A legfontosabb, hogy újra betegközpontúvá tegyük az egészségügyet - interjú Viola Miklóssal
Az elmúlt harminc évben a páciensek érdekei helyett egyre inkább a gazdasági szempontok érvényesültek a szlovákiai egészségügyben – állítja Viola Miklós. A gútai Medchir sebészeti központ alapító tulajdonosát arról is kérdeztük, miért érintette Dél-Szlovákiát még kedvezőtlenebbül az egészségügy átalakítása, és hogyan kezelhetők az utóbbi időszakban nagy figyelmet kiváltott konfliktusok az egészségügyi ágazatban.
Az elmúlt hetekben a nyilvánosság az egészségügyi ágazat problémáitól volt hangos. Harminc éve van az orvosi pályán, milyen irányú változásokat érzékelt ez idő alatt a szlovákiai egészségügyben?
A leginkább szembetűnő különbség az, hogy amikor 1995-ben végeztem az egyetemen, a kórházi osztályokon nem volt a maihoz hasonló orvos- és nővérhiány. Meggyőződésem, hogy abban az időben még sokkal inkább a páciens volt az egészségügyi ellátás központjában, mint manapság. Az elmúlt harminc évben lezajlott a kórházak átalakítása, amelynek fő szempontja a gazdaságos működés, a financiális elvek érvényre juttatása volt. Ez azzal járt, hogy az egészségügy fokozatosan eltávolodott az ellátást igénylő páciensektől, a betegközpontú szemlélettől.
Magyarán, egy példával élve, ha valaki egy reumatológust vagy egy endokrinológust szeretne felkeresni, sok esetben órákat kell utaznia, hogy a legközelebbi szakrendelőbe eljusson.
Említette, hogy a kilencvenes években indult átalakítás a gazdaságos működést helyezte előtérbe az egészségügyben. Feltételezem, ez együtt járt azzal, hogy a központi költségvetésből kevesebb forrás jutott az egyészségügyi intézményeknek…
Igen, de hangsúlyoznám, nem pusztán annyi történt, hogy a kórházaknak kevesebb pénzből kellett gazdálkodniuk.
Mondok egy példát, a röntgen osztály nem termeli ki a működési költségeit, de kiszolgálja a többi osztályt: a sebészetet, a belgyógyászatot. Vagyis nem lehet fűnyíróelven leépíteni egy kórházi osztályt csak azért, mert az nem működik nyereségesen. Saját tapasztalatból mondom, a komáromi kórházban, amely járási szintű intézmény, korábban volt bőrgyógyászat, tüdőosztály és fertőzőosztály is. Jellemzően, és nemcsak a komáromi régióban élőkre igaz, ilyen jellegű szakellátást manapság már csak a megyei szintű kórházak nyújtanak. Ez vezet oda, amit az imént felvetettem, hogy a betegeknek esetenként 50-70 kilométert kell utazniuk, hogy szakellátáshoz jussanak.
Ha országos összevetésben tekintjük, a magyarlakta régiókat mennyire érintette hátrányosan az egészségügyi ellátórendszer átalakítása?
Általánosságban igaz, hogy a kilencvenes években a magyar pácienseknek még nem kellett órákat utazniuk az egészségügyi ellátás után. Ez azt is jelentette, hogy a magyarlakta városokban működő kórházakban még az anyanyelvükön fordulhattak a szakorvosokhoz vagy az ápolókhoz. Amint elkezdődött a centralizáció és egyes osztályokat a megyei központokban vontak össze, a magyar páciensek számára az anyanyelvhasználat lehetősége jócskán beszűkült.
Ahogy az is igaz, a déli régiókban is egyre nagyobb méreteket ölt az orvoshiány, és nemcsak a kórházakban, hanem a szakrendelőkben is, különösen a gyermekgyógyászati és a családi orvosi ellátásban. Vagyis a tendenciák érzékelhetően kedvezőtlenek.
Az előbb a források elvonásáról kérdeztem, viszont Szlovákia az elmúlt években az uniós forrásokat bevonva jelentős anyagi eszközöket fordíthatott az egészségügyi ágazat fejlesztésére. Mennyire sikerült élni ezekkel a lehetőségekkel?
Valóban, a világjárványt követően az európai helyreállítási terv jóvoltából Szlovákia is jelentős forrásokhoz jutott. Fontos azonban megjegyezni, hogy a források felhasználását Brüsszel egy normarendszer elfogadásához kötötte. Az uniós normák rögzítik, hogy a tagállamoknak az adott régiókban a népességszám függvényében milyen szintű egészségügyi ellátást ajánlatos fenntartaniuk. Vagyis az ellátás szintje alapján a tagállamoknak rangsorolniuk kell a kórházakat. Ezeket az elveket érvényesítette a néhány évvel ezelőtt elindított, nagy vitákat kiváltó kórházreform, amely a megyei vagy országos központoktól rendszerint távol eső magyarlakta régiókat ismételten hátrányosan érinti. Több magyarlakta város kórháza is felkerült arra a listára, ahol már csak az alapszintű ellátás történik, amilyen a belgyógyászat, a sebészet, a gyermekgyógyászat vagy a nőgyógyászat.
