Döntő hónapok előtt
Néhány héten belül a feléhez érkezik a 2023 őszén kezdődött ciklus, de korántsem biztos, hogy a következő választásokra a „rendes” időben, 2027 szeptemberében kerül sor. Az előttünk álló hónapok döntő jelentőségűek lehetnek abból a szempontból, hogy komolyan számolhatunk-e az előrehozott választás lehetőségével.
A felvidéki magyar olvasó számára jóval megszokottabb az idő előtti parlamenti voksolás, mint annak, aki az anyaországban olvassa ezeket a sorokat. Magyarországon 1990 óta egyetlen alkalommal sem szólították az urnákhoz a választókat a négyéves ciklus letelte előtt, Szlovákiában azonban az elmúlt bő három évtizedben több kormány(koalíció) is idő előtt dobta be a törölközőt. Nem is kell távolra mennünk az emlékeinkben, elég, ha felidézzük a 2020-as választások után felállt koalíció vesszőfutását.
A 2023. évi szeptemberi választásokon győztes Smer a választási ígéreteinek középpontjába éppen az előző évek permanens koalíciós vitákkal terhelt kormányzásának antitézisét helyezte. Robert Fico hatalomba való visszatérését azok a szlovák(iai) választók kövezték ki, akik Igor Matovič és Richard Sulík magánszámai után kiszámítható, stabil kormányzást reméltek.
Az ellenzéki megmondóember szerepében még lubickoló Matovič a kormányfői bársonyszékben messianisztikus pózba helyezve magát, az egyik irracionális lépést a másik után meglépve verte szét a saját kormányát. Robert Fico ezzel szemben nagyon is racionális játékos, a jelenlegi szlovákiai mezőnyből kiemelkedő hatalomtechnikus. A Smer elnöke Matovičtól eltérően láthatóan stratégiában gondolkodik, és a célja a hatalom hosszú távú megtartása. Az egy másik történet, hogy a törekvése sikerrel jár-e.
2025 késő nyarán már csak elméleti kérdés, hogy az OĽaNO választási sikere után Matovičnak vajon lett volna esélye tömbösíteni a Ficóval szemben álló választótábort. A pandémia és a szűnni nem akaró koalíciós torzsalkodások árnyékában úgy tűnt, erre érdemi kísérlet nem is történt. Tegyük hozzá, a 2020 utáni ciklus a három évvel később győztes Smer számára is tartogatott nehéz hónapokat, kevéssel a választási fiaskó után a párt kettészakadt, és úgy nézett ki, tartósan elveszíti nagypárti szerepét.
Robert Fico erről a mélypontról is vissza tudott térni a hatalomba, de koalíciós kényszerben, meglehetősen szűk többséggel. A követendő stratégia a kormányfő számára a helyzetből fakad – előző, koalíciós kényszerben zajló ciklusai idején is ezt láttuk tőle –, egy zászló alá terelni a kormánypárti választókat. Ha a figyelmes olvasó a 2025-ös év krónikáját visszaköveti, jól látható Fico igyekezete, hogy a kormánypárti és a kormány politikája iránt nyitott választókat a Smer táborába terelje.
Mielőtt a kormányfő eszközeit vizsgálnánk, nyissunk egy lábjegyzetet. Miért várt Robert Fico másfél évet, hogy megkezdje a saját oldali riválisai bedarálását, hiszen a korábbi példák mást sugalltak volna. 2006-ban és 2016 után is az első pillanatoktól halálos ölelésben érezhették magukat a Smerrel koalícióban kormányzó pártok.
Fico dilemmája jól kiolvasható a szlovákiai választások sormintájából. Egy-egy kormányzati ciklus végére érve a Smer ugyan tömbösítette a kormánypárti szavazókat, de önmagában kevesebb mandátumot hozott, mint előzőleg a koalíciós partnereivel együtt. Az iskolapélda erre 2010, amikor így jutott hatalomra az utóbb önmagát megbuktató heterogén Fico-ellenes tábor. A 2023-as választás eredménye csak erősítette Fico dilemmáját, hiszen a kormányzati többséghez szükséges szavazattömeg gerincét a Smer–Hlas tandem szállította. Józan számítás szerint a Hlasra tömegesen érkeztek olyan voksok is, amelyek, ha csak a Smer szerepel a szavazólapon, nem feltétlenül a kormányoldalra kerültek volna.
Vagyis egy működő Smer–Hlas tandem a kormányfő számára egy következő választási siker legbiztosabb garanciája lehetett volna. Az elmúlt háromnegyed év azonban arról tanúskodik, hogy a Hlas olyan lejtőre került, ahonnan nem látszik a visszaút, az önjáróvá váló képviselői pedig a koalíció parlamenti hátterét fenyegetik. Fico számára így nem maradt más választás, mint a korábbi – a sorminta szerint vereségekhez vezető – stratégiával nekifutni a soron következő választásoknak.
Ha pusztán csak a koalíciós partnerek bedarálása lenne Fico stratégiája, a korábbi tapasztalatokból kiindulva, egy következő választáson – rendezzék azt bármikor – szinte biztos tényként kezelhetnénk a kormányváltást.
A kormányfő azonban láthatóan tanult a korábbi vereségekből – nyíltan ellenséges médiakörnyezetben is képes olyan témákat napirendre emelni és ott tartani, amelyekkel a választók többsége azonosul.
A Smer korábbi választási vereségeihez nagyban hozzájárult, hogy a konzervatív választók nagyobb része a Fico-ellenes táborba sorakozott fel, így születtek meg a rendre rövid életű liberális-konzervatív kényszerkoalíciók. A legnagyobb kormánypárt legjobb esélye egy ismételt választási sikerre az, ha képes a saját táborába becsatornázni a konzervatív szavazók közül annyit, amennyi már átbillenti a többséget.
Fico jól láthatóan felismerte ezt a lehetőséget, célba véve a parlamenti ellenzék leggyengébb láncszemét, a KDH szavazótáborát. Ezt szolgálja a két nemet rögzítő alkotmánymódosító javaslat éppúgy, mint a progresszív-liberális ellenzékkel más frontokon vívott identitáspolitikai küzdelmek.
A helyszínt és az időpontot is Fico választja. A kormányfő stratégiája ezért kettős, egyszerre célozza a saját oldali tábor tömbösítését hatalomtechnikai eszközökkel, mint a választási törvény tervbe vett módosítása, és a szavazói sokaság bővítését konzervatív identitáspolitikai elemekkel. Fico számára a politikai haszon akkor is kézzelfogható, ha mégsem sikerül tartósan magához kötnie a korábban a rendkívül heterogén jobboldali táborba tartozó választókat. Már az is eredmény, ha a legnagyobb kormánypárt stratégiája megakadályozza, de legalább lassítja az ellenzéki szavazótábor egységes fellépését.
Az előttünk álló őszi évad vízválasztó lesz abból a szempontból, hogy Robert Fico számára mennyire kifizetődő tartósan fenntartani a jelenlegi koalíciót. Vagyis döntő fontosságú hetek, hónapok következnek, amelyek alapvetően befolyásolják a szlovák(iai) politika jövőjét.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/34. számában.
