A szlovákok a maguk bűneit a magyarokra hárították - interjú Popély Árpáddal
A második világháborút követő magyarellenes jogfosztó intézkedéseket máig tabuként kezeli a szlovák politika és a többségi társadalom. Miért és hogyan születtek meg a jogfosztásokat megalapozó elnöki dekrétumok, hány magyart deportáltak Csehországba, és hány nemzettársunknak kellett végleg elhagynia a szülőföldjét? Popély Árpád történészt arról is kérdeztük, hogyan lehetne elérni, hogy a múltunk mindmáig lezáratlan fejezetére nagyobb figyelem irányuljon a többségi társadalom részéről.
A második világháború végén úgy tűnt, akár még a puszta létezése is megkérdőjeleződik a felvidéki magyarságnak, Csehszlovákiából homogén nemzetállamot akartak létrehozni. Milyen okok vezettek idáig?
A csehszlovák nemzetállami törekvések a londoni emigrációs körökben fogalmazódtak meg, amelynek Edvard Beneš volt a vezetője. Beneš a német és a magyar kisebbség „háborús bűnösségéből” kiindulva arra az elhatározásra jutott, hogy a háború utáni Csehszlovákiát a csehek és a szlovákok nemzetállamaként kell felújítani, hogy elejét vegyék az újabb határmódosításoknak. A németek kitelepítésének gondolatát 1942–1943-ra sikerült elfogadtatnia a későbbi győztes nagyhatalmakkal. Némileg más volt a helyzet a magyar lakossággal.
A későbbiekben a Szovjetunió vált a lakosságcsere első számú nagyhatalmi támogatójává. Végül a brit és az amerikai vétónak tulajdonítható, hogy a magyar kisebbség más megítélés alá esett, mint a német, és nem került sor a hasonló egyoldalú kitelepítésére. Ugyanakkor Magyarországot és Csehszlovákiát arra ösztönözték a nagyhatalmak, hogy kössenek valamiféle kétoldalú egyezményt a magyar kisebbség helyzetéről. Ennek eredményeként született meg a lakosságcsere-egyezmény.
Az előbb utalt rá, hogy Beneš szerint azonos lélekszámú volt a felvidéki magyarság és a magyarországi szlovákság. Ez nyilvánvalóan hamis állítás. Milyenek voltak a valós számok?
A felvidéki magyarok száma nagyságrendileg 600 ezerre volt tehető, míg Magyarország trianoni határai között az 1941-es népszámlálás adatai szerint 107 ezer szlovák élt. Egyébként a csehszlovák propaganda már Trianon előtt is azzal érvelt, hogy ugyanannyi szlovák marad Magyarországon, mint amennyi magyar átkerül Csehszlovákiába.
Magyarországnak vesztes államként nem volt nagy mozgástere, de nyilván nem jószántából egyezett bele a felvidéki magyarok kitelepítésébe. Hogyan kényszerítették rá Budapestet, hogy megkösse az egyezményt?
Csehszlovákia már 1945 őszén felvette a kapcsolatot Magyarországgal, hogy kössenek egy egyezményt a lakosságcseréről. Itt előadták azt az elképzelést, hogy a magyar lakosság egy része a népességcsere keretében hagyná el Csehszlovákiát, a többieket pedig egyoldalúan telepítenék át Magyarországra.
A deportálásoknak ebben az első hullámában tízezer férfit vittek el erőszakkal a cseh országrészekbe.
Őket a Szudéta-vidékre vitték, ahonnan ekkorra már megkezdték a németek kitelepítését?
A magyar szakirodalomban a mai napig élő téves elképzelés, hogy a felvidéki magyarokat a Szudéta-vidékre vitték volna. A cseh hivatalok kimondottan ódzkodtak attól, hogy a németek helyére az ugyancsak „megbízhatatlan” magyarokat telepítsék a határvidékre. Oda csehek és szlovákok települtek, a magyarokat elsősorban Csehország és Morvaország központi részeibe deportálták.
