Hányan vagyok, hányan lehetek?

A mi világunk a várakozás és az elvárás világa. Térségünk polgára olyannyira megélte, hogy róla, de nélküle döntenek mások, hogy szinte megszokta. Megmorogja korának önző hatalmasait, majd legyint, és megmagyarázza magának, hogy az ő ereje kicsi, és akiket maga előtt lát, azok úgyis becsapják. Kár azért a tíz percért, amit a szavazással kellene eltöltenie, és főleg a későbbi csalódásért. Az egyetlen egyéni életstratégia az igazodás, a helyezkedés. Mivel pedig mindenkit taktikázó, elvtelen, önző játékosnak gondol, ő maga is ebben a vélt világban mozog, és ekképpen is viselkedik.

Nos, nézzük az előbbi álláspont érveit. Egy szavazat valóban kevés. A lehető legkevesebb a választás világában. Ez az alapegység, hiszen mindenkinek ennyi szavazata van.

Egy. Több a polgári egyenlőség elve alapján modern alkotmányos rendünkben nem is lehet. De valóban így van ez? Formálisan igen. Máskülönben a mögöttünk hagyott középkorhoz közelítenénk, ha lennének olyanok, akik több szavazattal rendelkeznének, azaz egyfajta privilégiummal bírnának, és olyanok, akik kevesebbel. Vagy akár eggyel sem. Ezért jár mindenkinek egy.

Az alkotmányos szabadság és egyenlőség azonban megnyit egy lehetőséget. Mindenkinek joga van meggyőznie a polgártársait a politikai álláspontja helyességéről. Arról is, hogy úgy szavazzon, ahogyan ő, és akár arról is, hogy részt vegyen a választásokon. Hiszen együtt már többek vagyunk. Tehát mindenki megduplázhatja, háromszorozhatja, megtöbbszörözheti önmagát, ha mást, másokat is rábír a részvételre! Van rá másfél hetünk! Mindenki tudja, hogy a maga környezetében ki az, kik azok, akik elkedvetlenedtek. Hozzájuk alig tud eljutni más, mint az ismerőseik. Vagyis: mi. Még pontosabban, ha a tükörbe nézünk: én magam. De miért is? A távolmaradás második önigazoló argumentuma azt állítja, hogy aki hatalomhoz jut, azt csak a saját meggazdagodására használja, mindenki mást becsap. A többiek adójából összeálló közpénzt csorgatja a saját zsebébe. Ez a vélekedés bizony sok konkrét esettel igazolható, ám a fogalmazásmódja hibás, és éppen ez a hiba ad reményt: nevezetesen sokan tesznek így, de nem mindenki!

A választó felelőssége, hogy kiválassza, ki ilyen és ki nem. Ezúttal is. Akár tetszik ez a felelősség, akár nem. Az ország választási rendszere a preferenciaszavazatok (ismertebb nevükön karikázás) révén lehetőséget nyújt minden polgárnak, hogy pontosan arra szavazhasson, akire akar. Tehát nemcsak a pártlista megválasztása van a kezünkben, hanem az is, hogy az adott listán szereplők közül ki kerüljön a parlamentbe. A választók egy további csoportja azért marad távol, vagy szavaz inkább a számára ismeretlenekből álló listára, mert az ismertek közül többek nem tetszenek nekik. Erre a dilemmára nemcsak a preferenciaszavazatok adnak választ, hanem az a magatartás is, hogy a szavazáskor ne az ellenszenveim, hanem a szimpátiáim vezessék a kezemet. Azokat válasszam, akiket tartok valamire, hiszen ha elfordulok a listától, amelyiken ott szerepelnek, akkor éppen az ő esélyüket csökkentem.

Van itt még egy fontos összefüggés. Nevezetesen, aki nagy pártot szeretne, annak el kell viselnie, hogy ilyet csak sokféle ember alkothat. Azaz mások is, mint amilyen én vagyok. Egyszerűen azért, mert mi, emberek többfélék vagyunk.

