Az erőszak gyökerei
Kezdjük talán egy idézettel. Robert Schumannak, az Európai Unió egyik atyjának tulajdonítják a mondást: „A demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz. Egy kereszténységellenes demokrácia olyan karikatúra lesz, amely vagy zsarnokságba, vagy anarchiába süllyed.”
A kijelentést – főleg neoliberális oldalon – tagadják, mondván, Schuman nem is mondott ilyet. Ha mondta is, nem úgy mondta, ha úgy mondta, nem úgy gondolta. Mert a neoliberálisok mindent jobban tudnak, belelátnak a fejekbe.
Ám bogarásszák ki a filoszok, mit mondott és szó szerint hogyan fogalmazott a francia–német politikus, napjaink egyre durvább valósága arról árulkodik, hogy az általa is követendőnek és megőrizendőnek tartott kereszténységtől lassan olyan távol járunk, mint Makó Jeruzsálemtől. Sokáig azt hittük, Amerika messzire van, ahonnan futószalagon érkeznek a felkavaró hírek tömeggyilkosságokról, amelyeknek sajnos egyre gyakrabban iskolás gyerekek az áldozatai. Kicsi a világ, és egyre kisebb. Ma már nemcsak Nyugaton, nálunk is megjelent a legdurvább erőszak.
A szlovákiai társadalom nemrég hüledezve nézte a híradókban, a sajtóban, hogyan mészárolt le egy bomlott agyú fiatalember két ártatlan embert Pozsonyban.
Majd el sem múlt a döbbenet, következett a nyitranováki eset, ahol egy első osztályos középiskolás kölyök támadott baltával a diáktársaira. Ám amilyen (látszólag) váratlanul következnek be az ilyen esetek, olyan hisztérikus, kampányszerű a társadalom reakciója is. A sajtó nagy része – különösen a bulvár – a szenzációt látja az esetekben, a politika pedig úgy viselkedik, ahogy tőle megszoktuk.
A melegbárban történt gyilkosság után pár óra alatt kiderült, hogy az elkövető politikusokból, közéleti személyiségekből, zsidókból is „készült” (listáján ott szerepelt többek közt Eduard Heger kormányfő, akárcsak Robert Fico ellenzéki politikus is). A részleteket talán sosem tudjuk meg, de feltételezhető, hogy egy kormányzati vagy parlamenti képviselőt nem olyan könnyű becserkészni, mint egy bárban ülő áldozatot. S mivel ez a zavart elméjű fiatal kölyök két meleg srácot gyilkolt meg, kézenfekvő volt, hogy a téma kezelése milyen irányt vett.
Szép dolog az együttérzés és a testvéri szeretet – feltéve, hogy önzetlen és őszinte. A gyilkosságot követően sokan zarándokoltak el a tett színhelyére (beleértve a miniszterelnököt, a köztársasági elnököt, vagy Jourová biztost Brüsszelből).
Természetesen senki nem merte kétségbe vonni a melegjogok kibővítésének a szükségét, legalábbis néhány napig. Cigániková képviselő például nyíltszíni zokogást produkált egy tévévitában, miközben összeverekedett egy másik honanyával egy bárban. A politikusi viselkedéskultúra dicsőségére. Kérdés: melyik arca az igazi a hölgynek?
Az LMBTQ-lobbi azonnal törvénykezésért kiáltott, aztán jött a nagyszombati érsek szerencsétlen nyilatkozata.
A parlament is eljátszott egy menüettet, amelynek fiaskó lett a vége; hamar kiderült, hogy a szlovák törvényhozás bigottabb annál, hogy méltó élethez illő jogokat adjon egy-egy kisebbségnek, legyen szó bármilyen közösségről. Tévékamerák előtt, nyilatkozatok szintjén igen, de ha dönteni kell, elpárolog a testvéri együttérzés magasztos érzülete. A margóra jegyezzük meg: ha belegondolunk, hogy Magyarországon 1996 óta elismerik az azonos nemű párok közti élettársi kapcsolatot, van min elgondolkodni. Például azon, miért Magyarországot ekézi az Európai Unió az LMBTQ-jogok állítólagos megsértése miatt, amikor a szomszédban egyszerűen lesöprik a témát az asztalról?
Kevés szó esik róla, pedig jó lenne összefüggéseiben látni a lövöldöző gyilkos esetét. Ez a szerencsétlen kölyök (19 éves volt) a hátrahagyott levele szerint nem pusztán egy közösség ellen indult „keresztes hadjáratba”.
A baltás támadó ügye is sok tanulságot rejt magában. A nyitranováki eset után napokig ömlött a médiából a polémia arról, mit tehetnének az iskolák, hogy elejét vegyék az ilyen eseteknek. De szinte azonnal jelentkeztek az emberi jogok felkent harcosai, akik azzal érveltek, az iskola nem lehet börtön, és a gyerekek nem érezhetik rosszul magukat az iskola falai között. Feltehetjük a kérdést: hol vannak ezek a patyolatlelkű civilek (és a törvény), amikor egymást püfölő, a földön fekvő áldozatot rugdosó süvölvény Rambók videói köröznek a neten? És ez nem csak a srácokra jellemző, volt rá néhány példa, hogy leánybandák tartották rettegésben fiatal társaikat. Például Somorján.
Sajnos napjaink iskolája szemmel láthatóan lemondott a nevelés feladatáról. Nyilván nem önként, hanem a törvénynek engedelmeskedve.
Az iskola kénytelen megelégedni a tudás sulykolásával és számonkérésével. (Igaz, sértődés ne essék, egyre kevesebb az olyan tanáregyéniség, akire fel tud nézni a gyerek.) A fegyelmezést a törvény tiltja, pedig egy jó időben elcsattanó pofon még senkit se vitt rossz útra. Ehelyett elszaporodtak a tanárokat inzultáló szülők, akik berontanak az iskolába, és nem ritkán tettlegesen bántalmazzák a tanárt.
A történelmi múltra, hitre, felelősségre nevelt konzervatív ember egyre inkább védekezésre kényszerül. Ahol leszedetik a feszületet a falról, ahol templomokat bontanak és inkább mecseteket építenek, ott hazugság befogadó és „nyitott” társadalomról beszélni, hiszen míg mi, európaiak nyitottak vagyunk, ezrével jön a nyakunkra a zárványban élő, a hitét fel nem adó, a befogadó nemzet kultúráját lenéző vendégek tömege. Ne legyenek illúzióink, Európa nyugati fele közel van hozzánk, ráadásul egy „klubba” tartozunk.
Bár a neoliberális média mindent elkövet, hogy ferdített, az általa preferált világkép kapjon minél nagyobb teret. A társadalom mélyrétegeiben, a mindennapok taposómalmában azonban szinte átláthatatlan a helyzet. Egy azonban bizonyosnak látszik: a gyökereitől, hagyományaitól elszakított társadalom beteg.
Megjelent a Magyar7 2022/47. számában.