Mennyi felvidéki magyart deportáltak összesen a cseh országrészekbe?
Az első hullámot 1945 decemberében, miután megkezdődtek a tárgyalások a lakosságcseréről, rögtön le is állították, sőt az első körben deportáltak haza is térhettek. 1946 februárjában megkötötték a lakosságcsere-egyezményt, de Magyarország arra hivatkozva, hogy a csehszlovákok „háborús bűnösként” több tízezer magyart tettek fel egyoldalúan az áttelepítésre kijelöltek listájára, húzta-halogatta a lakosságcsere megkezdését. Végül egy újabb deportálási hullámmal sikerült rákényszeríteni Magyarországot, hogy ráálljon a népességcsere megindítására.
A csehszlovák hatóságok a deportálások kapcsán Beneš 88. számú elnöki dekrétumára hivatkoztak, amely az általános munkakötelezettségről rendelkezett, kimondva, hogy a háborús károk jóvátételére igénybe vehető a munkaképes lakosság. Az elnöki rendeletben nem volt nemzetiségi kitétel, de végül csak a magyarokkal szemben alkalmazták.
A magyar nyelvterület mely részeit érintette leginkább a deportálás?
Gyakorlatilag minden magyarlakta régióból sor került deportálásra, de a lakosságcseréhez hasonlóan a nyugati járásokból telepítették át legnagyobb számban a magyarokat. Jellemzően, amíg a lakosságcserére a módosabbakat jelölték ki, hogy minél több vagyont hagyjanak hátra, Csehországba a szegényebb falusi lakosságot deportálták. Vannak feljegyzések, hogy mindez úgy csapódott le az érintettek között, hogy a módos magyarok lefizették a hatóságokat. Eredetileg az volt a hatóságok szándéka, hogy a deportáltakat tartósan áttelepítik, a hátrahagyott vagyonukat ún. bizalmiaknak adták, akik szlovákok voltak.
Moszkva emiatt nyomást gyakorolt a csehszlovák vezetésre, hogy rendezze a magyar kisebbség helyzetét. A deportáltaknak 1949 első hónapjaiban lehetővé tették, hogy hazatérjenek, végül csak egy töredékük maradt a cseh országrészekben.
1947 áprilisában indult meg a lakosságcsere. Minek alapján dőlt el, kiknek kell menniük?
A lakosságcsere-egyezmény nem tartalmazott egyenlő feltételeket: amíg a magyarországi szlovákok önként jelentkezhettek az áttelepülésre, addig a felvidéki magyarokat a hatóságok jelölték ki a magyarországi áttelepítésre. Csehszlovákia létrehozott egy ún. Csehszlovák Áttelepítési Bizottságot, amely a magyarországi szlovákok körében népszerűsíthette az áttelepülést. Összességében mintegy 95 ezer szlovák jelentkezését sikerült összegyűjteni. Ez a szám ahhoz képest, hogy a propaganda félmillióra becsülte a szlovákok számát, elég alacsony, a már említett 107 ezres népszámlálási adathoz képest viszont meglehetősen magas.
Voltak, akik visszaléptek, illetőleg 1948 decemberében, mielőtt még teljesen befejezték volna, leállították a lakosságcserét. A hatóságok arra külön ügyeltek, hogy az áttelepültek a magyar környezetben nehogy elmagyarosodjanak. Általában közülük kerültek ki a települések, majd 1948 után a szövetkezetek vezetői. Az áttelepítésre kijelölt magyarok esetében a hatóságok több szempontot vettek figyelembe. Minél módosabb volt valaki, annál nagyobb eséllyel került a kitelepítettek listájára, beleértve a tehetősebb falusi gazdákat és a városi polgárságot is. A reformátusok is felülreprezentáltak voltak, mivel az egyház magyar nemzeti jellege miatt őket tartották a nehezebben elszlovákosíthatónak. Ahogy már említettem, a kisalföldi magyar tömbből kerültek ki legnagyobb számban a kitelepítettek. Ebben szerepet játszott az is, hogy az áttelepülni szándékozó szlovákok, akik megjelölhették, hol akarnak letelepülni, a jó termőföldek reményében ide akartak költözni. Elvileg az áttelepülteknek azonos „vagyonba” kellett volna költözniük, de ez a gyakorlatban kivitelezhetetlen volt, mivel a módosabb magyar gazdákat a szlovák szegényparasztok portáiba telepítették be.
