Az igazság szabaddá tesz – A Szlovák Nemzeti Felkelésről más szemmel
Szlovákia létezésének történelmében kevés olyan társadalmat megosztó „ünnep” van, mint a Szlovák Nemzeti Felkelés pirosbetűs dátuma. Mivel államünnep, 78. évfordulója kapcsán meg sem kerülhetjük, hogy ne szóljunk róla, már csak azért sem, mert sok hamis állítás született vele kapcsolatban, ezeket próbálja tényekkel alátámasztva ez az írás tisztázni.
A történelmi hűség kedvéért idézzük fel, mi történt 1944. augusztus 29-én, Besztercebányán!
„A szlovák nemzeti felkelés politikai előkészítéseként 1943 végén a szlovákiai ellenállás csúcsszerveként létrejött az illegális Szlovák Nemzeti Tanács. Az 1943. decemberi, úgynevezett karácsonyi megállapodásban megfogalmazták az antifasiszta ellenállás programját. Legfőbb célként egy új, föderatív jellegű Csehszlovák Köztársaság létrejöttét jelölték meg. 1944 tavaszán Ján Golian alezredesnek, a besztercebányai partizán alakulatok parancsnokának vezetésével létrejött a Szlovák Nemzeti Tanács katonai vezérkara.
Tiso szlovák elnök hívására a német csapatok augusztus 29-én megkezdték az ország megszállását. A Szlovák Nemzeti Tanács ekkor indította meg a felkelést. Az angol emigrációból hazatért Rudolf Viest tábornok parancsnoksága alatt, a felkelőkhöz átállt katonákból megalakuló csehszlovák 1. hadsereg azonnal felvette a harcot a német és a velük együttműködő szlovák fegyveres erőkkel. A Szlovák Nemzeti Tanács szeptember 1-jén kiáltványban jelentette be a csehszlovák államiság helyreállítását, a Tiso-rendszer megdöntését, majd mozgósítást rendelt el. A felkelők ellenőrzése alá kerülő településeken Forradalmi Nemzeti Bizottságok vették át a hatalmat.
A felkelőkkel szembenálló erőt a szakirodalom 40 ezer, illetve 50 ezer főben adja meg. Ebbe a kontingensbe a német szárazföldi haderő, vagyis a 357. gyaloghadosztály, a 271. gyaloghadosztály harccsoportja, a 176. számú hadosztály, a 153. tábori kiképzőhadosztály, valamint a 154. tartalékhadosztály csapatain kívül beletartozott a Waffen-SS 14. SS-gránátos és 18. SS-páncélgránátos hadosztálya, a Dirlewanger SS-ezred, és a csehországi SS-rohamlövegiskola riadóalakulata, a biztonsági rendőrség és az SD (Einsatzgruppe H), a szlovák Hlinka Gárda, valamint a népi német Hauerland milícia több önálló ezrede és zászlóalja is. A német 1. páncéloshadsereg és a Waffen-SS a felkelők ellen 28 Panzer IV és két Tiger E harckocsit, valamint 16 rohamlöveget vetett be. A német parancsnok Gottlob Berger, majd Höfle SS-tábornok volt.
A németek felőrölve a fegyveres ellenállást, október 24-én elfoglalták Breznóbányát, 26-án Zólyomot, majd 27-én Besztercebányát , a felkelés központját. A szlovák nemzeti felkelést ezzel leverték. November 3-án elfogták, majd kivégezték Goliánt és Viestet. A megmaradt szlovák felkelők – több csoportban – a hegyekben harcoltak tovább a szovjet csapatok megérkezéséig.” (SZNF Múzeuma, tájékoztató füzet)
Ennyi röviden a felkelés valós, ideológiamentes, hadászati szempontból pontosított története.
A gond azzal lett, ami ezután következett, főleg, ami a 40 év szocialista Csehszlovákia ideje alatt rárakódott és beszennyezte.
Kezdődött azzal, hogy az eseményeket a Csehszlovák Kommunista Párt teljesen kisajátította magának, és a saját hamis arculatára formálta. Kitaszította belőle a nyugati emigráció érdemeit és a partizánharcokkal kapcsolatban Szlovákia polgárai által tapasztalt és megfogalmazott, nem légből vett, megalapozott kritikát érdemekké alakította. Kezdetben ezeket a súlyos bűntényeket maguk a felkelés szervezői is elismerték, erről számtalan dokumentum tanúskodik. Viszont később a faji és nemzetiségi alapú népirtásokat, sőt rablógyilkosságokat, az ezzel a céllal végrehajtott egyéni és tömegmészárlásokat szemérmetlenül legalizálták.
