Elnapolt konfliktusok
A parlament őszi ülésszakára napolta a koalíció a kormánypártokat megosztó javaslatokat. Ugyancsak szeptemberben szavaz a törvényhozás a Robert Fico által komoly tétre emelt alkotmánymódosításról. A fenti felsorolás jól mutatja, hogy a koalíciót feszítő konfliktusok továbbra sem zárultak le, de az ellenzéknek sincs oka elégedettségre. Sőt...
Az elmúlt években megszokhattuk, hogy bár egyre perzselőbbek a nyarak, a szlovákiai politikába a szabadságolások idején sem köszönt be igazán az uborkaszezon. A jelenség okait aligha Szlovákiában kell keresnünk, a közösségi médiafelüleletekre költöző posztmodern politika világában az évszakok nem jelentenek megállást.
A választók figyelméért folyó versenyfutás nyáron sem szünetelhet, mert aki kimarad, azt az algoritmus később is bünteti. A fürdőző, gyermekeikkel, unokáikkal netán háziállataikkal lazuló politikusok magánéletébe szükségképpen egyre nagyobb bepillantást kapó választók az online közösségi tér legdrágább kreditjével, a figyelmükkel fizetnek.
Mivel a politika egyre inkább kommunikációs műfajjá válik, a szavazatokra váltható eredményesség előszobájának leginkább a közbeszéd, a politikai napirend uralása tekinthető. Nem áll távol a valóságtól az, aki napjaink politikai küzdelmeit a valóságshow-k világához hasonlítja, ahol a reality-hősök egyre inkább rálicitálnak az eszközökre, hogy kiváltsák, majd fenntartsák a figyelmünket és elnyerjék a szimpátiánkat. Csak zárójelben jegyezzük meg, ha ez a politikai valóságshow nem a bőrünkre menne, hellyel-közzel még szórakoztatónak is tarthatnánk.
A fentebb vázolt logika alapján arra következtethetnénk, hogy a posztmodern politika első számú csataterének számító online közösségi térben a fiatal(abb) politikusi nemzedékek komoly előnyben vannak a huszadik században szocializálódott bölényekkel szemben. A szlovákiai politika ennek a tételnek azonban élő cáfolata.
Így érkezünk el annak rögzítéséhez, hogy a hatvenegyedik életévét taposó kormányfő láthatóan sokkal jobban érti a posztmodern politika csínját-bínját, mint a szlovákiai közélet szereplői hatvanon innen úgy általában. Fico annak ellenére, hogy az általa irányított koalíció válságról válságra bukdácsol és a társadalom a cseppet sem népszerű nadrágszíjmeghúzással kénytelen szembesülni, a politikai napirendet és annak velejárójaként a közbeszédet is képes tartósan a saját érdekeinek megfelelően uralni.
Régi alapszabály a politikában, de még a huszonegyedik század második negyedének küszöbén is működik, hogy „ragadd magadhoz a kezdeményezést, és tartsd is ott”. A különbség a már igencsak távolinak tűnő huszadik század és napjaink közéleti küzdelmei között legfeljebb annyi, hogy a pártok és a politikusok kommunikációja alkalmazkodott a posztmodern tömegtájékoztatás formáihoz. Ami persze azzal jár, hogy a politikai küzdelmeket óhatatlanul belepi a kommunikáció csatazaja.
Szintén zárójelbe: ha valaki netán afölött fanyalogna, hogy a kormányzás már szinte csak a kommunikációról szól, tessen kilépni a neki rendelt véleménybuborékból és visszhangkamrából, majd jó úttörőként kellő türelemmel kivárni, hogy a politikagyakorlás hullámvölgyéből újra hullámhegy legyen. Amilyen ütemben gyorsult és gyorsul a világunk, komoly esély mutatkozik rá, hogy a mostani középkorúak ezt a fordulatot még egyenes gerinccel megérhetik.
Visszakanyarodva a kormányfőhöz, Robert Fico egyértelműen a júniussal záruló politikai évad nyertesének érezheti magát. Történt mindez annak ellenére, hogy 2025 elejére az alig másfél éve regnáló negyedik Fico-kormány a széthullás küszöbére lavírozta magát, miután elveszítette a parlamenti többségét és széleskörű társadalmi elégedetlenséggel nézett szembe.
