2020 – Igor Matovič éve

A 2020-as év, biztosak lehetünk benne, még történelmi távlatból is emlékezetes marad. Ahogy az első világháború romba döntötte a „boldog békeidők” pozitivizmusát, úgy egy évszázaddal később a koronavírus-járvány tett pontot a globális kapitalizmus leghosszabb ideig tartó növekedési periódusának végére.

A járvány kíméletlenül rámutatott megszokott világunk sérülékenységére, kényszerűen átalakítva mindennapjainkat, nehezen leküzdhető kihívásokat állítva még a stabil jóléthez szokott társadalmak elé is.

Szlovákiából nézve is éles korszakhatár volt 2020, ilyen kihívásokkal a második világháború óta nem kellett szembenéznie az ország lakosságának. Ráadásul 2020 – a történészektől ellesett fordulattal – „hosszú esztendőnek” ígérkezik, mivel január 1-től az óesztendő átöröklött bizonytalansága velünk marad.

Az év végéhez közeledve adódik a kérdés, mennyire állta meg a helyét az ország a nemzedékek óta nem látott krízis idején?

Ha gyorsmérleget vonunk, felemás képet kapunk a szlovákiai válságkezelés eredményességét illetően. A tavaszi hónapokban Szlovákia elsők között vezetett be szigorú járványügyi korlátozásokat, ezzel sikerült elkerülni, hogy a koronavírus-járvány első hulláma a nyugat-európaihoz hasonló pusztításokat okozzon az országban. A sikeres védekezésnek köszönhetően Szlovákia polgárai akkor még nem szerezhettek első kézből tapasztalatot, milyen tényleges veszélyt jelent a járvány.

A siker nemcsak a társadalmat, de a politikai döntéshozókat is elkényelmesítette, emiatt érte még regionális összehasonlításban is felkészületlenül az országot a járvány második hulláma. Az őszi hullám első heteiben ráadásul, a tavaszi gazdasági károk megismétlődésétől tartva, a szlovák kormány is habozott meghozni az utóbb elkerülhetetlennek bizonyuló korlátozó intézkedéseket. Emiatt

a járvány második hulláma jóval súlyosabban érintette Szlovákiát, mint azt a tavaszi hónapokban láthattuk.

A járvány komolyan próbára tette az ország működőképességét, soha nem kívánt vizsga elé állítva a helyenként évtizedekig bűnösen kivéreztetett alrendszereket. A koronavírus következtében jelentkező egészségügyi és gazdasági válsághelyzet kíméletlenül rámutatott az egészségügyi ellátórendszer eddig is ismert gyengeségeire, de például az egészségipari kapacitások szembeötlő hiányára is.

Az év végéhez közeledve ráadásul egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy gyors kilábalás helyett elhúzódó gazdasági válságra kell számítanunk, ami egyre csak fokozza a társadalom veszteségeit.

A szlovák politikai elit felemás bizonyítványa mellett, amibe éppúgy belefért a határozott válságkezelés, mint a cselekvést gúzsba kötő torzsalkodás, a szlovákiai társadalom is Janus-arcúnak bizonyult a járvánnyal szembesülve. A tavaszi hónapokban az országos karantén hatékonyságához nagyban hozzájárult a társadalom fegyelmezettsége, ami éppen a kritikus őszi hónapokra fordult a visszájára. A társadalom szó szerint belefáradt az elhúzódó járványhelyzet jelentette kihívásokba, az egyre növekvő feszültség az év végéhez közeledve Szlovákiában szokatlan hevességű utcai demonstrációkban került felszínre.

2020 szlovákiai gyorsmérlegéhez hozzátartozik, hogy

bár jószerével az egész évre rányomta bélyegét a járvány, a február 29-én megtartott parlamenti választások kampányát még egészen más témák határozták meg.

Az OľaNO váratlanul nagy győzelme a jól felépített kampánynak, illetve a korrupcióellenesség központi témává emelésének volt köszönhető. Igor Matovič a Smer-kormányok ellenzékének „fenegyereke” a maffiállam felszámolásának ígéretével foglalhatta el a miniszterelnöki bársonyszéket.

A járvány árnyékában gyorsan változó politikai klímát mutatja, hogy a korrupcióellenesség az őszi hónapokban már korántsem bizonyult csodafegyvernek.