A felsőbb cél érdekében tett óvintézkedésnek minősítették, ahelyett, hogy az elkövető partizánvezéreket csoportosan bíróság elé állították volna. Erről a Szlovák nemzeti Felkelés főügyésze, Karol Samuel Korbel (1909-1997) ezt írja Emlékek (Spomienky) című memoárjában:
Az egyik a Zólyomi járásban Szliacsligeten (Sliač-Hájniky), a másik pedig a Besztercebányai járás Libetbánya (Ľubietová) településen történt. A Szliacsligeten történt kivégzés áldozatai között volt a Šalát nevű helyi plébános és képviselő is, több tíz más lemészárolt ártatlan emberrel együtt. A libetbányai tömeggyilkosság, amely során Kanák és Zverin ezredest, illetve további négy katonatisztet végeztek ki, valójában Libetbánya mellett történt. Az áldozatok hozzátartozói a mai napig várnak az igazságszolgáltatásra. A gyilkosság kivizsgálását hosszú ideig nem kezdeményezte az ügyész, majd amikor elindult, alig kezdődött el, rögtön felfüggesztették.
A Szlovák Nemzeti Felkelés vezetésében a gyűlölködés és az egymást ért sérelmek miatt a leszámolás olyan méreteket öltött, hogy nagyon sok fontos vezető beosztású ember ártatlanul, tömegsírokban fejezte be az életét. Egy ilyen tömegsír található a Besztercebányától 6-8 kilométerre levő Felsőmicsije (Horná Mičiná) hegyifalu mellett is. „Úgy féltávon, a katonai lőtérre tartva, a lőtér parancsnoka megállított az autómmal és megkérdezte, hogy szeretnék-e olyat látni, amit még biztos, hogy nem láttam. Ebből a szempontból igaza volt. Vagy 80-90 állítólagos német kém feküdt két hosszú tömegsírban, amelyeket megmutatott. A lőtérparancsnok erre megkérdezte tőlem: »Remélem egyetért velünk abban, amit az ellenségeinkkel tettünk?« Én a kérdésétől szóhoz sem tudtam jutni, mert a szörnyű látványtól torkomon akadt a szó. Nos, látva magam körül a részeg szovjet partizánokat és a sajátjainkat, erőt vettem magamon, és a kérdésre igenlő választ adtam.
Amikor a két nyitott gödörtől egy kicsit távolabb kerültem, még hallottam két férfi, egy apa és a fia zokogását, akik megpróbálták elmondani nekem, hogy ők is éppen olyan szlovákok, mint akiket a tömegsírba lőttek. Újfent a besúgás és a szomszédok közötti személyes bosszú következményének áldozatait láttam kiterítve. Megkönnyebbültem, amikor az igazságtalanság és a gyűlölködés tragikus következményének helyszínétől távolabb kerültem. Visszatérve a stábra a történteket jelentettem a felkelés főparancsnokának, de azok meg sem hallgattak, inkább a katonai elhárítás jelzéseire figyeltek, amelyben fiatal és tapasztalatlan tisztek szolgáltak, akik a valódi kémeket nem tudták megkülönböztetni a közönséges emberektől.” (Samuel Karol Korbel, Emlékek, ÚPN, Bratislava 2011, 103-104. oldal).
Az események kapcsán érdekes felidézni Gustáv Husáknak 1945 februárjában Moszkvába küldött jelentését, amely azt bizonyítja, hogy a szlovák kommunista párt vezetői a partizáncsoportok szlovákiai működésének kezdetétől tudtak a tagjaik sokszor minden okot nélkülöző öldökléssel járó, elviselhetetlen önkényeskedéseiről. Dr. G. Husák Moszkvába küldött jelentéséből idézek: „Csehszlovákiában 1944 nyara előtt nagyon aktív volt Ľudovit Kukorelli és a szovjet Sztyepanov alezredes Kelet-Szlovákiában, valamint a szlovákiai Érchegységben több kisebb partizáncsoport. Vasútvonalakat, közutakat tettek ideiglenesen járhatatlanná. 1944 júliusa után Pjotr Alexejevics Velicsko Turócszentmárton környékén, Alexej Szemjonovics Jegorov a Felső-Garam mentén, valamint több más, kevésbé ismert kisebb csoport fejtett ki érzékelhető tevékenységet, amelyekből Szlovákia hegyeiben 44 nyarán már bőven akadt partizánalakulat. A felkelés kezdetén az általunk felszabadított területeken tevékenykedtek, vagy oda húzódtak át, mint például Sztyepanov alezredes partizánbrigádja Bártfáról. Ebből aztán abszurd helyzet keletkezett, mert az alakulat alkalmatlan volt a közvetlen ember-ember elleni harcra, így az elfoglalt pozíciójukban csak ücsörögtek, és tétlenségükben idővel lezüllöttek.
