Béketanács és béketanács
Február utolsó előtti hetének kétségkívül egyik legfontosabb eseménye a Donald Trump amerikai elnök által megálmodott Béketanács alakuló ülése volt, mindazon finom kritika, mosoly és fenntartás ellenére, amely a washingtoni rendezvényt kísérte. Az amerikai fővárostól távolodva, de még mindig a világpolitikánál maradva nem mehetünk el szó nélkül a látszólag ukrán–magyar–szlovák kőolaj, dízel és villamosenergia probléma mellett sem, amelyet nevezhetünk akár gazdasági konfliktusnak is. Végül pedig meg kell említenünk közösségünk, a Magyar Szövetség érdekképviseletének az elmúlt héten tárgyalt legfontosabb témáit.
A korábban született, politika iránt érdeklődő olvasóink még biztosan emlékeznek az elnevezésében a Béketanácshoz hasonló nemzetközi szervezetre, amelyet Béke Világtanácsnak hívtak, és hosszú évtizedekig az indiai baloldali politikus, Romes Csandra irányította. Az akkori nyugati politikai felfogás a szervezetet a Szovjetunió és az érdekszférájába tartozó államok által inspirált szervezetként könyvelte el, fénykorát a múlt század ’60-as és ’80-as évei között élte. Feladata elsősorban a Nyugat katonai beavatkozásainak, illetve a Nyugat által gerjesztett fegyverkezési versenynek a kritikája volt, létét azonban a formális függetlenség alapozta meg, s így a szovjet blokk sajtója szívesen idézte állásfoglalásait, ezzel is jelentősnek láttatva a szervezetet és véleményét a világpolitikai eseményekről.
Ha a Béketanács és a Béke Világtanács közti névhasonlóság alapján további párhuzamokat keresünk, biztosan állíthatjuk, hogy tévúton járunk. A Donald Trump-féle szerveződés éppen mindazt jelenti, amit az egykori névrokon nem.
Sokkal helyesebb és a valósághoz is közelebbi, ha tényleges súllyal bíró szervezetet, az Egyesült Nemzetek Szövetségének (ENSZ) Biztonsági Tanácsát állítjuk párhuzamba vagy inkább versenybe a február 16-án Washingtonban megalakult trumpi Béketanáccsal.
Fölösleges lenne az alapító, Donald Trump személyes dominanciáját karikírozni, aki az immár a saját nevét viselő épületben mutatta be a szervezet alapító okiratát, amely az amerikai elnöknek a fehér házi hivatali ideje lejárta után is elnökséget garantál a Béketanácsban.
A lényegi kérdést inkább abban látjuk, hogy a trumpi gondolatmenet a nem is oly távoli jövőben elegendőnek tartja-e majd a béketanácsi jóváhagyást nemzetközi katonai műveletek megindítására, kihagyva ezzel a ENSZ Biztonsági Tanácsának az utóbbi időben nem egyszer megkerült döntéseit. Az amerikai elnök idevágó retorikájából mindenesetre következtethetünk akár erre is, hiszen az ENSZ-ről úgy beszél, mint egy olyan szervezetről, amely segítségre szorul a Béketanácstól.
Hol van már az a pár hónappal ezelőtti elképzelés, hogy az új szervezet létrejöttét „csak” a gázai övezeti békefenntartás indokolja? Trump mindenesetre gyorsan átalakította a hivatalosan a januári davosi gazdasági fórumon bejelentett szervezet profilját, de akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy megfogadta az ókori római katonai író, Vegetius tanácsát, amely szerint „ha békét akarsz, készülj a háborúra”.
Az utóbbi években, évtizedekben mindig akad olyan szlovák politikus vagy újságíró, aki Magyarországot provokatívan valamilyen Szlovákia ellen irányuló fegyveres konfliktus kiváltójaként vizionálja. A legismertebbek közé tartozik Martin Klus, egykori külügyi államtitkár, illetve az országosan ismert blogger, Samo Marec, akik Észak- Komáromban állomásozó magyar tankokról, illetve arról írtak, hogy mi lenne, ha Magyarország megtámadná Szlovákiát?
A sort most egy szintén országosan ismert szlovák újságíró, Lukáš Krivošík folytatja, aki a Postoj című konzervatív napilapban megállapítja, hogy „már csak az hiányzik, hogy Szlovákia és Magyarország megnyissa a nyugati frontot a keleti szomszédunk ellen”. Azaz arról elmélkedik, hogy Ukrajna ellen nemcsak keletről, illetve északról, Belorusz irányából vezethetnek háborút, hanem immár – le sem merem írni – nyugatról is, Szlovákia és Magyarország irányából!
