Amikor minden visszahull a nyakunkba

Kezdjük ott, hogy a múlt héten lezajlott egy videókonferencia a tagországok kormányfői és elnökei között, ahol végre pontot kellett volna tenni az elkövetkező hét év költségvetésére, illetve a nyáron összeeszkábált, grandiózus gazdaságmentő csomagra. Nem sikerült, mert Magyarország és Lengyelország megvétózta a tervezetet. Azért vétóztak, mert az Európai Parlament baloldalának zsarolására a költségvetés folyósítását a jogállamiság mechanizmusához kötné. 

Persze, a vétónak a magyarázatát azonnal meg is adta az olvasók többségének három hónapnál tovább nem nyúló emlékezetében bízó mainstream média, mint a kelet-európai renitens államok kísérletét Európa szétverésére.

Ezek az államok figyelmen kívül hagyják a legfőbb európai értéket, a szolidaritást, pedig számos állam kiéhezve, egyedüli eszközként tekint a válságból való kilábalás eszközeként a közös gazdaságmentő csomagra.

A jogállamiságot az európai integráció kezdeteitől az együttműködés alapértékei között jegyzik.

A jogállamiság fogalma és követelménye azonban sokak szerint nem is értelmezhető nemzeten kívüli kontextusban, a nemzet, mint politikai közösség nyújtotta kulturális háttér nélkül.

Az európai politikában a jogállamiság és a demokrácia problémaköre az úgynevezett keleti bővítésre való felkészülés során jelenik meg, ennek eredményeként 1999-ben bevezetik az azóta híressé vált hetes cikkely szerint eljárást.

2014 márciusában el is fogadtak egy jogállamisági mechanizmust, amely szerint, ha egy adott országban a demokráciát rendszerszintű fenyegetés éri, ennek megítélését rábízzák a Bizottságra. Az eljárási mechanizmust sok bírálat éri, mert a Bizottság döntésére van bízva, mi is az a jogállam.

Így könnyen előfordulhat, hogy az értékelés valamilyen gazdasági, politikai érdekek, esetleg ideológiai meggyőződés alapján készül. Erre példát is kaphattunk az országok őszi értékelésénél.

A másik oldalon azért bírálják a jogállamisági feltételek kifizetéshez történő kapcsolását, mert a Bizottság megállapításaival szemben nincs jogorvoslati lehetőség. A legfőbb gond azonban, hogy magát a jogállamiságot ebben a szakaszban nem lehet jogi, csupán politikai kategóriaként megfogalmazni.

Az EU költségvetése egyszerűen fogalmazva úgy néz ki, hogy a tagállamok befizetéseit zömmel az elmaradottabb térségek felemelésére fordítják. Tehát vannak tagországok, amelyek kevesebbet, és vannak, amelyek többet merítenek, mint amennyit befizetnek.

Az Európai Tanácsban a kormány- és államfők július második felében meg is állapodtak, hogy a 2021/2027-es időszakra szóló keretköltségvetésbe 1074 milliárd eurót adnak össze a tagállamok. Mivel Nagy-Britannia, mint befizető kiesett, és a keretösszeget nem csökkentették, ezért a tagállamoknak valamivel többet kell befizetniük, mint az előző időszakban.

Emellett azt is elfogadták, hogy a koronavírus-járvány gazdasági hatásainak ellensúlyozására létrehoznak egy alapot (Következő Nemzedék-EU – NextGenerationEU), amelynek keretösszege 750 milliárd euró. Ebből 390 milliárd eurót vissza nem térítendő támogatások formájában osztanak szét a tagállamok között, további 360 milliárd eurót pedig kedvezményes kamatozású hitelek formájában nyújtanak. A kompromisszum megszületett, mindenki elfogadta.

Ez utóbbi csomag már jóval több vitát váltott ki, talán azért is kötötték össze az elfogadását a hétéves keretköltségvetéssel.

Ez az az összeg, amelyet majd a következő nemzedéknek kell visszafizetnie. Ez lesz az EU első közös hitelfelvétele, ahol vállalják a közös hiteltörlesztést, illetve ahol az EU mint közös adók kivetője jelenik meg.

