A jófiú, a turbóproli és Gyurcsányné – startvonalon a magyar ellenzék
Kevesebb mint egy év van hátra a magyarországi országgyűlési választásokig. A Fidesz–KDNP 2010 óta háromszor szerzett kétharmados többséget a megosztott ellenzékkel szemben.
Jövő áprilisban azonban szoros versenyfutásra van kilátás, leginkább azért, mert az ellenzéki pártok, okulva a korábbi kudarcokból, minden jel szerint közös listával és egyéni jelöltekkel vágnak neki a megmérettetésnek. Az ellenzék Orbán Viktor kihívóját, Amerikából ellesett módon, előválasztáson találná meg, amivel reményeik szerint elejét vehetik a belső vitáknak, miközben a nyilvánosság figyelmét is ébren tarthatják.
Az előválasztás a magyarországi politikai gyakorlatban még nem bejáratott intézmény. A kormánnyal szemben kritikus véleményformálók 2010 óta időről időre csodafegyverként lebegtették meg, de az ellenzék végül sem 2014-ben, sem 2018-ban nem élt ezzel a lehetőséggel.
2014-ben, de még 2018-ban is a magyar politikát a 2010-es választásokat követően felálló, ún. centrális erőtér határozta meg, amelyben az ellenzéki pártok között esetenként legalább akkora távolság volt, mint a kormánypártok és az oppozíció között. 2014-re a centrális erőtér annyiban morzsolódott, hogy az LMP-ből Karácsony Gergely vezetésével kiszakadók a huszadik századi, posztkommunista baloldalhoz csatlakoztak, 2018-ra pedig a maradék LMP is feladta eredeti identitását.
A centrális erőtér 2018-at követően azért szűnt meg, mert a Jobbik, amely megalakulása óta a posztkommunista baloldallal szemben határozta meg magát, feladta az önálló politizálás lehetőségét, és Jakab Péter irányításával átállt és lényegében integrálódott a baloldal által dominált ellenzéki táborba.
A háromosztatú tér megszűnése, a 2010 előtti helyzethez hasonlóan, újra két nagy tömb versengésévé alakította a magyar politika küzdelmeit.
A centrális erőtér megszűnése átrendezte a pártok szavazótáborát is, a Jobbikot mára lényegében elhagyták azok a szavazók, akik számára a posztkommunista baloldallal való együttműködés elfogadhatatlan.
A korábban húsz százalék feletti támogatottsággal bíró párt ma éppen hogy megkapaszkodik a két számjegyű tartományban. Az LMP, amely 2010-ben még a magyar politikát uraló szekértáborok meghaladását hirdette, az ellenzéki összefogásba beleszürkülve mára csupán egy-két százalékos rokonszenvet tud felmutatni.
2018-at követően még a Momentumnak lett volna esélye, hogy önálló pólust képezzen az ellenzéken belül, ehhez a számukra sikert hozó EP-választás kellő lendületet is adhatott volna.
Esetükben mutatkozott meg leginkább, hogy hiába a magas fordulatszámra pörgetett marketingpolitika, ha híján vannak olyan vezetőnek, aki legalább a politika gyakorlásához szükséges alapképességekkel rendelkezik. Másképpen fogalmazva, Fekete-Győr Andrást meg sem kellett ennie reggelire a régi baloldalnak, önmagát kínálta fel előételnek.
Vagyis a 2022-es választásra felálló ellenzéken belül a lapokat egyértelműen a 2010 előtt ciklusokon keresztül kormányzó, s az országot a csőd szélére vezető, posztkommunista kötődésű baloldal osztja. Ez a helyzet mindent elmond az ellenzék más árnyalataihoz tartozó politikusok képességeiről és/vagy kitartásáról.
Azon választók számára, akik 2022-ben nem Orbán Viktor és Gyurcsány kreatúrája között akarnak választani, csakis a protesztpárti alternatíva marad. Könnyen megjósolható, ha az ellenzéki szivárványkoalíció alulmarad a kormánypártokkal szemben, a posztkommunista baloldal mögött felsorakozó véleményformáló panoptikum a kétfarkú kutyákban fogja megtalálni az aktuális árulót és bűnbakot.
Az ellenzék szándékai szerint nagyszabású show-ként előadott előválasztási versengésbe öten jelentkeztek be. Pálinkás József Új Világ Néppártja kistestvérként képezhet hetedik fejet az ellenzékben, de a fideszes exminiszter a kispadon várakozik. Az LMP-nek már kormányfőjelöltre sem futja, a belőlük Párbeszédet hasító Karácsony Gergelyt támogatják. A maga mögött mozgalmat is tudó Márki-Zay Péter az esélytelenek nyugalmával várja, hogy a Hódmezővásárhelyt is magában foglaló választókerületben az összellenzék felsorakozzon a jelöltsége mögé.
Fekete-Győr András esélyeiről és képességeiről már írtunk. Álljon itt talán bizonyságul az ifjú momentumos politikus legkedveltebb szófordulata: „Ezt nem tudom.”
A kormányfőjelölti nagyvadak sorát kezdjük Horn Gyula posztmodern kiadásával, a házmesterbaloldali Jobbik bőrkabátos üstökösével, Jakab Péterrel. Nála ér össze a kilencvenes évek lakossági fórumainak prolitempója a nyilasból kommunistává vedlett házmesterek világával.
Aki parizer helyett az Apró-villa éléskamrájának húspultjáról választana téliszalámit bolgár hússalatával, Gyurcsány által fűszerezve, bizonyára DK-szektatag, és Dobrev Klára az ő embere. Aki viszont befutónak látszik, Apró Antal egykori főnökénél eleve rossz pontokkal indult volna: Rákosi ugyanis nem kedvelte a magas és sovány embereket.
A testsúly- és magasságproblémákkal küszködő elvtársak a korai ötvenes években még az Andrássy út 60. pincéiben fogalmazták volna szorgalmasan önkritikájukat. Napjaink posztmodern világában Karácsony Gergely ehelyett hiperpasszív angoltudását frissítgeti.
Karácsony jófiús mosolya elég lehet a turbóproli Jakabbal és Gyurcsánynéval szemben is, már ha a kopogó fakupák mélyére látó szektavezér másként nem gondolja akár az utolsó utáni pillanatban.
Megjelent a Magyar7 2021/21. számában.
