Beneš szelleme a közigazgatási felosztásban
32 éve, 1994 januárjában volt a „komáromi nagygyűlés”, ahol több ezer magyar önkormányzati és parlamenti képviselő, illetve polgármester találkozott, hogy a szlovákiai magyarság létét és a szlovák–magyar együttélést alapvetően érintő állam- és közigazgatási folyamatokra egységes választ adjanak. Sokak szerint a magyar, vagy egy földrajzilag is körülhatárolható autonóm, magyar többségű megye lehetősége is – kimondatlanul – szerepelt a résztvevők jelentős részének elképzelései között. Annak viszont már egyre bővebb irodalma van, hogy mi volt aznap a vágy és a realitás, s a különbség, ami sokakban csalódást keltett. A tanácskozás egyik vezéralakja az egykori Együttélés politikai mozgalom alelnöke, közigazgatási szakértője, Kvarda József volt, aki annak tükrében ismertette lapunkkal a nagygyűlés tágabb értékelését, hogy nem sokkal a nagygyűlés után tényleg bekövetkezett a magyarság alapvető érdekeivel szembemenő közigazgatási felosztás.
Beszélgetőpartnerünk azzal kezdi visszaemlékezését, hogy a komáromi nagygyűlést követően mintegy fél évvel már komoly viták folytak a készülő szlovák–magyar alapszerződésről. Ezzel kapcsolatban a konzervatív irányultságú Együttélés politikai mozgalom 1994. július 26-án sajtótájékoztatót tartott Pozsonyban, amelyen a párt elnöke, Duray Miklós mellett ott volt a mozgalom alelnöke és Közigazgatási Tanácsának vezetője, Kvarda József is.
Duray Miklós akkor arról beszélt, hogy szerinte, „ilyen rövid idő alatt csak formális, deklaratív szerződést lehet kidolgozni. Amennyiben Szlovákia és Magyarország jó alapon nyugvó megállapodást kíván kötni, úgy arra két, illetve három hét nem elegendő.”
A továbbiakban Duray sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a szlovák kormánykoalíció anélkül adta át a szerződés tervezetét a magyar félnek, hogy arról a legitim felvidéki magyar pártok képviselőivel nem egyeztettek, még csak a kisebbséget érintő részeket, s ezen belül a közigazgatási elképzeléseket sem vitatták meg velük – emeli ki Kvarda.
Duray kitért a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökével, Tabajdi Csabával folytatott korábbi megbeszélésre, amelynek központi témája az alapszerződés volt.
– Jómagam is felhívtam a figyelmet arra, hogy az alapszerződés kidolgozásakor a releváns európai dokumentumokat kell alapul venni, főként a komáromi nagygyűlésen is hangsúlyosan kiemelt 1201/1993 számú ET-ajánlást, amely a 11. cikkelyében megfogalmazza, hogy azokban a körzetekben, ahol többségben vannak más nemzetiségűek, legyen lehetőségük helyi vagy autonóm közigazgatási szerveket létrehozni, vagy különleges státuszú területeket lehessen kialakítani. Említésre kerültek egyéb dokumentumok, mint a ENSZ emberjogi, illetve a kisebbségi nyelvek chartája – folytatja az egy ideje már visszavonult politikus.
Az Új Szó újságírója, Gágyor Alíz Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos kérdésére Duray Miklós a következőket felelte: „Sok beneši dekrétum volt, ezért felül kell vizsgálni, melyek voltak az egyértelműen diszkriminatív dekrétumok – a jogsértőket kell visszavonni.” Ez után alig egy évvel később, 1995. március 19-én Párizsban aláírták a tízéves időszakra szóló dokumentumot, amely a Szerződés a Szlovák Köztársaság és Magyar Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és baráti együttműködésről – címet kapta.
Kvarda József szerint ma is érdemes rápillantani a szerződés szövegére, mivel olyan mondatokat olvashatunk benne, hogy „a felek tartózkodni fognak a kisebbséghez tartozó személyek akaratuk elleni asszimilációját célzó politikától vagy gyakorlattól (…), a felek tartózkodnak olyan intézkedésektől, amelyek megváltoztatják a népesség számarányát a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek által lakott területeken (…)”, például falvakban, városokban, járásokban, megyében vagy akár egy régióban, mint a Csallóköz.
– Sajnos a gyakorlatban ennek az ellenkezőjét láthatjuk Szlovákia egész déli részén. Hasonlóan cselekszenek most is, mint Beneš idejében – állapította meg Kvarda József, aki szerint ebben a tekintetben teljes a kontinuitás, majd kitér a szlovák–magyar alapszerződés 15. cikkely 4. f) pontjára, amely így hangzik: „A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van hatékonyan részt venni országos és ahol ’helyén való’, regionális szinten azokban a döntésekben, amelyek azt a kisebbséget érintik, amelyhez tartoznak, vagy azt a régiót, ahol élnek, a belső jogrendszerbe nem ütköző módon.”