Mindezt megtetézte, hogy a kisstílű koalíciós viták sokakban felidézték a 2020 utáni káoszkormányzás éveit, azzal fenyegetve, hogy a magát a stabilitás letéteményesének felmutató kormányfő politikusi profilja is végzetesen megsérül.
Fico azonban Igor Matovičtól eltérően képes volt józan hatalomtechnikusként viselkedni a válsághelyzetben. Tudatosan távol tartotta magát a napi torzsalkodásoktól, olyan helyzetet teremtve, hogy egyedül ő legyen képes a hatalmi érdeknek megfelelően a megoldás irányába terelni a kölcsönös hajtépésbe torkolló koalíciós haragszomrádot.
Robert Fico az elmúlt negyedévben azt is bizonyította, hogy nemcsak a taktikai csatákat uralja, a stratégiai gondolkodásban is megelőzi a riválisait. Erre igencsak szüksége van, hiszen a kormány mögött továbbra is egy meglehetősen ingatag parlamenti többség áll, és az ellenzéki demonstrációk kifulladása ellenére a társadalom nagyobb része változatlanul kritikus a kabinettel szemben.
A kormányfő jól láthatóan megtanulta az antik Róma politikai gyakorlatát: oszd meg és uralkodj! Miközben a tavaszi hónapokban az identitáspolitikai témákkal a kényszerű költségvetési megszorítások miatti kedvezőtlen politikai klímában is képes volt uralni a napirendet, ami stratégiai távlatban számára még fontosabb, az ellenzék sorait is megosztotta.
Az elmúlt hetekben a közbeszédet uraló alkotmánymódosítást ugyan elnapolták szeptemberre, ami első pillanatban a kezdeményező kormányoldal vereségének tűnhet, valójában azonban őszig még egészen biztosan a kormányfő szándékai-nak megfelelően fogja keretezni a politikai vitákat.
A KDH hétvégi kongresszusa jól mutatja, a párt alapidentitását jelentő alkotmánymódosítás kérdésében a kereszténydemokraták testületileg nem hátrálhatnak meg, még akkor sem, ha a parlamenti frakciót megosztja a Smerrel való együtt szavazás. Már most garantálható, a két nem kizárólagosságát rögzítő alkotmánymódosításról szóló szeptemberi szavazás újabb feszítőpróba elé állítja majd a pártot, miközben Fico elégedetten szürcsölheti a kávéját.
Az is Robert Fico malmára hajtja a vizet, hogy az elmúlt hónapokban politikai értelemben hatékony ellenzéki munkát szinte kizárólag attól az Igor Matovičtól láttunk, aki az előző ciklusban a földig rombolta a koalíciós potenciálját.
Az pedig már tényleg csak finom tejszínhab Fico kávéján, hogy az ellenzék számszerűségében vezető ereje és a mögötte álló véleményformálók teli rüszttel rúgnak öngólt azzal, hogy a védelmi kiadások emelése kapcsán zajló vitát is identitáspolitikai síkra terelik. Zárójel, ha ez az „elit” kilátna a kávéházak teraszáról, valószínűleg a NATO-tagságért aggódó ködevés helyett azt a kérdést tenné fel, vajon mennyibe kerül az a bizonyos semlegesség, és azt ki fizetné meg.
Mindez nem jelenti azt, hogy a kormányoldal számára ősszel egy könnyű évad kezdődik. A törvényhozásban nemcsak az alkotmánymódosítást, hanem a feles többséget igénylő, de a koalíciót megosztó javaslatokat is elnapolták szeptemberre.
A társadalmon belül érzékelhető felzúdulást kiváltó tranzakciós adóhoz benyújtott módosító javaslatok előrevetítik, hogy a kisebb koalíciós pártok túlélési küzdelme egyre látványosabb csapkodásba válthat, közelebb hozva azt az időpontot, amikor Robert Fico számára a koalíció fenntartása már nagyobb kockázatot jelent, mint a választók előtti megméretés egy idő előtti voksoláson.
Annyit még tegyünk hozzá, ha a jelenleg látszó folyamatok folytatódnak, vagyis a kormányfő továbbra is képes lesz uralni a napirendet, a saját pártja mögött tömbösíteni a kormányoldalt (az együtt vagy külön indulni dilemmája a Hlas vesszőfutása miatt gyakorlatilag eldőlt) és megosztani az ellenzéket, jó eséllyel – érdemi alternatíva híján – egy újabb kormányzati ciklusra készülhet.
Megjelent a Magyar7 2025/25. számában.