Ezzel tehát az EU a közös eladósodottság útjára lép, ami nagyon hasonlatos ahhoz, amikor az Amerikai Egyesült Államok a polgárháború után átvette az egyes tagországainak az államadósságát. Hogy az adósságát (ami később tovább növekedett) rendezni tudja, egyre inkább központosított, egyre több adót szedett be központilag.

A másik bírálat oka az volt, hogy a gazdaságmentő csomagból való támogatások nagyságát a válságban elszenvedett visszaesés alapján határozták meg.

Ebben benne volt az is, hogy az egyes érdekszövetségek egységét megbontsák. Például eredetileg a V4-ek közül Szlovákiának (a rossz eredményei miatt), illetve Lengyelországnak (mint nagy országnak) a jövőbeni támogatásra arányaiban jóval nagyobb összeget ígértek, mint Magyarországnak vagy Csehországnak.

A harmadik bírálat oka az volt, hogy a mediterrán államok részére, amelyek a leginkább rászorulnak a segélyre, arányaiban nagyobb volt a támogatás, mint a visszafizetendő hitel. Itt viszont Európa nyugati és északi országai húzták be a féket, hiszen komoly esély van rá, hogy a közösen felvett hitelt végül is nekik kellene visszafizetniük. Persze ilyenkor azt hangoztatják, hogy a déliek lusták, eddig is csak elsziesztázták a pénzt, és komoly adósságba keveredtek. Az igazság kicsit árnyaltabb. A déli államok az euró bevezetésének vesztesei lettek, a gazdagabb, jobb termelékenységgel bíró északnyugati államok több ezer milliárdos nagyságrendben kiszivattyúzták a forrásokat délről.

Végül fel kellene tenni a kérdést, miért is került az EU az euró bevezetése után leszállóágba, miért nem tudta megfelelően kezelni a 2008-as válságot. A szolidaritás hiánya miatt, mert Európa több részre szakadt. Persze, a gazdag nyugati országok, amíg lehet, nem adják fel az extra profitjukat. Jó példa erre Hollandia, amely most a keletiek felemelkedésétől retteg, illetve attól, hogy a Kínából érkező áruk egy része ezentúl nem a holland kikötőn keresztül érkezik az EU-ba, hanem az Új Selyemúton, vagy a pireuszi kikötőn, Belgrádon és Budapesten keresztül, mivel a vámok egy része a fogadó tagállamnál marad.

Számukra a jogállamisági kritériumrendszernek a meglebegtetése kiváló alkalom lett, hogy a befizetéseik csökkentéséért lobbizzanak, hiszen várhatóan ezt a renitens kelet-európaiak megvétózzák, nekik pedig majd nem kell állni a cechet. A történetből még az is kijöhet, hogy ezzel szétverik a V4-et, hiszen a csehek, de főleg a szlovákok igencsak kritizálják a vétót.

Persze logikus, hiszen a szlovákoknak egyáltalán nincs pénzügyi mozgásterük, míg a lengyelek és a magyarok máshonnan is finanszírozni tudják az elkövetkező éveket.

Így a szlovákok (az atlantista külügyminiszterrel) és a csehek csont nélkül elfogadják a javaslatot, ahogy a déliek is (Olaszország, Portugália, Spanyolország), mert számukra ez létkérdés. A nyugat- és észak-európaiak azért, mert ők úgy gondolják, hogy náluk nem lehet gond a jogállamisággal. A közép- és kelet-európaiak (a baltiak, Bulgária, Horvátország, Románia, Szlovénia) pedig azért, mert attól félnek, hogy az ellenkezésükkel esetleg magukra irányítják a figyelmet, és ők is a veszélyeztetettek körébe kerülnek.

Lengyelország és Magyarország ezzel az integrációs folyamat általános irányát és értelmezését vitatja.

Egy olyan folyamatot szeretne megállítani, amelyről egyáltalán nem volt szó a csatlakozási szerződés aláírásakor. Azt is látni kell, hogy

ez a vita egyben az EU intézményei közötti harcról is szól. Mindez kicsúcsosodása annak a nézetkülönbségnek, hogy a nemzetállamok Európáját, vagy az Európai Egyesült Államokat szeretnénk-e.

