önálló léte csak befelé látszik. Épül, épülget, mint a Tátrán át vezető nyugat–autósztráda, amely csak nem akar elkészülni…
Megjelent a Magyar7 2023/1.számában.
