A nem létező Beneš-dekrétumok
A világ szégyene, hogy harminchét évvel a rendszerváltás és harminchárom évvel a Szlovák Köztársaság megalakulása után még mindig aktuális a Beneš-dekrétumok témája. Pontosabban azoknak (és a végrehajtó törvényeknek) egy része, amelyek szerint a Szlovákiában élő magyarok még mindig háborús bűnösöknek számítanak, és a tulajdonuktól meg lehet fosztani őket.
Az utóbbi hónapokban nagy port vertek fel a Szlovák Földalap vagyonelkobzásai, amelyeket a háború utáni, nyolc évtizedes rendeletekre hivatkozva hajtottak végre. Ennél is felháborítóbb volt a Fico-kormány lépése, amellyel gyakorlatilag börtönnel fenyegették meg azokat, akik a dekrétumokat tagadják vagy megkérdőjelezik. Ezzel gyakorlatilag a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát taposták a sárba, ami alkotmányellenes és ellentmond minden nemzetközi egyezménynek, amelyeket Szlovákia valaha is bevezetett a joggyakorlatába és ratifikált.
A sok meddő vita és üzengetés közepette akadt a kezembe ismét Miroslav Kusý professzornak a Kalligram kiadó által 2002-ben megjelentetett esszékötete, amelyben az egyik utolsó szlovák demokrata több fejezetet szentelt a kérdésnek és tágabb vonatkozásban a szlovák–magyar viszonynak. Az írás az 1998-as kormányalakítás idején született, amikor a Demokratikus Baloldal Pártja (DBP) azzal riogatta a közvéleményt, hogy mekkora szörnyűséget jelentene a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) a kormányba kerülése.
„A DBP képviselői részéről alattomos és nacionalista húzás, hogy a beneši dekrétumok eltörlésének felvetése kapcsán a szlovák államiság elleni támadással vádolják az MKP-t.” – írja Kusý. Robert Fico (akkor még a DBP politikusa) a Sme című napilap 1998. október 8-i számában a következőket mondta: „Aki felveti a beneši dekrétumok kérdését, az a szlovák antifasiszta ellenállást kérdőjelezi meg.” Kusý szerint „az efféle kijelentések azt tükrözik, hogy a baloldal politikusai vagy nem tudják, mit beszélnek, vagy pedig szándékosan igyekeznek a tájékozatlan szlovákokban a fenyegetettség érzetét kelteni”.
A professzor a továbbiakban kifejti, mit is jelent valójában a dekrétumok fogalma, elismételve az ismert tényt, hogy „(…) a londoni emigráns csehszlovák kormány 1940-es nemzetközi elismerésétől a felszabadulás után legálisan megválasztott nemzetgyűlés első üléséig, 1945. október 28-ig Edvard Beneš saját hatáskörében 142 különböző rendeletet adott ki. Közöttük például a Cseh Filharmónia alapításáról szólót. Gondolom, senki sem hiszi, hogy magyarjaink ezt is semmissé kívánják nyilvánítani. A csehszlovák nemzetgyűlés 1946. március 28-án utólagosan Beneš valamennyi dekrétumát ratifikálta, s így azok – ha közben érvényüket nem vesztették – az 57/1946. számú alkotmánytörvény által megszűntek dekrétumok lenni, és szabályos törvényekké váltak. Ebből a szempontból Beneš elnök dekrétumait már rég ’hatálytalanították’, minőségileg más jogi kategóriává formálták át. Így nincs mit megszüntetni, még ha mennyire akarnánk is.”
Borzasztó belegondolni, hogy negyedszázad után sem tagadja meg önmagát Robert Fico, ugyanazt vallja 2026-ban, amit 1998-ban. Ugyanakkor megmosolyogtató (lenne, ha nem érintené a felvidéki magyarságot) a törvény szigorával sújtani azokat, akik nem létező jogi rendelkezéseket tagadnának.
