A magyar történelem sajátos logikája
A magyar história utóbbi ezer éve az Európa karéjára történelmi léptékben mérve későn érkező többi néppel a felzárkózás vágyáról szólt. Előbb a keresztény Európához, majd a felvilágosult ész, a ráció nyomán felemelkedő Nyugathoz.
Mindeközben persze kissé meghasonultunk: a kulturális identitásunk nyugati lett, de a gazdaságunk, állami életünk nem fejlődhetett szervesen. Megszülettek a modernizáció hamis mítoszai: a felvilágosult abszolutizmus s annak modern kiadása, az államszocialista kísérlet.
Az eredmény, amely sok tekintetben máig meghatározza mindennapjainkat, egy egyenlőségre vágyó, előbb militarizált, majd közösségi értékeitől megfosztott, előítéletekkel és félelmekkel terhelt társadalom.
Minden kompország megálmodta a maga nemzeti mitológiáját.
Így a mai napig erősen él a magyar történelmi köztudatban az a felfogás, miszerint mi voltunk a Nyugat védbástyája, a saját testünkkel tartóztattuk fel a tatárt, a törököt – mindenkit, aki a keresztény Nyugatra támadt az elmúlt évezredben. Cserében a boldogabb Európa, a nagybetűs Nyugat, valahányszor számítottunk rá, mindig cserben hagyott minket a történelmi sorsfordulóinkban.
Így történt ez 1849-ben a szabadságharc bukásakor, vagy 1956-ban, amikor a szovjet harckocsik taposták el a magyar forradalmat. Napjainkban is újraéljük a mítoszainkat, és szembe találjuk magunkat a valósággal. Valóság nevű nagybátyánk pedig kíméletlen a maga igazságában.
Magyarország helyzetét a középkori magyar állam bukása, Mohács óta egy sajátos alá-fölé rendeltségi viszonyrendszer határozza meg. A nemzet az elmúlt fél évezredben akkor sáfárkodott legjobban a lehetőségeivel, amikor okos politikával a környező nagyhatalmakkal szembeni mozgásterét, s ezáltal nemzeti érdekérvényesítésének kereteit bővíteni tudta.
Szabadságharcaink végén látszólag nem maradt más, mint az erkölcsi győzelem, a vereség diadala.
Az elmúlt évszázadok magyar történelmének mégis sajátos logikája van. A Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke még kompromisszumos megoldás volt, viszont Világos után és 1956 dermesztő novemberében a nemzet szabadságvágyának letörését súlyos megtorlás követte. Ugyanakkor a deáki kiegyezés elképzelhetetlen lett volna 1848 forradalma és az azt követő szabadságharc nélkül. Mint ahogy a kádári gulyáskommunizmus is 1956 egyenes következménye volt. A nemzet azonban később mindig súlyos árat fizetett a kompromisszumokért.
A nemzeti múltunkat uraló logika ez esetben is világos:
a deáki békemű következménye volt, hogy Magyarország az érdekeit a Monarchia fennállásához kötötte, amelyet maga alá temetett az első világégés. Magyarország az 1867-es kompromisszum árát 1920-ban a Trianon-palotában fizette meg.
A gulyáskommunizmus, a hatvanas években felépülő „legvidámabb barakk” a pesti srácok vérét váltotta arannyá a magyar história sajátos logikája szerint.
A hétvégi ház kertjében gyomlált eperpalánta, a közügyektől való visszavonulás, a rendszerváltozás után bosszulta meg magát.
Ebből a históriánkra jellemző sajátos logikából válik érthetővé a Kádár-kor máig ható öröksége: a polgári öntudat és a társadalmi szolidaritás érzékelhető hiánya.
Európa keleti karéja 1989-ben, negyven év után, végre szabadon kinyújtózhatott. Igaz, a kottát a nagyhatalmak írták a Brezsnyev-doktrínát felváltó, Sinatrától kölcsönzött „saját út” elve alapján, de a külső impulzusok felébresztették a Nyugat és a Kelet közé zárt Közép-Európát. Itt is érvényesült a magyar történelmet meghatározó sajátos logika:
adatott néhány mámorító, illúziókkal teli hónap, az akkori fiatal felnőtt nemzedék számára különleges ajándékként. A kontinens fényudvara azonban a lelkesedés első mámorát maga mögött hagyva, hamar újrakezdte a maga ördögi és gyakran halálos táncát.
Az új Közép-Európa Balkán felé hajló szeglete pedig vérben született. Az a térség, ami a német és az orosz tábornokok tervezőasztalán mindig is Köztes-Európa, vagyis felvonulási terep volt, csak lassan ébredt öntudatra. Megtanulhattuk a történelem logikájából az arculcsapásként ható felismerést, hányszor játszották ki egymás ellen a nagyhatalmak Közép-Európa népeit.
Ám valóság nevű nagybátyánk mintha halkabban kuncogna mostanság, ha Közép-Európára létező érdekszövetségként gondolunk. Egy biztos, Prágától Varsón és Pozsonyon át Budapestig így lehetne fricskát mutatni a história eddig oly könyörtelen logikájának. Hogy ne csak a vereség diadala legyen a miénk, hanem a történelem győztesei legyünk.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/36. számában.
