Az OĽaNO, a fekete lovag meg a rekettyés
A tavaly február után hatalomra került négyeskoalíció botladozása egyre inkább a Gyalog galopp fekete lovagjára emlékeztet. A múlt héten a cselekvésképtelenséget előidéző belső viták után a korrupcióellenesség megtartó lába is kardélre került.

A kérdés hovatovább az, hogy a legerősebb kormánypárt, ami váratlanul nagy győzelmét múlt februárban leginkább a határozott korrupcióellenes hangvételnek köszönhette, Vladimír Pčolinský és Jaroslav Haščák hirtelen jött és megnyugtató magyarázat nélküli felmentése után úgy jár-e, mint a kezek és lábak nélkül maradt fekete lovag?
Az OĽaNO első emberében van küldetéstudat, úgyhogy köpködni még biztosan láthatjuk. Az más kérdés, hogy a kormány kezek és lábak nélkül – ha már Gyalog galopp – jó eséllyel vezet mindannyiunkat a rekettyésbe.
A szlovák politika első vonala az elmúlt másfél évben komoly fejlődést mutatott afelé, hogy az angol humor céltáblájává váljon, de a teljesítménye – ebben az esetben vitán felül – Karinthy-gyűrűt aligha érdemel. Van abban valami irgalmatlanul törvényszerű, hogy a teljesítmény nélküli látszatpolitika még a posztmodern térben is, ahol a látszat sokszor elfedi a teljesítményt, lufiként pukkan ki, a vártnál hamarabb.
Vagyis a helyzet úgy áll, hogy
a szlovák politika küzdőterén a magát morális pózba helyező inkompetens kormány és az erkölcsösség meg a tisztesség szintmérőjét alsó lábszárral leverő, de a kormányzóképesség dolgában kompetensebbnek mutatkozott garnitúra néz farkasszemet egymással.
Mondhatjuk persze, hogy a korrupcióellenesség felettébb népszerű agendája a kényszerkoalíció banánhéján csúszott meg, ami legalább annyira volt előre látható, mint amennyire Boris Kollár politikai gyermeke, a Sme rodina papucs orrán pamutbojt lehetne egy Smer vezette kormányban is.
Kollárral kormányozni már önmagában politikai paradoxon, hiszen ki érti meg elsőre, hogyan lehetséges az, hogy a korábbi SIS-vezér szabadon engedése, megerősítette a koalíciót, miközben porig rombolta annak hitelét.
Kollár Család vagyunk mozgalma a nevével fejezi ki a lényegét, hiszen kevés bensőségesebb köteléket tudunk elképzelni annál, ami a titkosszolgálat éléről távozni kényszerült és a szabadságát ideiglenesen elvesztett Vladimír Pčolinskýt a Tisztelt Ház Sme rodina frakciójában helyet foglaló törvényalkotókhoz: Adrianához, a nejéhez és öccséhez, Peterhez köti.
Erre minden bizonnyal a kedves mama, Marcela is büszke lehet, aki a Varannói járásbéli Alsógyertyán polgármestereként joggal reménykedhet abban, hogy harmadik fia, Lukáš, aki a Kollár-párt járási elnöke, idővel követheti a fiúkat a nagypolitikába. Ha egy párton belül ilyen nagy a családi összetartás, senki ne lepődjön meg azon, hogy a rácsok rosszabbik oldalára került Vladimír ügye megterhelte a koalíciós viszonyokat. Ugyanilyen logika mentén Vladimír szabadlábra helyezése sok ráncot simíthatott el a Család vagyunk törvényalkotóinak arcán.
Így válik érthetővé a Kollár-paradoxon: a Sme rodina parlamenti képviselőinek kormányhűsége együtt jár a kabinet hitelvesztésével.
Vagyis Roman Mikulec belügyminiszter, akinek a fejét nemrég még Kollár és Fico kórusban követelte, kissé nyugodtabban ülhet a székében, legfeljebb a közélet megtisztítását várják hiába a legnagyobb kormánypárt múlt februári szavazói.
Róluk, a csalódott választókról persze nem illik megfeledkezni. Jobb híján oda lehet vetni nekik a közélet megtisztításába került homokszemként Maroš Žilinka főügyészt, akibe megválasztásakor nemcsak az őt jelölő Sme rodina – és a mögéje felsorakozó koalíciós képviselők, de az ellenzék is bizalmát helyezte. Még mondja valaki, hogy Szlovákiában a politikai osztály ne tenne meg mindent az igazságszolgáltatás függetlenségébe vetett hit társadalmi meggyökereztetéséért!
Csak a mindenben rosszat látó kisördög mondatja, hogy egy kényszerkoalícióban a parlamentáris zsákmánydemokrácia jól bejáratott szabályai – leánykori nevén posztosztozkodás – sem érvényesíthetők olajozottan.
