„És Ön, tanárnő, szereti a költészetet?”
A minap kicsit visszatértem az alapiskolába. Kettőbe is. De már nem diákként, hanem teljesen más szerepben. Több magyartanárral találkoztam, így megragadtam az alkalmat, és megkérdeztem tőlük, őszintén – mennyire szeretik a költészetet.
A Bodrogközben minden iskolában megemlékeznek a Költészet napjáról. Mindenki kicsit másképp, de a cél ugyanaz – rávezetni a gyerekeket a költészet értékeinek felismerésére, erősíteni a versek iránti szeretetüket. Mindenhol más „eszközöket” választanak ehhez, de a szándék és a lelkesedés mindenütt ugyanaz.
Molnár Izabella, a Nagytárkányi Magyar Tannyelvű Alapiskola pedagógusa elmondta, hogy számára az irodalom mindig is közel állt, már gyerekkorában is szerette a verseket – nem feltétlenül megtanulni, inkább olvasni és mondani. Ez a kötődés azóta sem múlt el.
Azt tapasztalom, hogy a diákok nyitottsága életkoronként változik: hetedik osztályban még nehezebben kapcsolódnak a tananyaghoz, mert a nyelvezet távolabb áll tőlük, míg nyolcadikban – különösen a nyugatos költők esetében – már könnyebb megszólítani őket. Nagyon fontosnak tartom, hogy olyan formákat is beemeljek az órákba, amelyek közelebb viszik a gyerekekhez az irodalmat. A megzenésített versek ebben sokat segítenek, mert jobban megfogják a diákokat, és lehetőséget adnak arra, hogy élményszerűbbé váljon a tanulás.
Izabella úgy látja, a versekhez „meg kell érni”, de ha sikerül megtalálni a megfelelő utat, a gyerekek nyitottá válnak.
Leczo Kornélia, a királyhelmeci Helmeczy Mihály Alapiskola pedagógusa egyetértett azzal, hogy a diákok érdeklődése fokozatosan alakul ki, és az irodalomhoz való közeledéshez idő kell. Hangsúlyozta, hogy a pedagógusok feladata, hogy folyamatosan keressék azokat az eszközöket, amelyekkel meg tudják szólítani a gyerekeket. Saját példaként említette, hogy gyakran használ megzenésített verseket, mert ezek segítenek közelebb hozni a tananyagot a diákokhoz. Elmondta azt is, hogy előfordult: a tanulók külön kérték egy-egy vers újbóli meghallgatását, ami számára megerősítés volt abban, hogy jó irányba halad.
Szacskó Andrea, a Bélyi Alapiskola pedagógusa számára különösen a kortárs irodalom jelent inspirációt. Fontosnak tartja, hogy a diákok megismerjék: a vers nemcsak hagyományos formában létezik, hanem a mai világban is jelen van, akár formabontó módon is. Személyes szinten is aktívan keresi az új irodalmi tartalmakat, például közösségi oldalakon keresztül, ahol hiteles alkotókat követ. Úgy látja, hogy a tanárnak is folyamatosan nyitottnak kell maradnia az új impulzusokra.
Az irodalom szeretete nem tűnt el belőlem, sőt, a tanítás során folyamatosan újra és újra felfedezem azt.
Balogh Mónika, a Bolyi Alapiskola tanára úgy véli, az irodalomtanítás kulcsa az, hogy a pedagógus az adott korosztályhoz igazítsa a módszereit.
Az alsóbb évfolyamokon a dramatizálás segít abban, hogy a diákok megértsék és átéljék a történeteket – például a János vitéz vagy a Toldi feldolgozásakor. A gyerekek ilyenkor szerepekbe lépnek, eljátsszák a jeleneteket, ami sokkal közelebb hozza számukra a műveket. A felsőbb osztályokban már inkább az értelmezés és az élmények átbeszélése kerül előtérbe.
