A manézsigazgató és a lócitrom
Valljuk be, 2020 februárjában kevesen számítottunk arra, hogy a szlovák szervezett felvilágtól megszabadulva bérletet váltunk a nagycirkuszba. Figyelmeztető jelek ugyan akadtak, hiszen a legnagyobb kormánypárt első egyszerű emberéről tudni lehetett, hogy gyógyíthatatlan politikai hiperaktivitásban szenved.
Boldogabb országokban és korokban június vége táján legfeljebb az uborka növekszik a szépen gondozott kertekben és az első bokor újburgonya kerül az elégedett polgár asztalára. A fene, ami megeszi, de nekünk ehelyett az ukrajnai háború vágóképei mellett krumpliorrot hordó szlovák miniszterek jutnak.
Az ember ilyenkor arra gondol, a politika természetét illetően – ami foglalkozási ártalomként akarva akaratlan ömlik rá e sorok írójára – faék egyszerűségű megfejtés kínálkozik. A megszerzett hatalom személyiségtorzító erejéről már az ókor óta könyveket írtak tele.
Gyurcsány Ferenctől tudjuk, fantasztikus dolog politikát csinálni. Megrészegülni a hatalomtól és világmegváltó ötletek sokaságát zúdítani a laboratóriumként felfogott országra és az azt lakó kísérleti nyulakra.
Az ilyen szerepfelfogású politikusok az önjelölt messiások, a közélet felkent szerencselovagjai, akik üstökösként villannak fel a politika egén, amíg elkerülhetetlenül szektavezér nem lesz belőlük.
Az a bohóckodás, ami 2020 márciusa óta Szlovákiában zajlik, kellő távolságból nézve, csak egy rezignált félmosolyt váltana ki a méltatlanul elfeledett Bölcs Salamonból. Semmi új a Nap alatt – sőt, ha a római cézárok vagy a reneszánsz pápák udvarára gondolunk, kifejezetten hálásak lehetünk, hogy Igor Matovič kísérleti háziállatai vagyunk és nem pártütő római arisztokratának vagy pápai trónkövetelőnek születtünk.
Az egy másik kérdés, hogy amilyen furfangos halálnemeket eszelt ki Nero, Caligula vagy a Borgiák, olyan ötletbörzét kapunk a nyakunkba a minket Ficótól ideiglenesen megszabadító, profi szabadkártyát kapó félamatőr társulattól. Ha valami történeti összefüggéseiben is figyelmet érdemel a Matovič-Heger-kormányok országlásával kapcsolatosan, az a nehezen érthető körülmény, hogy miközben pénzt osztanak , a legszűkebb Matovič-szektán kívül voltaképpen senki sem hálás nekik.
Egymást erősítő felmérések igazolják, hogy a pénzügyminiszter bizalmi indexe az önálló Szlovákia történetében ritkán látott mélységben van, amiért kétségkívül kiérdemesült kormányfőként is megdolgozott. Aki ebben a népszerűségi szakadékban is kitart Matovič mellett, politikai identitásának felfejtését legfeljebb már csak a kisegyházakkal foglalkozó vallásszociológiától remélheti.
A konfliktusból konfliktusba bocsátkozó pénzügyminiszter lépéseit érdemes ezen az optikán keresztül szemlélni, hogy a politikai öngyilkosságnak tűnő irracionális húzások legalább részben értelmet nyerjenek.
Magyarán Matovič a saját szemszögéből nem kockáztat túl sokat, ha folyamatosan koalíciós válságokat idéz elő, s ezekben a helyzetekben elmegy a falig.
Teszi ezt azért, mert felismerte, igazából nincs veszíteni valója, s emiatt akár pártját is kész áldozatként odadobni. Ugyanakkor abban bízik – s ebben küldetéstudata már jó eséllyel megalapozatlan következtetésre vezeti, hogy önmagát az egyedüli üdvözítőnek beállítva újrapozicionálhatja magát, és visszatérhet a kormányfői székbe.
Valójában Matovič fölött akkor is ott lesz az üvegplafon, ha a konzervativizmus felkent prófétájaként tökélyre fejleszti a szociálpszichológia alaptörvényét. Vagyis a progresszív-liberális ellenoldalból olyan ellenségképet fabrikál, ami mögé csont nélkül felsorakoztatható egy parlamenti belépőt biztosító választói tömeg. Tegyük hozzá, mindehhez a szivárványos fuszeklik és a rózsaszín ködbe vesző jóemberkedők korában napi szinten érkezik muníció.
Ami miatt Matovič, mint egy próbára induló végvári vitéz csak jókedvéből is mégsem verheti szét a koalíciót, a koraújkor nagy stratégájához, Montecuccolihoz kell fordulnunk. A jeles zsoldosvezér szerint a háborúkhoz három dolog szükségeltetik: pénz, pénz, pénz. Még mondja valaki, hogy a kormánypárti politika nem hasonlít a háborúhoz, főleg, ha az uniós helyreállítási alap bősége lebeg az ember szeme előtt.
Ahogy marad az ötletbörze: a nehezen feledhető tömeges tesztelés, a mérhető eredményt nem hozó, de legalább drága Covid-lottó, nem is beszélve az önkormányzatokkal megfizettetett inflációellenes csomagról. Szlovákia Matovičnak köszönhetően az az ország, ahol a szemünk előtt zajlik a kommunikációs kísérlet, hogy átgondolatlanul, s nem mellesleg a koalíciós partnerből legfőbb ellenséggé váló párt falhoz szorításának szándékával legyártott intézkedéseket családpolitikaként értékesítsék a piacon.
E sorok írója, konzervatív emberként a politikáról rendszerként gondolkodik.
A konzervativizmusban piaci rést látó marketingpolitikus ellenben a rendszerszintű tervezést széles gesztusokkal, s a kéznél lévő ellenségképpel helyettesíti.
A képlet egyszerű, pénzt adni népszerű, ellene szavazni, vagy akár ellenvéleményt megfogalmazni népszerűtlen.
A matematika pedig kérlelhetetlen, ha növekszik a gyermekek után járó adókedvezmény, csökkeni fog az önkormányzatok bevétele. Miközben a kiadásaik folyamatosan növekednek, hiszen az energiárak az egekbe emelkedtek.Az önkormányzatoknak működtetniük kell az általuk fenntartott intézményeket, a kormánytól pedig hiába várnak kompenzációt. Milyen egyéb lehetőségük marad, mint az első lehetséges alkalommal megemelni a helyi adókat és az illetékeket? Vagyis, amit a kormány az emberek egyik zsebébe betesz, voltaképpen ki is veszi onnan.
Csendben jegyezzük meg, ha Matovič, mint konzervatív kisinas rendszerszintű családpolitikára kíváncsi, nem kell messzire mennie. A 12 éve kormányzó Orbán-kabinet egymásra épülő tudatos lépésekkel építette fel a családpolitikai rendszerét. A Matovičot idéző széles gesztusok a magyarországi politikából is ismerősek lehetnek, a hozzá hasonlóan jól megérdemelten üvegplafon alá szoruló Gyurcsány Ferenctől. A Matovič felé tájékozódó felvidéki magyar választónak sem lehet tanulság nélküli, hogy az OĽaNO első embere miközben Orbán Viktorra szeretne emlékeztetni, valójában Gyurcsányra hasonlít.
Megjelent a Magyar7 2022/26. számában.