Velicsko csapata példaadó módon átformálódott katonai alakulattá, és három hétig a németek elleni harcokban, kemény ütközetekben vett részt Ruttka és Turócszentmárton környékén. Ott, ahol szolid szovjet vezetés volt és katonai fegyelem, a partizánok az ütközetekben is sikeresek lehettek. Az újonnan alakult brigádok, amelyek nagy gyorsan helyi emberekkel vagy fogságból szabadult szovjet hadifoglyokkal és börtönből szabadult köztörvényes bűnözőkkel töltötték fel a partizáncsoportokat, a felszabadított területeken csak elrettentő példái lettek a partizánkodásnak. Mindent vittek: lovakat, autókat, pénzt, ékszereket, árut, és olyan mennyiségben, amennyi csak a kedvükből kitelt. Ezeknek az alakulatoknak a táborai úgy néztek ki, mint egy lezüllött szeszodú vagy bordélyház. Egy orvosnő beszámolója szerint, a kórházak tömve voltak nemi beteg partizánokkal. »Amikor megpróbáltunk az érintett partizánbrigádokban a helyzeten javítani, a fegyverükkel fenyegettek meg bennünket.« Voltak alakulatok, amelyek lelkiismeretesen részt vettek a németek elleni harcokban, és hősiesen küzdöttek, de olyan csoportok is, amelyek egy golyót sem lőttek ki rájuk, miközben a környező falvakban élőket naponta zaklatták.
A lakosok hangulata a partizánok ellen fordult. Egyénileg és csoportosan is jártak a felkelés központjába a partizánok túlkapásaira panaszkodni, és fellélegeztek, amikor azok a környékükről továbbálltak. Sokszor egész kerületek az ilyen csoportok rémuralma alatt álltak. Volt, ahol a munkásoknak száz százalékkal megemelték a bérét, máshol ellopták a trezorokból a cégek pénzét, megint máshol a gazdák a lovait vagy a településen található autókat, illetve a hadsereg frontra tartó munícióját lopták el.
Mindeközben ezek a fegyveres támadások a helyi lakosok ellenállása miatt újabb és újabb felesleges emberéletet követeltek.
A szlovák demokrata párt katonai alakulatai ezért élesen bírálták a partizánokat, ellenük fordultak, és rendteremtést követeltek tőlünk!” Az idézett jelentést Vilém Prečan a Szlovák Nemzeti Felkelés dokumentumai című füzetében tette közzé (Dokumenty SNP, Bratislava 1965, 972. oldal), s ugyan a partizánokról, a mozgalomról írt benne, de „bizonyos részeit” opportunista módon (félelemből vagy érdekből – a szerző megjegyzése) kihagyta. Bár már 55 éve véget ért a pártcenzúrák és az öncenzúrák időszaka, az illetékesek közül senki sem tartotta szükségesnek, hogy a V. Prečan által kihagyott részeket az eredeti jelentésnek megfelelően kiegészítse. Nos, most lásson napvilágot a jelentés eltitkolt része is, hogy a „véleményformáló újságírók”, közírók, kutatók és tudományos munkatársak, akik a mai napig nem tudtak megbékélni a valósággal, és keverik a fikciót a tényekkel, tanuljanak belőle. Hogy felnyíljon a szemük és lássák, hogy a „felkelés atyja”, az SZLKP egyik jeles vezetője, hogyan értékelte a partizánjait. Hogy a helyben járás helyett végre előrelépjenek! (František Vnuk megjegyzése.)
Befejezésképpen még egy idézetet szeretnék közölni František Vnuk, ma is élő, 96 éves szlovák történésztől, aki Dicső volt-e a SzNF (Bolo SNP slávné) művében mind a 211 Szlovákiában 1944. március 4-től 1945. augusztus 31-ig keletkezett tömegsírról ír, kronológiai sorrendben, megnevezve az elkövetőket és jelezve kik voltak az ártatlan áldozatok. Az idézet a partizánharcok kezdetéről szól.