Tapasztalata szerint különösen hatásos, amikor a diákok felismerik, hogy a tanáruk személyesen is kötődik a versekhez – ez erősíti a kapcsolatukat az irodalommal.
Dajka-Trnik Rita, a nagykaposi Erdélyi János Alapiskola pedagógusa arról beszélt, hogy a kötelező olvasmányok tanítása során időnként nehéz fenntartani a saját lelkesedést, különösen, ha ugyanazokat a műveket kell újra és újra feldolgozni. Ugyanakkor hangsúlyozta: mindig lehet új megközelítést találni. Modern feldolgozásokkal, színjátszással vagy zenei aláfestéssel próbálja közelebb vinni a szövegeket a diákokhoz. Úgy látja, ezek a módszerek nemcsak a diákokat, hanem őt magát is motiválják.
Pankovics Andrea, a Királyhelmeci Szakközépiskola magyar tanára úgy fogalmazott: számára az irodalom tanítása nem egyszerű munka, hanem valódi hivatás, amely nem ér véget az órával, hanem végigkíséri a mindennapjait.
Ezzel kelek, ezzel fekszem, és nap mint nap áthatja a gondolkodásomat.
Mint mondta, a középiskolás diákok őszinték és kritikusak, kérdeznek, vitatkoznak, és kimondják, ha valamit nem éreznek magukénak – ez azonban nem nehézség, hanem lehetőség. Úgy véli, az irodalom önmagában hordozza a motivációt: ha egy vers vagy novella valóban megszólítja a diákokat, elindít bennük valamilyen belső folyamatot.
A költészet és a próza számomra különleges, megtisztító erővel bír. Képes lecsendesíteni a dühöt, feloldani a feszültséget, és segít túllépni az önsajnálaton. Amikor belépek az osztályba, akár feszülten vagy zaklatottan is, és elkezdünk együtt olvasni, gondolkodni, értelmezni, akkor minden más háttérbe szorul. Ez az élmény nemcsak engem tisztít meg, hanem a diákokat is. Egy jól megválasztott vers vagy novella képes arra, hogy közös lelki tér jöjjön létre, ahol mindenki egy kicsit közelebb kerül önmagához és a másikhoz is.
A válaszadók arcán sokféle érzés tükröződött, a lelkesedés szinte tapintható volt, és a pedagógusok egymás gondolatait erősítve újabb és újabb szempontokat hoztak be a beszélgetésbe. Az eszmecsere akár órákig is eltarthatott volna, de engem már várt a másik helyszín, Bodrogszerdahely. A szereplésem előtt behívtak kicsit rákészülni, szusszanni a tanáriba. Ott megláttam, hogy a nevem a táblán szerepel. Beosztottak aznapra, kihirdettek. Ezt látva hirtelen felkapta a fejét bennem a félszeg, stréber, örökké aggódó, jó jegyért küzdő diák. Mekkora győzelem ez egy – a lélekben még mindig mocorgó – diák számára!
Az esemény szervezőjét, Krupi Hajnalkát is megkérdeztem, ő maga mennyire szereti a költészetet. A tanárnő lelkesen beszélt az irodalomhoz való kötődéséről.
Számomra az irodalom nemcsak szakma, hanem személyes kapcsolat is. Ha nem szeretném a költészetet, nem is választottam volna ezt a pályát. Fontosnak tartom az élményszerű tanítást: nem a száraz ismeretátadást, hanem az érzések közvetítését. Arra törekszem, hogy a diákok ne csak megértsék, hanem valóban át is érezzék a verseket.
Az idei Költészet Napján tehát újra átélhettem egy pillanatra, milyen kisdiáknak lenni – és azt is, milyen élmény „másként tanítani”. A kérdésem célba talált. Egy dolog egészen biztosan kiderült: az én hozzájárulásom csak egy apró csepp abban a munkában, amelyet a bodrogközi és ung-vidéki pedagógusok nap mint nap végeznek. És talán ez a legfontosabb. Az itt tanuló gyerekek jó kezekben vannak.