Vagyis Kollár gatyamadzagján a koalíció legerősebb pártjának is egyértelmű, hogy addig nyújtózkodhat, ameddig a takarója ér. Főleg úgy, hogy Richard Sulíkkal alkotnak közös koalíciós halmazt – a heveny önfelszámolásba fogott Kiska-árvákról megfeledkezve egy pillanatra.
Van, hogy az amatőr pszichológia és a közélet kéz a kézben jár: így talál egymásra Igor Matovič Richard Sulíkkal szemben megélt politikai apa-komplexusa és kettejük nehezen feledhető héjanásza a koalíció avarán. Sulík láthatóan nehezen viselte a másodhegedűs szerepét egy olyan kormányfő oldalán, aki az ő pártjából lépett a politikai egyedfejlődés önálló útjára, és jutott nála magasabbra, s okozott ezzel Matovičnak elnyúló, traumatikus politikai kamaszkort.
Boris Kollár ilyen viszonyok között, azért egy pillanatra itt álljunk meg, Matovič országlása idején a koalíció stabilitásának garanciája volt.
A kormányfő hosszú ideig benne és az ő pártjában kapaszkodhatott meg a Sulíkkal folytatott vijjogás, sírás és kergetőzés közben. A véletlen a legjobb rendező, hiszen a Matovič bukásához vezető koalíciós válság idején a támogatás fejében a Sme rodina is megfogalmazta a maga eurószázmilliókba kerülő szociális csomagját, a következő napon a párt által jelölt SIS-vezérért megállt a nagy fekete autó.
Mint tudjuk, a legidősebb Pčolinský-fiú azóta már szabadlábon élvezheti a szeptemberi indián nyarat, de nem téveszthetjük szem elől, mennyire más a Sme rodina pozíciója a Heger-kabinetben, mint elődje idején volt. Heger Matovičcsal ellentétben az SaS-szel kiegyensúlyozott viszonyt ápol, így azután a bozótharcot is felváltotta a békés egymás mellett élés, amin az önmagát pénzügyminiszterré buktató volt kormányfő időszakos kirohanásai sem változtatnak érdemben.
Ahogy ellankadtak a koalíciós héjaszárnyak, Boris Kollár is új helyzetben találta magát.
Heger egyrészt nem szorul az ő támogatására a koalíciós belviszályokban, másrészt a Matovič és Sulík keltette botrányok híján láthatóvá vált a közélet megtisztítását hirdető koalíció Achilles-sarka, a Sme rodina. A parlamenti matematika változatlanul könyörtelen, hiszen Kollár politikai családja nélkül a jobboldali koalíciónak nincs biztos többsége, de a támogatásuk ára egyre vállalhatatlanabb.
Adódik a kérdés: ha ebben a helyzetben a legnagyobb kormánypártnak elemi érdeke lenne borítani a koalíciót, miért nem teszi meg? Az első és legfontosabb okot rögtön láthatjuk, ha ránézünk az utóbbi hónapok közvélemény-kutatásainak eredményeire. Ha a soron következő hétvégén előrehozott választásokat rendeznének Szlovákiában, az OĽaNO jó eséllyel 10 százalék alatt végezne, távol kerülve attól a lehetőségtől, hogy egy következő kabinet legerősebb pártja legyen.
Az persze ugyancsak dilemma, az OĽaNO mitől remélheti, hogy a támogatottsága növekedésnek induljon, s legalább megközelítse a tavalyi februári szintet.
A Sme rodinával kötött kényszerházasság törvényszerűen további hitelvesztéshez vezet, a párttal való nyílt szakítás pedig a koalíció felbomlásához. A helyzet az OĽaNO számára valódi zsákutcának tűnik, de mégsem teljesen reménytelen.
A járványhelyzet alakulása sok tekintetben bizonytalan, de abban általában konszenzus van, hogy az egyre növekvő átoltottságnak köszönhetően sikerül elkerülni a gazdaságot megbénító lezárásokat.
Ha a következő hónapokban valóban elkerülhetőek lesznek a szigorú járványügyi korlátozások, a Covid-válságot követő gazdasági visszapattanás hulláma a legerősebb kormánypárt támogatottságát is megemelheti.
A Sme rodinával kötött kényszerházasság ebben az esetben egyfajta se veled, se nélküled viszonnyá válhat, amiben az OĽaNO megkezdheti a rugalmas elszakadást Kolláréktól. Ne legyen kétségünk, abban a pillanatban, amikor a mozgalom támogatottsága emelkedő pályára áll, máris nekiveselkedhetünk a soron következő választások kampányának.
Megjelent a Magyar7 2021/36. számában.