Kaptak bármilyen kárpótlást az áttelepített magyarok?
A különbözetet eredendően a csehszlovák államnak kellett volna rendeznie, de az 1949 nyarán kötött csorbatói egyezményben Csehszlovákia és Magyarország kölcsönösen lemondtak az egymással szembeni követeléseikről. Csehszlovákia lemondott a magyar háborús jóvátétel hátralékáról, Magyarország pedig a kitelepítettek kárpótlásáról. Ezzel elvileg a magyar állam arra is igent mondott, hogy átvállalja a kárpótlást, de ez ténylegesen soha nem történt meg, igaz, a hatvanas években volt egy szimbolikus kártalanítás.
Ha mérleget vonunk, hány felvidéki magyart érintett összesen a kitelepítés?
A csehszlovák hatóságok 105 ezer magyart jelöltek ki a csere keretében, emellett „háborús bűnösként” a családtagokkal együtt további 75 ezer magyart vettek fel a listára. A lakosságcsere másfél éve alatt végül 90 ezer magyart telepítettek át.
A felvidéki magyarság jogfosztásának alapját a Beneš-dekrétumok teremtették meg. Mennyire volt megszokott a csehszlovák jogrendben, hogy az államfő rendeleteket hozzon?
A törvény, amely lehetővé tette, hogy a csehszlovák államfő rendeleteket hozzon, még 1938 decemberében, Emil Hácha idejében született, miután a müncheni döntést követően Beneš elhagyta az országot. A prágai parlament a rendkívüli helyzetre való tekintettel hatalmazta fel az államfőt, hogy rendeleti úton kormányozzon. Hácha egyébként ezzel a jogkörrel soha nem élt. Beneš később Londonban újra köztársasági elnökké nyilvánította magát, mondván, a távozása az államfői székből kényszer hatására született. Az első dekrétum 1940 nyarán született meg, összességében 1945 októberéig, amíg össze nem ült az ideiglenes nemzetgyűlés Prágában.
Szlovákiában egyébként ebben az időben kettős törvényalkotásról beszélhetünk, hiszen párhuzamosan működött a partizánfelkelés idején megalakult Szlovák Nemzeti Tanács is. 13 olyan elnöki rendeletet emelhetünk ki, amely a felvidéki magyarságra is vonatkozott. Ezek közül a legsérelmesebbek az 1945. augusztus 2-án kelt 33-as számú dekrétum, amellyel Beneš a teljes magyar és német lakosságot megfosztotta csehszlovák állampolgárságától, illetve a 108-as számú, amely a magyarok és a németek vagyonelkobzásáról rendelkezett.
A Beneš-dekrétumok a mai napig a szlovák jogrend részét képezik. Történt rá kísérlet, hogy visszavonják a rendeleteket?
Már egészen korán, 1948–1949 fordulóján a felvidéki magyar értelmiség képviselői és a magyar diplomácia is – miután felemásan, de mégiscsak rendezték a magyar lakosság helyzetét: visszakapták az állampolgárságukat, felfüggesztették a vagyonelkobzást és elindulhatott a magyar oktatás – mindezek természetes velejárójának tartották, hogy érvénytelenítsék a magyarellenes jogszabályokat. Fábry Zoltán és Balogh-Dénes Árpád már 1948 nyarán több levelet intézett a korabeli magyar kommunista vezetéshez, szorgalmazva, hogy Magyarország lépjen fel Prágában a dekrétumok hatálytalanítása érdekében. A pozsonyi magyar konzul 1949 tavaszán összeállította a magyarellenes jogszabályok listáját – ezen több mint ötven intézkedés szerepelt.
