A szőlősgazda bánata, az őzek szomjúsága
A Bodrogközben lassan közeledik a szüret, az idei nyár azonban a szőlőben is mély nyomokat hagyott. Ballók Attila bodrogszentesi ültetvényén jártunk, ahol az őzek már az éretlen fürtöket is dézsmálják, ezért a gazda végül villanypásztorral próbálja megóvni a termést.
Bár a nappali hőség még makacsul tartja magát, a nyár már észrevétlenül közeledik a végéhez. Alig telik el néhány hét, és a Bodrogköz szőlőiben megkezdődik a szüret. Addig még van egy kis idő, de az már most látszik, milyen nyomot hagyott maga után az idei szárazság. Nemrég egy környékbeli kisgazdával találkoztam, vele is épp az idei rendkívül száraz nyár hatásairól beszéltünk. A föld kemény volt és csontszáraz, az aratásra váró kukoricán meglátszottak a hosszú, eső nélküli hetek. Beszélgetés közben ő említette, hogy a szárazság a szőlőkben egészen másféle gondot is okozott: a víz nélkül maradt vadak egyre gyakrabban járnak rá a termésre. Ez a történet vitt el néhány nappal később Bodrogszentesre, Ballók Attila szőlőjébe.
A falu szélén, más ültetvények között vezet az út a szépen sorakozó tőkékhez. Első pillantásra szinte kirándulásnak tűnik az egész: zöldellő sorok, érő fürtök, körülöttük csendes bodrogközi táj. Csak amikor közelebb érünk, kezdenek feltűnni az apróbb jelek. A megszokottnál kisebb szemek, itt-ott sárguló, fonnyadó levelek, megrágott hajtások. És valami, ami különösen szemet szúr: a szőlőt villanypásztor veszi körül.
A beavatatlan szemlélő akár azt is gondolhatná, hogy a közelgő szüret előtt a termést kell megóvni az illetéktelen látogatóktól. Mint kiderült, egészen más a helyzet. Attila az őzek miatt húzta ki a vezetéket a szőlő köré. A vadak korábban is megfordultak errefelé, idén azonban már az éretlen szőlőt is eszik. A gazda szerint ennek egyik oka aligha kérdéses: a határban kiszáradtak a kanálisok, víz pedig alig maradt, ahol az állatok inni tudnának.
Attila elmondja, az őzek már korábban is rájártak a szőlőre, tavaly például a korán érő fajtából szinte semmit sem hagytak. Amikor a család a megszokottnál mintegy két héttel korábban kiment volna szüretelni, a fürtök helyén jobbára csak a gerincek maradtak. Becslése szerint emiatt mintegy kétszáz literrel kevesebb boruk készült.
Idén tovább romlott a helyzet. Az őzek már tavasszal megjelentek az ültetvényben. A bianca friss hajtásainak tetejét is lerágták, a tőkék ugyan újra kihajtottak, de már jóval kevesebb termést hoztak. Nyárra pedig az is feltűnt, hogy a vadak már nem várják meg, amíg a szőlő beérik.
– magyarázta Attila, akitől megtudom azt is, hogy a környéken ma már jóval kevesebb a művelt szőlő, mint egykor. Sok területet felhagytak, így a vadak hamar megtalálják azokat az ültetvényeket, ahol még terem valami. Az őzek szinte otthonosan mozognak errefelé: munka közben is rendszeresen látják őket, kicsiket és nagyokat egyaránt, mellettük nyulakból sincs hiány.
A szomszédos szőlők gazdái hálóval próbálják távol tartani a vadakat. Attilának azonban mintegy 350 méternyi szakaszt kellett volna így körbezárnia, ami jelentős kiadást jelentene, ezért végül a villanypásztor mellett döntött. Mire felkerült, az őzek már alaposan megdézsmálták a korai szőlőt. Azóta itt-ott látszik, hogy nekimentek a vezetéknek, tovább azonban már nem merészkedtek.
Az őzek mellett maga a szárazság is megtette a magáét. Az idősebb tőkéken már messziről látszik a vízhiány: a levelek sárgulnak, a fürtök fonnyadnak, a szemek kisebbek a megszokottnál. Attila azt mondja, ilyen mértékű szárazságra náluk sem nagyon volt példa.
Az idősebb tőkék már ötvenöt-hatvan éve állnak a területen. A családban felmerült, hogy ezt a részt már nem művelik tovább, végül mégis maradt. A fiatalabb ültetvény is mintegy harmincéves, a család összesen körülbelül 15 árnyi szőlőt gondoz. Egy átlagos évben nagyjából 1500 liter bor készül belőle. Több fajtát termesztenek: a bianca mellett furmint, hárslevelű és rizling is van a tőkék között, emellett vörös szőlőjük is terem.
– mesélte a bodrogszentesi szőlősgazda, aki ma is maga metszi végig az egész területet, munka mellett. A szőlő körüli munkákból a felesége és a fia is kiveszi a részét.
Néhány percnyire, már a falu egyik utcácskájában áll Attiláék régi pincéje. Ahogy haladunk beljebb, egyre hűvösebb a levegő. Először a pince jellegzetes, nyirkos illata csap meg, aztán egyre inkább a boroké veszi át a helyét, a járat pedig csak visz tovább a hegy gyomra felé. Attila úgy tudja, a pincét még kézzel vájták ki.
A családi emlékezet szerint a nagyapja akkor vásárolta meg, amikor Bodrogszentesre költözött, korábban zsidó tulajdonban volt. Úgy mesélték, a háború idején emberek bújtak meg odabent. Hogy pontosan kik és mikor, azt ma már nehéz volna igazolni, ám amikor az ember végigmegy a hosszú, domb alá rejtőző járaton, nem nehéz elképzelni, hogy egykor valóban menedéket adhatott valakinek.
Ősszel ma már szerencsére egészen másért nyílik a pince ajtaja: ide kerül a szőlőből készülő bor, amelyért Attiláék a metszéstől a szüretig hónapokon át dolgoznak.
A kár persze bosszantó, hiszen minden lerágott hajtás és eltűnt fürt hónapok munkájából vesz el. A szőlőben járva mégis nehéz csak a kárt nézni. Ugyanaz a szárazság, amely a tőkéket gyötri, a vadakat is víz nélkül hagyta. A villanypásztor ezért inkább kényszerű határvonal: egyik oldalán az érő termés, a másikon a vizet kereső őzek.
A szőlősgazdának védenie kell azt, amiért egész évben dolgozott, közben azonban azt is pontosan látja, mi hajtja a vadakat a tőkék közé.
Szeptember végén vagy október elején – ahogy majd az időjárás adja – aztán elérkezik a szüret. Attila és családja addig tovább őrzi a termést, és talán az ég is kegyesebb lesz még hozzájuk. Néhány kiadós eső még sokat javíthatna a mostani helyzeten. Ami addig megmarad és beérik a fürtökön, abból ősszel ismét bor készül, majd bekerül a domb mélyéig húzódó régi pincébe – ahogy annyi évtized óta minden évben.