Hiába látszik teljesíteni a legfontosabb választási ígéretét a Matovič-kabinet, s kerülnek rács mögé a korábbi ciklus korrupt ügyészei, rendőrségi vezetői, érinthetetlennek gondolt oligarchái, s vetül a gyanú egyre kézzel foghatóbb árnyéka az előző garnitúra egyes politikusaira – a legerősebb kormánypárt támogatottsága mégis zuhanórepülésbe kezdett.

2020 a politikában is különleges év volt. Napjaink posztmodern világában a politika a szórakoztatóipar egyre több jegyét veszi magára. Aki a szórakoztatóiparban a showman, az a posztmodern politikában a marketingpolitikus.

A marketingpolitika válsághelyzetben is alkalmas a pillanat uralására, de 2020 azt is megmutatta: kétséges, hogy az ország előtt álló súlyos kihívások kezelhetők-e ilyen módon, egyáltalán fenntartható-e hosszabb távon a kormánnyal szembeni bizalom.

Igor Matovič a szlovák politikai játéktér legtehetségesebb marketingpolitikusa. Rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amik a posztmodern politikus számára nélkülözhetetlenek: nemcsak témaérzékeny, de szinte azonnal képes reagálni. Erős akaratú személyiség, akivel szemben a hallgatósága aligha marad közömbös. Matovič felemelkedése és ázsiójának nehezen visszafordítható megkopása bár ugyanabban az évben történt, de korszakhatáron innen és túl.

2020-ban a valóságshow-ként megélt posztmodern politika a világjárvány következtében szembe találta magát a valósággal. Ha VV Aurélió műkönnyeket ejt, vagy éppen legféltettebb férfiasságát méregeti, esetleg vaskos szavakat vág riválisa fejéhez, az nem valóság. Ha történesen az ember ugyanezt egy soha nem látott válsághelyzet kellős közepén a miniszterelnöki bársonyszékből teszi, akkor a valóságshow díszletei egyszeriben semmivé foszlanak, felfedve a pőre igazságot, az addig a marketing díszcsomagolásába rejtett pojácát.

Matovič népszerűségvesztéséhez ugyanakkor az önleleplező hibák mellett a riválisai jobb helyzetfelismerésére is szükség volt.

Bár február 29-e minden jel szerint lezárta a „jók“ és a „rosszak“ harcát Szlovákiában, a küzdelem nem egészen úgy ért véget, ahogy a látszat mutatja. A „jók“ persze legyőzték a „rosszakat“, csakhogy közben a „rosszak“ korábban szégyenpírral szavazó hívei egyszerre magukra ismertek. Elég volt ehhez a számukra hőssé váló Peter Pellegrini kéthetes határozott válságkormányzása, s az örökébe lépő jól beazonosítható rivális, Igor Matovič megosztó kommunikációja.

Ha még azt is hozzátesszük, hogy a kormányzást a járvány első hulláma idején átvevő Matovič-kabinetnek nem jutottak mézeshetek, a kormányfői szereppel még csak ismerkedő Matovič azonnal a válságkezelés sűrűjében találta magát, könnyen megérthetjük, miért került a választásokat követően szinte azonnal leszállóágba a legerősebb kormánypárt támogatottsága. Mi több,

Pellegrini jó érzékkel szakított a rá ólomsúlyként nehezedő (kereszt)apafigurával, Robert Ficóval.

Újonnan alapított pártja, a Hlas-SD villámrajtot vett, s mára vitathatatlanul uralja a népszerűségi versenyt. Az más kérdés, hogy az őszi hónapokban már Pellegrini is pontosan érzékelhette, hogy az ellenzéki szerep ugyan nem jár felelősségvállalással a politikai hitelt gyorsan koptató válsághelyzetben, de ugyanakkor tehetetlenségre kárhoztat.

Bár a februári választás eredményét kudarcként kellett elkönyvelnie, az év végére fontos szakaszgyőzelmet aratott az SaS első embere, Richard Sulík.

A márciusban hivatalba lépő kormány gazdasági minisztereként Sulík kezdettől éles konfliktusokat vállalt a kormányfővel, a választók mindinkább visszaigazolták higgadtságát, amit Matovič indulatos támadásaira válaszolva is megőrzött. Ha Matovič a politika valóságshow-hőse, akkor Sulík tőröl metszett technokrata. Békeidőben esélytelen a marketingpolitika fortélyait jobban ismerő riválisával szemben.