A kezdeti (1944 márciusa) zavaros, szervezetlen időszakban megesett, hogy az érkező csoportok egymás tagjaira is lőttek, mert nem tudtak a másik státuszáról, feladatáról. Sokszor ellenségnek hitték egymást. Arról is beszéltek a helyiek, hogy a szomotori és a bodrogszerdahelyi rablótámadásokhoz hasonló esetek a környékükön is megtörténtek. Egyfajta féltékenység, rivalizálás folyt az egyes partizáncsoportok között. Itt történt meg az az eset, amikor az egyik partizánvezető részegen, a köztük kialakult vita hevében agyonlőtte a másikat. A Pásztorhegyen megtörtént incidensről František Vnuk (1926.04.08) történész a Szlovák Nemzeti Felkelés partizán harcait elemző Hihetetlen összeesküvés (Neuveriteľné sprisahanie) címen megjelent további írásában tesz említést. Vnuk meglepő őszinteséggel a felkeléssel kapcsolatban eddig nem hallott megállapításokat tesz könyvében:
Ennek bizonyítására számtalan olyan megtörtént esetet sorol fel, amelyek alátámasztják a kijelentése igazát, sőt olyanról is ír, ahol a valódi fasiszta ellenállók kénytelenek voltak felszámolni saját csoportjaikat, amelyek időközben rablásra és bosszúállásra „szakosodtak”. A felsorolt események között található a Homonna melletti Pásztorhegyen (Valaškovice) történt összetűzés 1944. március 4-ei dátummal. „Pásztorhegyen a Pugacsov partizáncsoport vezetői, I. Kudriavcev és Sz. Kacsurovszkij részegen, a vitatkozás hevében agyonlőtték társukat, E. Sumszkýt (Schumsky)”.
František Vnuk történész több oldalon keresztül kronológiai sorrendben sorolja állítása bizonyítékait, amelyek közül egyet még mindenképpen ki szeretnék emelni. Ez az eset is a pásztorhegyi katonai gyakorlótérhez és a közelben harcoló magyar katonai ezredhez kötődik. Sajnos a szerző annak a magyar alakulatnak a számát és tisztjeit név szerint nem említi, akik itt léptek kapcsolatba a partizánokkal azzal a szándékkal, hogy a magyar ezred teljes állománya (150 fő) átálljon harcolni a partizánok oldalára. A helyi lakosok elmondása szerint 1944. november 11-én történt az eset, és a magyar ezred tisztjei Bogun orosz partizánvezérrel tárgyaltak.
Az ezred katonái közül azonban útban a gyakorlótérre többen meggondolták magukat, és elrejtőztek a pásztorhegyi földalatti víztározóban azzal a céllal, hogy később megszöknek az alkulattól.
A szándékuk végzetes lett valamennyi magyar katona számára. A partizánok, hogy elejét vegyék a további lemorzsolódásnak, közölték a tisztekkel, hogy a tárgyalást befejezik, mert megszűnt a bizalmuk irányukban. A dezertálások rombolják a saját legénységük harci morálját, ezért kivégzik őket. Ott helyben megásatták velük a sírjukat. Eközben annyit megengedtek nekik, hogy a köztük levő harminc nős katona egy rövid levélben elbúcsúzhasson a családjától. Arról viszont nem írhattak nekik, hogy hol és mi vár rájuk. Ennek fejében megígérték, hogy a levelüket a megadott címekre postázzák.
Arról, hogy a postázás megtörtént néhány hónapja sikerült bizonyítékot és tanút találni. (Egy rozsnyói lakos, a búcsúlevele és a postai bélyegző alapján a kemenci (Kamenica) plébánián kereste elesett bátyja földimaradványait.) Ugyan a tanú minden értesülése édesapjától származott, de annyira pontosan megegyezett F. Vnuk könyvében talált információkkal, hogy hitelesnek ítéltem meg azt is, amit kiegészítésként még a Pásztorhegyen, más-más időpontban legyilkolt magyar katonák sorsával kapcsolatban elmondott.
A kemenci közvetett tanú nemcsak a Vnuk által említett 150 magyar határvadász sorsáról beszélt, hanem újabb 80 és 60 fős magyar alakulat lemészárlásáról is tudott konkrétumokat mondani.
Az utóbbi csoport szintén átállt a partizánokhoz és néhány ütközetben a németek ellen bevetették őket. Az egyik ütközet után a csoporthoz beosztott, magyarul is tudó összekötő viszont arról értesítette a partizánok parancsnokát, hogy a magyarok szökést terveznek és nem kívánnak velük a németek ellen tovább harcolni. Ezért, azt még megengedték nekik, hogy a vacsorájukat, a kondér gulyást megfőzzék, de amikor leültek köré, hogy elfogyasszák, lemészárolták őket. A magyar katonák már pufajkában, partizánnak öltözve „estek el”, ezért a sírjukat partizánáldozatokként jelölték meg. A tanú elmondása szerint, a háború utáni, a szovjet Vörös Hadsereg vezérkara által kezdeményezett kihantolásuk után, a talált 900 áldozat közül tévesen, nem a szovjet, hanem az ő földimaradványaik fölé került a pásztorhegyi partizán emlékmű.
Az igazság, ha sok év múlva is, de lassan kiderül.
