Duray, a „megosztó”
Nagy veszteségek érték a magyarságot a múlt év végén és az idei év elején. Meghatározó, pótolhatatlan személyiségek távoztak közülünk. Ilyenkor az illető formátumának megfelelően igyekezett többé-kevésbé mindenki tisztességgel, méltó módon emlékezni vagy értékelni.
Még az ideológiai ellenfelek is fejet hajtottak az emberi nagyság, a tehetség és a tisztesség előtt. Tamás Gáspár Miklós filozófus-közíró megítélése például olyan békésre sikeredett, hogy egyesek már-már a betemetett árkok fölött mondtak megkönnyebbült jövendölést egy jövőbeni kiegyezés reményében.
A szerző, Sándor Eleonóra nyilván úgy vélte, új műfajt talált ki, pedig csak a tisztesség fogalmát tévesztette szem elől. „Duray Miklós politikai örökségének értékelését, beleértve sok tárgyi tévedésének kiigazítását is, a gyász feldolgozása után el kell majd végezni.” Kérdés, ha komolyan gondolta ezt, miért nem lehetett legalább kegyeleti okokból néhány napot várni Duray „politikai örökségének értékelésével”?
Hová ez a sietség? Vagy a véletlen műve lett volna, hogy Zuzana Čaputová államfő éppen a temetés napjára hívott össze találkozót a szlovákiai kisebbségek egy részének képviselőivel, és ugyanarra a napra tartotta fontosnak az említett portál a „megosztó” nekrológot időzíteni? De ez már részletkérdés.
A lényeg Duray megítélésének, folyamatos lejáratásának a folytatása, életművének, szerepének kisebbítése. Ez a kísértetjárás nyilván folytatódni fog.
De Durayt „szerencsésnek” tartani azért, mert „csak” másfél év fogságot kellett elviselnie, néhány cseh Charta´77-es kollégájával szemben, akik több időt töltöttek a rendszer börtönében, és szerencsésnek nevezni azért is, hogy „a magyar iskolák megmentéséért folytatott küzdelme nem volt eredménytelen”? Kedves cikkíró, ha valaki szerencsés, az a felvidéki magyar közösség volt! Duray nem önös érdekből harcolt az iskoláinkért, hogy önmagának babérokat szerezzen. A közösség szerencsés volt, ő pedig mehetett a hűvösre.
Az írás lényege azonban az alábbiakban összpontosul: „A nagy formátumú politikusok a vereséget is méltóságteljesen tudják fogadni. Olvasva Duray Miklós elmúlt évekbeli publicisztikáját és interjúit (…) neki az utóbbi nem igazán sikerült. Egy pillanatra sem merült fel benne, hogy részben saját hibájából nem került olyan pozícióba (…) amilyet magának elképzelt.” – írja többek közt a szerző. Majd hozzáteszi: „(…) végig meggyőződése maradt, hogy háttérbe szorulása nem a közélet számtalan tényezőtől is befolyásolt alakulásának következménye, hanem egy évtizeden át tartó, a „szlovák politika” által kigondolt és végrehajtott tervezett hajsza eredménye.”
Ennél is sommásabban „értékel” a Denník N magyar kiadása, amely január 13-án „az egyik legmegosztóbb” jelzőt akasztja Duray nyakába. A szerzők (Renczes Ágoston és Sánta Szilárd) szerint Duray „a rendszerváltás után a szlovákiai magyarságnak nem a vezéralakja, hanem fokozatosan a talán legmegosztóbb figurája lett”.
Szerinte Duray az USA-ban a magyar emigráció konzervatív részének hatása alá kerülhetett. „Nem az a Miklós jött haza, aki kiment.” Törzsök még azt is Duray fejére olvasta, hogy „nem találta meg a közös hangot” Václav Havellel. Lehet nagyokat mondani, hiszen arra már csak az öregek emlékezhetnek, mekkorát gombolt a kabátján Havel…
Duray Miklós természetesen nem volt hiba nélküli ember. Azonban azt elvitatni, hogy a szlovák politika egész életében ellene dolgozott, ugyanolyan dőreség (vagy hazugság), mintha arról álmodnánk, hogy a rendszerváltás után az Štb felszívódott az éterben.
A rendszerváltozás után a kommunista titkosszolgálatok nem szűntek meg, csak átalakultak. És mert Duray nemcsak a kommunista rendszerre nézve volt veszélyes, hanem magának a fóbiás államnak is az ellenfele, továbbra is kiérdemelte a szlovák nacionalisták és a szolgálatok kitüntetett figyelmét. Ezt elvitatni dőreség.
Duray életpályáját kétfelé választani, őt megosztónak nevezni több mint csúsztatás. Duray mindig konzekvensen képviselte a magyar nemzet érdekeit. Jó és rossz döntései is ebből az alapállásból gyökereztek, munkatársait, bizalmasait is ilyen premissza mentén választotta, természetesen az esetleges tévedések ódiumától sem mentesülve.
Ezek után szívesen fogadnánk a jelző magyarázatát. Akik Durayt „megosztónak” tartják, kifejthetnék, mikor és mit is osztott meg Duray? A felvidéki magyar neoliberális vagy netán a kereszténydemokrata egységet?
A rendszerváltás után (amelyet lekésett) a VPN farvizén evező magyarság nagy egységét? Akkor lett megosztó, amikor Bugár Béla bombariadóval riogatott a komáromi nagygyűlésen? Esetleg akkor lett megosztó, amikor elnököt kellett cserélni az MKP élén? Netán ő vonult ki, és alapított új pártot, és nem mások? Véletlenül nem őt állították félre még az alelnöki posztjáról is, hogy ne legyen többé beleszólása semmibe? Neki voltak parciális érdekei, vagy mondjuk annak a Most–Híd-as Simon Zsoltnak, aki ma hangzatos magyar pártlogó alatt folytatja a megosztást? Szomorúan hosszú lenne a lista.
De talán nincs min csodálkoznunk, hiszen így próbáltak a múltban Esterházyból antiszemitát, Wass Albertből fasisztát, napjainkban Orbán Viktorból autoritert csinálni.
A „körülményekre” hivatkozva így faragnának Duray Miklósból is megosztót. Akik ma a felvidéki magyarság megosztójának akarják elkönyvelni Duray Miklóst, vagy a rossz lelkiismeretük miatt teszik, vagy gyávaságból, számításból, önös érdekből folytatják az aknamunkát, önkéntelenül is tolva az önfeladás szekerét.
Megjelent a Magyar7 2023/7. számában.