Csak egy példa, Kelet-Szlovákiában az országon belül a legrosszabb a szociális helyzet, mégis az ott élőknek kell a legtöbbet utazniuk az egészségügyi szakellátás után. A fűnyíróelvet alkalmazó központosítással szemben tiltakoztak a déli régiókban élők, és a magyar párt, a Szövetség is felemelte a szavát. Ennek köszönhetően végül nem zárták be a rimaszombati kórházat, és sikerült elkerülni több intézmény leminősítését.
Korábban már utalt rá, hogy a szlovákiai egészségügy egyik legnagyobb problémája az orvoshiány. Ez pusztán azzal magyarázható, hogy a jobb feltételek miatt az orvosok egy része külföldön vállal munkát, vagy már a képzésnél is gondok mutatkoznak?
Szlovákiában megfelelő számú orvost képeznek, a probléma ott van, hogy a végzős orvostanhallgatók 50-60 százaléka külföldön áll munkába. Az orvoshiány okát tehát nem az orvosi egyetemek szűk kapacitásában kell keresni, hanem abban, hogy az egészségügyi szakemberek elégedetlenek a feltételekkel, és közülük sokan a hazai egyetemeken megszerzett tudásukat inkább a nyugati országok kórházaiban kamatoztatják.
A szlovákiai egészségügy problémáit jól érzékelteti, hogy az elmúlt három évtizedben huszonegy tárcavezető váltotta egymást, vagyis átlagosan kevesebb mint másfél évet töltöttek hivatalban. A szaktárcán belüli fluktuáció keresztbe tesz a stratégiai tervezésnek, amely pedig elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy kiszámítható viszonyok legyenek a szlovákiai egészségügyben.
Ha már a kiszámíthatóságot említi, a múlt év végén az ellátórendszer összeomlásával fenyegető helyzet is amiatt alakult ki, hogy a kormány a költségvetési konszolidáció részeként figyelmen kívül hagyta az elődje által az orvosszakszervezettel kötött memorandumot…
Hatalmas pénzhiány van az egészségügyben. Már augusztusban százmillió eurós megszorítást kellett elkönyvelni, a spórolás ráadásul aránytalanul jobban érintette az állami intézményeket, mint a magánkórházakat.
Márpedig a nyilvánosságban éppen az orvosbérek kérdése kapta a legnagyobb figyelmet. Azt se hallgassuk el, hogy a társadalom ebben a kérdésben nem sorakozott fel az orvosok mögé. Ezt mivel magyarázza?
Ez valóban így volt. Úgy gondolom, leginkább annak köszönhetően, hogy a minisztérium végig úgy kommunikálta az orvosszakszervezettel folytatott tárgyalásait, hogy az egészségügyi dolgozók bérmegállapodásáról van szó. Márpedig a tárgyalások sarokpontja az volt, hogy transzparenssé tegyék az egyes kórházak szerződéseit a biztosítókkal. Ugyanis a korábbi szabályozásban nem volt átlátható, hogy a nagy csoportok által működtetett és erős lobbierővel bíró magánkórházak mennyi pénzt kapnak és mire.
Végül az egyeztetés az egészségügyi tárca és a szakszervezet között az utolsó előtti pillanatban megegyezéssel zárult. Mennyire garantálja ez a megállapodás, hogy idén béke lesz az ágazatban, és elkerülhetővé válik az egészségügyi ellátás összeomlása?
Ahhoz, hogy a megállapodásban foglaltak megvalósuljanak, törvényi változtatásokra is szükség van. A kormány felelősséget vállalt azért, hogy a parlamentben elfogadtatja a szükséges jogszabályokat, a szakszervezet ennek fejében felfüggesztette az orvossztrájkot. Nyilván a megállapodás végére akkor kerül véglegesen pont, ha a parlament is megszavazza az adott változtatásokat. Bízom benne, hogy ez mielőbb megtörténik, mert miután az idei évre 300 millió eurót vontak el az egészségügytől, a szűkebbre szabott keretek között a gazdálkodás csakis akkor lehetséges, ha biztosítják az intézmények finanszírozásának átláthatóságát.
Lát arra esélyt, hogy a következő években kedvező irányú változások induljanak el a szlovákiai egészségügyben?
Ahhoz, hogy a szlovákiai egészségügyben pozitív változások történjenek, a toldozgatás, foltozgatás helyett hosszú távú reformintézkedésekre lenne szükség. Csakis így biztosítható, hogy a szlovákiai egészségügy ismét vonzó legyen a végzős orvostanhallgatók számára. Vagyis stabilitásra, kiszámíthatóságra van szükség, és nem utolsósorban arra, hogy az egészségügyről folyó gondolkodás középpontjába ismét a beteg kerüljön és ne a rideg gazdasági szempontok.
Megjelent a Magyar7 2025/2. számában.