Úgy látszik egyeseknek semmi sem drága, csakhogy felfigyeljenek rájuk. S mindez egy magát konzervatív-keresztény médiumnak tituláló lap oldalán! A felvetéshez az újságíró annak alapján jutott el, hogy lassan egy hónapja szünetel a Barátság kőolajvezeték ukrán szakaszán az orosz kőolaj szállítása. Ezt mi magunk is fundamentális problémának tartjuk, már csak amiatt is, hogy a nyugati civilizáció egyik rémképe a benzin nélküli benzinkutak látványa, ahogy minden magára valamit is adó apokaliptikus filmben megjelennek ezek a képsorok.
A Barátság kőolajvezeték körüli konfliktus egyébként mintapéldája is lehetne „a józan ész kritikájának”, hiszen a filozófus, Immanuel Kant arról értekezik, hogy a bennünket körülvevő világ mennyire másképpen jelenik meg egyénenként, mégpedig annak függvényében, hogy a tapasztalataink alapján milyen szemüvegen keresztül nézzük az eseményeket. Mi azonban bármilyen szemüveg ellenére is kijelenthetjük, hogy bár lehet, messze még az ukrajnai béke, de a tűzszünet mindenki számára elsődleges, vagyis mindennél fontosabb cél kellene, hogy legyen!
A háborús vizekről mondhatni sima, parlamenti vizekre evezve egy fontos, a szlovákiai magyar közösség politikai képviseletével, a Magyar Szövetség párttal kapcsolatos bejelentésre hívjuk fel a figyelmet.
Ismételten meg kell említenünk, hogy a párt támogatottsága immár a parlamenti bejutáshoz szükséges öt százalék közelében jár, ami egy kisebbségi tömörülés esetében rendkívül jó eredménynek számít. Vélhetően nagy hatással van a támogatottság növekedésére a Beneš-dekrétumok alapján történő utókonfiskációk elleni küzdelemben a Magyar Szövetség részéről tanúsított egységes kiállásnak, illetve a párt tagja, Orosz Örs állampolgári engedetlenségi fellépésének, amely nemcsak nagy közfigyelmet váltott ki, hanem magára vonta a karhatalom figyelmét is.
Ami a magyar párttal kapcsolatosan fontos hír, az pedig az a múlt vasárnapi bejelentés, amely szerint a párt az elkövetkező, 2027-es parlamenti választásokon az önálló indulást ambicionálja. Ha a sorok között próbálunk olvasni, rájövünk, hogy az „ambíció” szó ez esetben az akarat szinonimája, bár kétségtelen, hogy meghagyja annak a lehetőségét is, hogy az akarat olyan kompromisszum-kényszerbe kerül, amely nem teszi lehetővé az önálló listát. Szubjektív véleményünk szerint a mai szlovákiai politikai palettán nehezen található olyan nem magyar releváns párt, amely számottevő részt tudna vállalni a Magyar Szövetség programjából, így félő, hogy az önálló indulás nemcsak az akarat, hanem a partnerhiány következménye is lehet. A múlt vasárnapi nyilatkozat egyik része ezt a kérdést a beneši utókonfiskációk aspektusából közelíti meg. „Az abszurd és felháborító reakciók azt igazolják, hogy az együttműködés 2025 és 2026 éveiben is ott ér véget, ahol a magyar kérdés kezdődik. Ezért, ha azt szeretnénk, hogy a következő választások után előrelépés történjen a nemzeti közösségek jogait és a déli régiók gazdasági fejlesztését érintő kérdésekben, már most párbeszédet kell folytatnunk a pártokkal. A tárgyalások zajlanak, de a tájékoztatás még korai lenne.”
Kétségtelen, hogy a Magyar Szövetség támogatottsági mutatói soha nem akkor alakulnak jól, amikor a párt politikailag passzív, így a mostani kedvező elmozdulás egyértelműen annak az eredménye, hogy a párt aktívan foglalkozik a közösségi témákkal.
Ebből kiindulva elsődleges céljának kell lennie, hogy megnyilvánuljon a nemzetiségen túlmutató, regionális vagy országos kérdésekben is. Kiváló példa erre a párt februári aktivitása, ideértve a kis- és középvállalkozók helyzetének javítására kidolgozott javaslatcsomag bemutatása, vagy az oktatáspolitikával kapcsolatban kommunikált álláspontja. A tényleges társadalmi békéhez viszont a nemzetiségi alapú sérelmek kibeszélésén és kölcsönösen megnyugtató lezárásán keresztül vezet az út.
Megjelent a Magyar7 2026/9. számában.