Mi magyarok is. Többféleképpen gondolkodunk a társadalomról, az államról, de még arról a konkrét területről is, ahol tevékenykedünk. A nagy pártok attól nagyok, hogy e sokféleség jelentős részét képesek megnyerni. Ám ehhez a jelöltjeik közt is többféle politikusnak kell szerepelnie. Olyanoknak, akikben az adott személy a sajátjait látja, és olyanoknak is, akikben ő nem, a másik, a másféle viszont igen. Ezt kellene megértenünk és megszoknunk. Sőt, ha egy választásnál hosszabb távon gondolkozunk, akkor fenn is kell tartanunk. Emiatt egyetlen csoportnak sem szabad arra törekednie, hogy domináns pozícióra jusson az ilyen pártban. Azzal ugyanis felrobbantja. És nem csak a politikai vezetők, hanem a választók körében is. Amire törekednie kell, azt egyensúlynak nevezzük. Méltányos pozíciókat adva és befolyást biztosítva azoknak is, akik éppen kisebbségbe szorultak. Amivel persze támogatóiknak is üzennek: megtartani akarunk benneteket, nem pedig felmorzsolni. (Egy nemzeti kisebbség élményeiből könnyen érthető ez a probléma, ugye? A kérdés, hogy a saját hatalmi szféráján belül, politikailag tud-e ennek alapján viselkedni ugyanez az embercsoport.)

Mindenesetre a nagy, sokféleséget magába foglalni képes párt alapvonásaival meg kell ismertetni az ingadozókat. Egyszerűen képessé kell válnunk egymás elviselésére! Sőt arra is, hogy eltanuljuk az igazság másiknál levő részét. Ez a legfontosabb feltétele az együttműködésünknek, sőt a fejlődésünknek. Még a politikában is. A képviselet erejéről nem is beszélve. Márpedig a szlovákiai magyaroknak most éppen a képviselet ereje a legnagyobb problémájuk. Akkor tehát mi, választók ne kövessük el ezt a hibát! Csak megismételhetjük: a preferenciaszavazat intézménye a választó kezébe adja a döntést.

Olyan ember is van, akinek mindenestül az egész hazai politikában rendült meg a bizalma. Csakhogy a mi állapotunk is hozzájárul ahhoz, hogy a szlovák nemzetállam olyan, amilyen. Mások nemzeti alávetésének van ugyanis egy fontos következménye a domináns nemzet tagjaira nézve. Vezetőik megtapasztalják, hogy mások nemzeti egyenlőségének és szabadságának korlátozását, sőt megtagadását milyen eszközökkel lehet elfogadtatni a domináns nemzet egyszerű tagjaival. Ámde ezzel a tapasztalattal – ami egyébként az állam alapjait érinti – a saját nemzetbelieket is függővé lehet tenni sémáktól, előítéletektől, sőt ideológiáktól az élet számos területén. Majd fel lehet, és ki lehet használni őket.

Aki magyarként mélyreható változást akar, éppen emiatt nem adhatja alább az uralkodó szlovák nemzetfelfogás megváltoztatásánál. (Nélküle nem lesz érdemi javulás, sőt lehet, hogy még a mostaninál is rosszabbul működik majd ez az ország!) Ehhez azonban erős parlamenti képviselet kell. Parlamenti képviselet pedig csak a választók tevékeny támogatásával születhet. Ám a tevékeny támogatás ma többet jelent a közelgő választáson való részvételnél. Meg kell sokszoroznunk magunkat hozzá!

Beszéljünk hát ingadozó ismerőseinkkel, írjunk, érveljünk az internetes felületeken, bárhol, ahol csak lehet! Ne riadjunk vissza attól, hogy többé kell válnunk önmagunknál!

Öllös László írása, megjelent a Magyar7 hetilap 2020/08-as számában.