Az alapszerződés szerint az EU a nemzetállamok szövetsége, ahol a legfelsőbb döntéshozó a kormányfők által alkotott Európa Tanács. A testület tagjainak a saját nemzeti parlamentjük adja a legitimitást. Az Európai Egyesült Államokban hívők szeretnék elhitetni, hogy az Európai Bizottság az EU kormánya, holott csak a „szerződések őre”, az Európai Parlament pedig a legfőbb törvényhozói hatalom, pedig csak konzultatív szervezetként hozták létre, és hogy eltartsanak pár száz embert. Elmondható, hogy az EP nem jogállami eszközökkel küzd a jogállamisági procedúráért. Ám szavazzon meg bármilyen jogállamisági procedúrát az EP, azt nem tudja elérni, hogy az egyes tagállamok parlamentje megszavazza például a nagyobb befizetés vállalását.

Hiába képzeli úgy Európa nyugati fele, hogy ők a génjeikben hordozzák a demokráciát, a végeredmény teljesen mást mutat. A legfőbb probléma az, hogy lassan az EU-ban csupán egy ideológia, a szélsőséges liberalizmus mentén lehet gondolkodni a jövőről, egy kizárólagos narratíva alapján lehet megfogalmazni a problémákat és a megoldásokat. Mindenki más szélsőséges, nacionalista, diktatórikus és még ki tudja, micsoda.

Sajnos az egyetlen „üdvös” politikai nézetet, az egyetlen elfogadható, „politikailag korrekt” elbeszélőmódot a konzervatív és a kereszténydemokrata oldal nagy része is átvette.

Ezért azt az országot, amelyben keresztény és konzervatív hagyományokhoz hű kormány szerzi meg a hatalmat, ez az erő támadni fogja.

A valós demokrata szerintem az, aki meg tudja hallgatni a más nézetű ember véleményét is.

Egyetlen nézetrendszer kizárólagossága logikusan diktatúrához vezet. Láttuk ezt a náci Németországban, megtapasztaltuk a szovjet blokkon belül, amikor ideológiai titkárok mondták meg, merre van az arra. Amikor egy megoldatlan probléma megoldásaként még több szocializmust javasoltak.

Az nem volt elvetendő, hogy a munkásosztály felemelését kívánták, és akár szimpatikus is lehetne, hogy bármely egyéni, akár beteges vágy létjogosultságát, jogegyenlőségét akarják elérni. Azt azonban megéltük, hogy a munkásosztály felemelésének ürügyén hogyan sértették meg mások jogait, és a hatalmat egy szűk kör kezébe játszották. Beszélünk az LMBTQ-jogokról, de arról nem beszélünk, hogy ez miként sérti a normális emberek, családok, a felnövekvő gyermekek jogait. Ragozzuk a migránsok jogait, de elbeszélhetetlenné vált, hogy a több millió ember 2015-ös beözönlése nemcsak a kultúránkat, hanem a mindennapi életünket is veszélyezteti.  Ahogy a kommunizmus meg akarta teremteni a szocialista embertípust, most a nyílt társadalom uniformizált embertípusának megteremtéséről van szó. A hangyaszerű, gyökértelen munkaerő- és fogyasztóállat megalkotásáról.

Lehet, ez a vétó példátlan költségvetési válságot idéz elő, de a mostani konfliktus a két ország vezetése számára már nem pénzről, nem is a definíciókról, hanem az identitásról és a nemzeti szuverenitásról szól. Bárki vélheti, hogy ez a konfliktus egyfajta „ki kapja félre a kormányt” verseny, amelyet többletforrások felkínálásával, vagy a jogállamiság általánosan elfogadott definíciójával meg lehet oldani. Többfordulós tárgyalásokkal talán kialakítható egy kompromisszum, ám a felvetett kérdések rendezése nem lesz ilyen egyszerű. És főleg megoldhatatlan lesz a valódi keresztény-konzervatív nézetek és a lokalitások érdekeinek figyelmen kívül hagyásával.

Mert ahogyan Robert Schuman fogalmazott: Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/47. számában.