Harminc év: a szlovák emberöltő magyar szemmel
Harminc év éppen egy emberöltő. Akik Szlovákia 1993-as megalakulásakor születtek, mára elérték fiatal felnőttkoruk delelőjét. Egy korszak lezárult, de mi következik utána?
Mára egyértelmű, a politikai szabadságot és az akaratnyilvánítás lehetőségét megteremtő 1989-es fordulatot követően Csehszlovákia felbomlása elkerülhetetlenné vált. Olyan kész ténnyé, amely a huszadik század Kelet-Európájának logikájából következett, a Nyugat-Európához képest későn fellobbanó, de annál virulensebb nacionalizmusok keltette indulatból. Azt is teljes joggal mondhatnánk, hogy Csehszlovákiát is utolérte a mesterséges államalakulatok természetes sorsa, a csehszlovák nemzeteszme fikcióját felülírta a valódi gyökerekből táplálkozó cseh és szlovák nacionalizmus.
Ami 1993 újévén a poros küszöbnél vette kezdetét, az mára, harminc év után, szemmagasságban látható. Szlovákia, születése pillanatában, még jelentős részben saját lakossága számára sem kívánt gyermek volt – az önálló államiság kerek évfordulójára felidézett korabeli közvélemény-kutatások meggyőzően bizonyítják ezt. Mára az önálló szlovák állam megkerülhetetlen valóság lett, szemmagasságban az ajtófélfán.
Hogyan történt? Kisebbségi magyar szemmel nézve, annyi biztos: akaratunk ellenére, vélt, s mint a harminc esztendő bizonysága nem egyszer igazolta, nagyon is valós félelmeinktől körülvéve. Akik felvidéki magyarként a kilencvenes évek elején az önálló Szlovákiától ódzkodtak, nem Prágát szerették meg az idők során – amely pusztán politikai állítás, s nem helyezi más polcra Hašeket, Hrabalt vagy a Čechomort – azonban Pozsonyból a szlovák nemzetállam hamar ránk vicsorította a maga tejfogait.
A rendszerváltoztatás a szlovákiai magyar közösséget megajándékozta a szabadság érzésével, s ez a szabadság a Vencel tér felől jött. Prága akkoriban a demokrácia és a nyugati integráció garanciájának látszott. Pozsony, innen nézve, nem volt más, mint Keletre kacsingató sárfészek. Szlovákia bár nyugati szomszédját máig nem érte utol, de fricskákra már futotta. Mára Pozsonyban már euróval fizethetünk, míg Prágában a sörhabos pultokon még mindig a koronát váltják aprópénzre. Tegyük hozzá, az 1993 borgőzös újévén született állam sok szempontból igazolta a félelmeinket is.
A függetlenné válása pillanatában lesajnált Szlovákia szép lassan tátrai tigrissé nőtte ki magát. Az ezredfordulót követő évtizedben utolérte, majd faképnél hagyta a pannon pumázó, s más állatságokban botladozó Magyarországot, indokot és teret adva nemzeti közösségünk felgyorsuló asszimilációjára.
Az elmúlt harminc évben az országon belül szinte szakadéknyivá mélyültek a regionális különbségek, a magyar közösség által lakott déli és keleti régiók sok esetben a fővárosból alig látható mostohagyerekké váltak. Ezzel egyidejűleg a Pozsonyhoz közel eső települések, ahol a rendszerváltoztatás idején még meghatározó volt a magyar etnikum, a gyorsuló ütemű szlovák betelepülés célpontjaivá váltak.
Kilépve a felvidéki magyar szemlélő békaperspektívájából az is mind nyilvánvalóbb, hogy napjainkban Szlovákia az utóbbi évtizedek legmélyebb válságát éli meg – köszönhetően az elmúlt évtizedben a kormányrúdnál állók romló, majd egyenesen káoszba forduló teljesítményének. A társadalom nagyobb része a mindennapokban a szociális helyzete esetenként drámai romlását éli meg, amely csalódottság a politikai értékválasztásában is megmutatkozik.
Az illúzióit elveszítő választói többség éppen ezért Szlovákiát a korábbiaknál sokkal szilárdabban kötheti ahhoz a Közép-Európához, amely az elmúlt években a másodrendű uniós tagság pozíciójából kitörő, a régió érdekeit határozottan felvállaló politikai összefogást jelenítette meg.
