A magyarellenesség nem veszett el, csak átalakult
A választási kampány hajrájába fordultunk. Miközben Andrej Dankónak köszönhetően újra előkerült a talonból a magyarkártya, Peter Pellegrini szerint nem lenne tragédia, ha a magyar képviselet nem jutna a parlamentbe. Majd ők „gondoskodnak” a kisebbségekről. A Kotlebáék által felszított gyűlölet már csak hab a tortán, ami bármikor újra a magyarok ellen fordulhat.
Január végén, az SNS pártrendezvényén Andrej Danko, a nemzetiek elnöke röpke időutazást tett abba a félmúltba, amikor a párt kiérdemesült atyafiai (nem csak) a nemzeti öntudattól részegen álltak a nekik rendelt hordóra szónokolni. A Slotához képest européer külsejű tartalékos százados, pártját a parlamenti küszöbben megbotlani látva, leporolta az ideiglenesen asztalfiókba rejtett régi, jól bevált csodafegyvert, a magyarkártyát.
A Szlovák Nemzeti Párt nyitrai programbemutató rendezvényén ízelítőt kaphattunk abból, milyen az, amikor egy kampányban több párt is versenyre kel a mélyszlovák szavazatokért, és az SNS a kanyarban próbálja előzni a riválisait. Amíg Kotleba a leszakadó térségekben élő fiatalokat és a középnemzedékhez tartozókat tereli a maga gyűlölettől fortyogó pszeudonáci buborékjába, addig Harabin az államszocializmus iránti nosztalgiára rájátszva pengeti a nemzeti húrokat. Amint a preferenciák is mutatják, utóbbi a kevésbé sikeres – fogyóban vannak azok, akik a dédapák Hlinka-gárdában kikupált örökségét a némileg homályos partizánmúlttal elfedve vágyakoznak a letűnt ’89 előtti világ után. Ezzel együtt mindez elégséges ahhoz, hogy Danko szalonnemzeti pártja partra vetett halként vergődjön a mélynemzeti térben.
Ebből a dankói halszemoptikából érdemes vizsgálni a rúdállító házelnök igyekezetét, hogy nemzeti csalogányként daloljon az arra szomjazó füleknek.
A nemzetiek okleveles jogász elnöke, dacolva a szavazótáborára leső frissebb léptű gyűlöletbajnokokkal és a kampány közelgő végét jelző ketyegő órával, kijelentette: ellenfelének tart minden olyan magyar politikust, aki Dél-Szlovákia autonómiájáról akárcsak beszélni merészel. Mert persze egészen más dolog összehajolni a parlamenti pulpituson a vegyespárti Bugár Bélával, mint az autonómiát emlegető magyarokkal. Akik minden bizonnyal ugyanazt érthetik autonómia alatt, mint az atyafiak a Szlovák Nemzeti Párt hőskorában, jelesül – ha már a mélyszlovák fejekben láthatóan keverednek féldecik és kormányzatok – az elszakadás igényét, a határmódosítást.
Nem mellesleg, őszintén kívánjuk Andrej Dankónak, hogy a Kotlebával és Harabinnal folytatott nemes sportjában találjon olyan szofisztikáltan gondolkodó szavazók tömegeire, akik különbséget tesznek az általa felmagasztalt vegyespárti jó magyarok és az autonomista rosszak között. Ezzel kapcsolatosan szívesen megosztanánk abbéli meggyőződésünket a kedves olvasókkal, hogy hülyének lenni még mélyszlovákként sem kifizetődő, de azért valami azt súgja, erre ne igyuk meg előre Csengey Dénes Cseh Tamásnak megírt egyik féldecijét.
A magyar ember könnyen felejt, gondolhatta a szlovák kormányfő egy január végi kormányülést követő sajtótájékoztatón. A Smer-SD felelős változást sürgető, hivatalban lévő miniszterelnöke kijelentette: nem lenne tragédia, ha a magyar képviselet nem jutna a parlamentbe. Elvégre, ők majd „gondoskodnak” az országban élő kisebbségekről. Peter Pellegrini láthatóan úgy aránylik Robert Ficóhoz, mint Andrej Danko Ján Slotához. Rájuk nézve az ember rögtön ráébred: Szlovákiában a magyarellenesség nem veszett el, csak átalakult. Külsejében sármosabb lett, indulataiban némileg félszegebb – de jelentjük: él és virul.
Mert ugyan ki felejtette el Zsák Malina Hedvig megverését és kálváriáját, vagy a dunaszerdahelyi szurkolóverést övező nemzetállami cinizmust?
Ha valakit cserben hagyna a memóriája, idézzük fel közösen: akkor is a Smer-SD volt kormányon. Most, levetkőzve a sötét félmúltat: Ficót, Kaliňákot s nem mellesleg a kiérdemesült maffiakormányzás frissen hátrahagyott négy évét – újra gondoskodnának rólunk. Pedig a Smer-SD éppen olyan, mint amikor Bástya elvtárs a magyar narancsba harap: kicsit ugyan szexibb, kicsit trendibb, de ugyanúgy savanyú, mint a citrom.
A fenti kérdésre sokan keresik a választ. Leginkább azok a politikusok, akik aggódva szemlélik saját fogyatkozó szavazótáborukat, miután arra eszméltek, hogy egy posztmodern keretlegénynek látszó korábbi informatikatanár és kiérdemesült megyeelnök sorra szédíti el a választóikat. Pedig az ember úgy vélné, felvidéki magyarként elég egyértelmű, hogy a felszított gyűlölet nem elég, hogy nehezen tartható kordában, de még az iránya is könnyen megfordulhat.
Akinek vonzó egy keretlegény, az nem tanult a történelemből. Persze tagadhatatlanul vonzó uniformisban egy ütemre lépni a bajtársakkal, és félelmet keltve pótolni annak a közbiztonságnak a látszatát, amit az állam képtelen garantálni.
Mert megoldásaik nekik sincsenek: amikor a keretlegényből megyeelnök lett, ez hamar kiderült.
Adódik tehát a kérdés: mi a megoldás? Tüntetéseket szervezni, s a felszított gyűlölet által kiváltott félelmet meglovagolni? Aligha. Hiszen a gyűlölet és a félelem kéz a kézben jár: egymást erősíti. A megoldás jóval egyszerűbb: Kotleba akkor válik hiteltelenné, ha egy helybeli, köztiszteletben álló politikus leplezi le. Ezt jó lenne, ha mi, magyarok is megszívlelnénk.
