Harminc év mérlege: gyorsuló fogyás, szaporodó kérdőjelek
A rendszerváltoztatás eufóriájától sokan a felvidéki magyarság megerősödését remélték. Az 1989-et követő három évtized azonban növekvő asszimilációt, felgyorsuló fogyást hozott. Milyen okok állnak a háttérben? Visszafordítható-e a tendencia?
A Trianont megelőző utolsó magyarországi cenzus mintegy egymillió magyart írt össze az 1920-ban Csehszlovákiához csatolt területeken. Ha a mai Ukrajnához tartozó Kárpátalja mintegy másfél százezres magyar népességétől eltekintünk, a felvidéki magyarság fogyása egy évszázad alatt így is drámai.
A Szlovákiában élő magyarság az évszázados kisebbségi sorban tulajdonképpen megfeleződött, míg a szlovákság lélekszáma ugyanebben az időtávlatban több mint a kétszeresére nőtt.
Már az első Csehszlovák Köztársaságban tartott népszámlálások gyors fogyásról tanúskodtak. 1921-ben 637 ezer magyart írtak össze a Prágából irányított köztársaság szlovákiai területein. A veszteségben benne van a Felvidékről az anyaországba távozott értelmiségiek, tisztviselők hosszú sora és a szórványmagyarság számának gyors zuhanása.
Az 1930-as népszámlálás eredményei valósággal sokkolóan hatottak,
a csehszlovák statisztika által kimutatott magyarok száma 600 ezer alá csökkent, a magyarság aránya a Felvidéken a korábbi egyharmadról 17,6 százalékra csökkent. Az adatok hitelességét megkérdőjelezte a korabeli magyar közvélemény, még nemzetközi fórumokon is tiltakoztak a nemzetállami törekvéseket kiszolgáló csehszlovák statisztika túlkapásai ellen.
Bár a szlovák nyelvterület városainak magyarsága a harmincas évek végére jócskán megfogyott, az anyaországhoz visszakerülő magyar törzsterület a cseh és szlovák kolonizáció ellenére
az 1938-as népösszeírás tanúsága szerint nagyrészt sértetlenül átvészelte a két évtizedes idegen uralmat.
A Felvidéken, a Szlovákiában maradókkal együtt újra közel egymillió magyart írtak össze. Az újabb, s már nehezebben kiheverhető törést a második világégést követő kitelepítések és jogfosztások okozták. Az 1950-es cenzus már csak 354 ezer magyart mutatott ki Szlovákiában, ami a népesség 10,3 százalékát tette ki.
A felvidéki magyarság azonban még ebből a helyzetből is talpra tudott állni.
1961-ben sokan azok közül, akiket az 1945 utáni jogfosztások megfélemlítettek, újra felvállalták a nemzetiségüket,
így a szlovákiai magyarok száma 517 ezerre nőtt (a népesség 12,4 százaléka). Az 1970-es népszámlálás már 553 ezer magyart mutatott ki, a felvidéki magyarság gyarapodása lényegében megfelelt az országos arányoknak.
Az 1980-as cenzus azonban már kijózanítóan hatott, a magyarság száma csak néhány ezer fővel gyarapodott, országos aránya 11,2 százalékra csökkent.
A nyolcvanas évek elejétől az anyaországi magyarság már fogyásnak indult. A gyermekvállalási kedv a magyar családok körében a Felvidéken is érzékelhetően csökkent, számolni lehetett azzal, hogy a kilencvenes évek elejére már abszolút számban is megfogyatkozik a felvidéki magyarság. Hogy mindez mégsem következett be, az minden bizonnyal az 1989-es rendszerváltozást övező átmeneti eufóriának volt köszönhető.
Ha a soron következő népszámlálást nem 1991-ben, hanem közvetlenül a bársonyos forradalom után tartják meg, vélhetően még kedvezőbb számok születtek volna a felvidéki magyarság szempontjából.
Az 1991-es cenzust nagy várakozás előzte meg, a szlovák nacionalista közvélemény egymillió magyarral riogatott, a felvidéki magyarság pedig titkon abban reménykedett, hogy legalább hatszázezren felvállalják magyar identitásukat.
Végül az 1990 őszétől egyre inkább fokozódó nacionalista közhangulat sok magyart visszatartott attól, hogy az anyanyelve mellett a nemzetiségét is felvállalja, így végül 567 ezer magyart mutatott ki az utolsó csehszlovákiai népszámlálás, ami Szlovákia akkori népességének a 10,8 százalékát tette ki.
Az adatok – bár a némileg optimista várakozástól elmaradt a felvidéki magyarok száma – a magyar közösség megkapaszkodásáról tanúskodtak.
Több városban még nőtt is a magyarok aránya, és a szórványosodás folyamata is lelassult. Ez mindenképpen jelezte, hogy a politikai változások optimizmussal töltötték el a magyarokat, s ez erősítette őket az identitásuk felvállalásában.
Ahogy az már a nyolcvanas évek népmozgalmi adataiból világosan kitűnt, a felvidéki magyar közösség természetes szaporodása fogyásba váltott át.
A kilencvenes években egy fokozatosan elöregedő közösségről tanúskodva az adatok világosan mutatták, hogy egyre kevesebb gyermek születik, és egyre többen halnak meg.
Az 1991-es népszámláláson ezt a tényt a politikai változások miatt érzett felszabadultság még ideiglenesen elfedte, de a 2001-es népszámlálás már semmi jóval nem kecsegtetett. (...)
A teljes cikk megjelent a Magyar7 hetilap 2021/7. számában.