Az 1945. augusztus 2-án kiadott 33. számú rendelet értelmében a német és magyar nemzetiségű személyeket megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól. Ezzel kapcsolatban a következőket írja Miroslav Kusý: „Annak, aki még ma is védi ezt a dekrétumot, tudnia kell, hogy hatályát gyakorlatilag már Klement Gottwald elnök megszüntette, véglegesen pedig a 145/1948. számú törvény számolta fel, amely által a szlovákiai magyar kisebbség tagjai visszakapták állampolgárságukat”.
Miroslav Kusý professzor kitér az 1945. május 19-én kiadott 5/1945. számú rendeletre. „Ennek ötletét már 1943-ban megtaláljuk Gottwaldnál, először jelent meg az a megfogalmazás, amely az állam szempontjából megbízhatatlanná nyilvánította a német és a magyar nemzetiségű személyeket. Bizony, a civilizált Európában ma már nehéz lenne megvédeni ezt a dekrétumot. Az 5, 12 és 108/1945 számú rendelet értelmében a Csehszlovákiában élő németektől és magyaroktól elkobozták a vagyonukat. Ki az, aki még ma is érvényesíteni kívánná vagy alkalmazni szeretné ezt a paragrafust, amely Viktor Dobal cseh jogi szakértő szerint egyike a jogtudomány legborzalmasabb szüleményeinek?“
A kérdés költői, hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy bizony akad, aki érvényesíteni kívánja és alkalmazza is ezt a (ma már nem létező) paragrafust! De lássuk a lényeget, ami a professzor szerint abban rejlik, hogy „(...) a Beneš-dekrétumok nagy része már rég hatályát veszítette, miközben mintegy háromnegyedét még a kommunista időszak törvénykezése érvénytelenítette. S jegyezzük meg, hogy a végső csapást szinte mindegyikük esetében az Emberi és Szabadságjogok Chartáját beiktató, 23/1991. számú alkotmánytörvény jelentette, amely által véglegesen hatálytalanították a Beneš-dekrétumok mindazon, németeket és magyarokat érintő rendelkezéseit, melyek nem voltak összhangban a Chartával.“
„Míg a Charta szövegét teljes egészében belefoglalták a Szlovák Köztársaság Alkotmányába mint annak 2. fejezetét, Beneš elnök dekrétumainak ugyanakkor nincs ott semmi keresnivalójuk, s ezért már nyomuk sem található benne. Ocsmányság, ha még ma is riogatják velük a magyarokat. S még ocsmányabb dolog a magyar veszéllyel riogatni a szlovákokat.“ – sommázta Miroslav Kusý. Ismételjük el: az írás 1998-ban született, közel három évtizeddel ezelőtt.
A szlovák parlament 2007-ben mégis határozatban „erősítette meg” a nem létező dekrétumok érvényességét, 2025 decemberében pedig a szlovák kormány büntethetővé tette a nem létező dekrétumokat tagadó, megkérdőjelező személyeket. Egy állami intézmény (Földalap) a nem létező dekrétumokra hivatkozva rabol, és a kormány a rabló érdekeit védi.
A lényeg tehát: van egy romlott, rég megrohadt, lejárt szavatosságú törvény, amelyet felülír a szlovák alkotmány, eltörölték még a kommunisták, és napjainkban a kommunisták utódai a nem létező törvényre hivatkozva vígan konfiskálnak. Hogy ez a bohózat meddig folytatódik, több mint költői kérdés. Az azonban eléggé elgondolkodtató, hogy milyen jogállam az, ahol ilyen előfordulhat? És hogyan védi a tagállamok polgárainak jogait a híres Európai Unió, az Európai Unió Bírósága, ha ehhez egy szava sincs? Másnak válogatás nélkül dobálják a kötelezettségszegési eljárásokat, ebben a gyalázatos esetben hallgatnak, mint a kuka. Mi több, a Magyar Szövetség elnökét még egy bizottsági meghallgatáson sem engedték megszólalni Brüsszelben. Nesze neked, demokrácia!
Megjelent a Magyar7 2026/20. számában.