– Azt viszont, hogy valami „helyén való”, vajon ki határozza meg? – teszi fel a kérdést Kvarda, és sommásan megállapítja, hogy nyilvánvalóan azt az országos vagy megyei többségi akarat dönti el. Felvidéken a magyar akarat érvényesítése csupán csak a „belső jogrendszerbe nem ütköző módon” lehetséges, vagyis autonóm módon nem lehetséges, sőt lassan már alapszinten, a falvakban sem, ahol már-már megállíthatatlanul és rohamtempóban változik a községek etnikai összetétele.
– Igaz ugyan, hogy a szlovák–magyar alapszerződés szövege három európai dokumentumot is említ, amelyek rögzítik a nemzeti kisebbségeket érintő normákat és az egyes országokra vonatkozó politikai kötelezettségeket arra vonatkozóan, hogy ezek a normák kötelező érvénnyel beépüljenek a jogrendszerbe, ugyanakkor tény, hogy az Európa Tanács 1201/1993 számú ajánlásának alapelveit Szlovákiában szinte azonnal felrúgták azzal, hogy új, politikailag motivált közigazgatási rendszert vezettek be, amelyről kijelenthető, hogy egyértelműen a magyarság ellenében alakították.
A megyei, illetve járási határvonalak meghúzásakor az volt a rendezőelv, hogy a magyarok mindenütt kisebbségben legyenek. A területi-közigazgatási felosztás a látszólagos decentralizáció mellett a magyar nemzeti közösség jogérvényesítési lehetőségeinek a csökkenéséhez vezetett – állapította meg a közigazgatási szakemberként ismert Kvarda József, aki szerint a mintázat Csehszlovákia megalakulása óta ugyanaz. A Szlovákia igazgatásával megbízott miniszter, Vavro Šrobár 1920-ban rendelettel ellenőrzése alá vonta a megyéket, és az új állam számára „államosította” a megyei közigazgatási hivatalokat. Beneš 1918-ban külügyminiszter volt, majd 1922-ban már a csehszlovák kormány elnöke, így valamennyi, a magyarokat súlyosan érintő közigazgatási és területi ügyekben folyamatosan részt vállalt.
Leon Sokolovský levéltáros, történész 1993-ban a következőket írta: „Minden Szlovákiát érintő reform ellenére 1923-ig Szlovákia természetes felosztását, mint alapelvet, nem vonták kétségbe. Lényegében tiszteletben tartották ezt az 1785–1790-es és az 1848–1867-es években kialakított közigazgatási változások is, (…) a területi-közigazgatási felosztás folytonossága először 1918-ban szakadt meg, mégpedig a csehszlovák államba történő totális inkorporálás (belefoglalás) érdekében” – emlékeztet Kvarda József.
A Csehszlovák Köztársaság megalakulása óta a közigazgatást mindig is hatalmi eszközként használták. Ahogy a történész sommásan megjegyzi, „(…) az államhatalom és a nemzet minden változása és mérföldköve közvetlenül érintette a közigazgatást (…) Végső soron minden rezsim léte ettől függ. Ezért aztán a szükségleteik és céljaik érdekében igyekeztek (a közigazgatást) úgy módosítani, hogy segítségükre legyen hatalmi pozícióik megszilárdításában, megkönnyítve számukra az érintett térség és az ott élő lakosság feletti uralmat, és lehetővé tegye az esetleges széttartó (centrifugális) erők csírájában való elfojtását, határesetben egészen a fegyveres testületek bevetésével.”
– Ezek nagyon súlyos, máig kiható megállapítások, főként, ha összevetjük az 1994. január 8-i komáromi nagygyűlés kiváltói okaival és témáival kapcsolatosan – hangsúlyozza Kvarda József, majd megjegyzi, hogy az 1960-as, nagy járások kialakításakor is az volt a cél, hogy minél kevesebb járásban legyen többségben a magyar lakosság. Ezek a járások a mai napig léteznek. Ivan Bajcura szlovák történész 1982-ben azt írta, hogy „az 1960-as területpolitikai átrendezés jelentős mértékben rontotta a nemzetiségek helyzetét. A nagy járások kialakítása jelentős mértékben megbontotta az egyes nemzetiségek pozícióit. Például a területi átrendezésig hét járás volt magyar többségű, a területrendezést követően pedig már csak kettő maradt ilyen. (A Dunaszerdahelyi és a Komáromi járás – a szerk. megj.) Az új járások határait úgy változtatták meg, hogy azokban mindenhol csökkenjen a nemzetiségek számaránya, így többen közülük jelentéktelen töredékké váltak. Az egyes nemzetiségek számaránycsökkenését a fejlődésük és sajátos problémáik iránti érdeklődés teljes hiánya kisérte.”
– Beneš bosszújának hosszú árnyékát a Kárpát-medence minden magyarja érezni fogja az élete során, ha csak el nem jön az az áhított új rend a világban. Duray Miklós volt az egyedüli, aki ezt mélységében megértette, és tudta, ha ezen nem tudunk alapvetően változtatni, akkor rövid úton elveszünk. Ennek a szele már itt van és egyre inkább szembesülök ezzel – zárta gondolatait a tapasztalt egykori politikus, Kvarda József 2026 januárjában, csenkei otthonában.
Megjelent a Magyar7 2026/6. számában.