1969-ben, már a megszállás után, de még a némileg szabadabb légkörben a legvonalasabb magyar kommunista vezető, Fábry István felvetette a szlovák parlamentben, hogy ideje lenne eltörölni a vagyonelkobzó jogszabályokat. A javaslat a szlovák többség részéről merev elutasításba ütközött. Ezt követően már csak a rendszerváltoztatás után kerülhetett terítékre a csehszlovák kisebbségellenes politika esetleges elítélése. A kilencvenes évek elején a szlovák törvényhozás bocsánatot kért a deportált zsidóktól és a kitelepített németektől is. A Csáky Pál által kezdeményezett nyilatkozattervezetet azonban, amelyben a szlovák parlament elítélte volna a kollektív bűnösség elvét és bocsánatot kért volna a háború után meghurcolt magyar lakosságtól, napirendre sem vette a törvényhozás.
A fizikai meghurcolás és a kollektív bűnösség szégyenbélyege mellett a reszlovakizáció is komoly sebet ejtett a felvidéki magyarságon. Mennyire volt tartós ez a hatás?
A háború utáni első népszámláláson ez komolyan éreztette a hatását, soha olyan kevesen nem vallották magukat magyarnak, mint 1950-ben. Korábban a hatszázezret közelítette a magyarság száma, a hatvanas, hetvenes években szintén 500 ezer fölé emelkedett a közösség lélekszáma, 1950-ben azonban mindössze 354 ezren vallották magukat magyarnak. A reszlovakizáltak jelentős része ekkor még nem merte felvállalni a magyarságát. Ahogy később enyhült a nyomás, statisztikailag is egyre többen tértek vissza a magyar nemzetiségükhöz.
Mennyire eleven téma napjainkban a felvidéki magyarok jogfosztása a szlovák történészek körében? Egyáltalán hogyan lehetne elérni, hogy a múltunk mindmáig lezáratlan fejezetére nagyobb figyelem irányuljon a többségi társadalom részéről?
A mai napig érzékelhető, hogy sem a szlovák politikum, sem a többségi társadalom nem nyitott ebben a kérdésben. Vannak olyan szlovák történészek, mint Ján Bobák, a Matica slovenská munkatársa, vagy a közelmúltban elhunyt jogász, Jozef Beňa, akik a mai napig indokoltnak tartják mindazt, ami a háború után történt. Beňa egyenesen úgy fogalmazott, a szlovák nemzetállam érdekeit sértené, ha felülvizsgálnák az elnöki dekrétumokat. Ugyanakkor vannak olyan történészek, például Štefan Šutaj, akik rendkívül kritikusan értékelik a háború utáni kisebbségellenes intézkedéseket. A valódi párbeszédre azonban nem igazán kínálkozik lehetőség. Jó példa erre, hogy Vadkerty Katalin trilógiáját ugyan lefordították szlovák nyelvre, és még díjazták is, de a munkája gyakorlatilag visszhangtalan maradt, nem idézett elő komolyabb szembenézést a második világháború után történtekkel a többségi társadalom soraiban.
Fábry Zoltán fogalmazta meg a háború után, hogy a szlovákság a maga bűneit áthárította másra. Talált maga helyett egy bűnbakot, és ezek voltunk mi, magyarok. Esterházy János elítélése is azt a célt szolgálta, hogy a vezetőjén keresztül bizonyítsák a magyar kisebbség bűnösségét, és igazolják a kitelepítésükre irányuló igyekezetet.
Megjelent a Magyar7 2025/43-44. számában.