Amint azonban a járványhelyzet szétfoszlatta a szlovák politikát is uraló valóságshow-t, eljött Sulík ideje. A lélektan egyik fontos felismerése, hogy válsághelyzetben az emberek a színpadias gesztusok helyett a megfontoltságot, de legalábbis annak látszatát díjazzák.

Sulík ráadásul még Pellegrinihez képest is kényelmesebb helyzetben van: gazdasági miniszterként nem tekinthető a kormányzás első számú felelősének, de Pellegrinivel ellentétben mégis képes befolyásolni a döntéshozatalt.

Ugyanakkor ez a kényelmes helyzet Sulík számára sem tart örökké, hiszen a kormányzati hibákat a választói előbb-utóbb rajta is számon fogják kérni. 2020 utolsó heteire Richard Sulík népszerűsége már messze lehagyta Igor Matovičét, s felzárkózott a korábbi kormányfő, Peter Pellegrini társadalmi támogatottságához. Ezzel egyidőben pártja, a Szabadság és Szolidaritás (SaS) már megelőzte Matovič mozgalmát, és feltűnt Pellegrini újsütetű szociáldemokratái, a Hlas-SD nyomában. Vagyis elérkezett az a pillanat, amikortól Richard Sulíknak egyre inkább érdeke lenne egy előrehozott választás Szlovákiában.

Ezt a számítást azonban egyelőre, s várhatóan még jó ideig keresztül húzza a parlamenti matematika. A jelenlegi kormánykoalíció, amelyet négy párt alkot, Sulík liberálisai nélkül is megőrizné parlamenti többségét.

Boris Kollár házelnök pártja, a Sme rodina az OĽaNO-hoz hasonlóan az elmúlt hónapokban – nyilván nem elválaszthatatlanul a pártelnök személyét övező botrányoktól – leszállóágba került. Egy előrehozott választáson, a decemberben mért támogatottságot figyelembe véve, már a parlamentbe jutás lenne a tét Kollár számára, vagyis a jelenlegi biztos pozíciót aligha fogja bizonytalanra cserélni.

Ugyanez a számítás igaz a kormánykoalíció legkisebb pártjára, az Andrej Kiska visszavonulásával politikai súlyát nagyrészt elveszítő Za ľudíra. Igaz ugyan, hogy a Kiska-árvák idővel felkapaszkodhatnak egy SaS által kínált mentőhajóra, de Kollár esetében ennek lehetőségét kizárhatjuk – vagyis a liberálisoknak nem áll módjában kikényszeríteni az előrehozott választásokat. Ebből adódóan az óesztendőt követő hónapokra is a kormánykoalíció belső viszonyait jellemző kötélhúzás folytatása valószínűsíthető.

Egy esetleges előrehozott választás jelenlegi állapotában a felvidéki magyar érdekképviseletnek sem jönne jókor. A Magyar Közösség Pártját, az Összefogást és a Magyar Fórumot felsorakoztató szövetség a februári választásokon lényegében az MKP korábbi szavazótáborát tudta megszólítani, ezzel a parlamenten kívül maradt. Mivel a Smer és az SNS oldalán 2016 és 2020 között kormányzati szerepet vállaló Most-Híd támogatottsága gyakorlatilag összeomlott, a februári választást követően első ízben történt meg, hogy a felvidéki magyarság nem rendelkezik szervezett képviselettel a szlovák törvényhozásban.

A kiábrándító eredmény mindenki számára egyértelművé tette, hogy tényleges egység nélkül a jövőben sem lesz esély a parlamenti küszöb átlépésére.

Mivel a választási kudarc elsodorta a Most-Híd korrumpálódott vezetését, elhárult a felvidéki magyar pártok egyesülésének első számú akadálya. A koronavírus-járvány miatt nyár elejére tolódott az MKP tisztújítása, ezt követően azonban intenzív tárgyalások kezdődtek három magyar formáció: az MKP, a Híd és az Összefogás között a magyar egység megteremtéséről.

Augusztus 20-án együttműködési szándéknyilatkozatot írt alá a három párt elnöke Komáromban. A nyilatkozatban hangsúlyozták, „a szlovákiai magyarok, valamint az ország déli és keleti régióiban élő emberek érdekeinek egységes és felelősségteljes politikai képviselete mellett” kötelezik el magukat. A nyilatkozatot jegyző pártok hangsúlyozták, „egy egységes, de sokszínű politikai nézeteket magában foglaló pártként” vesznek részt a soron következő választásokon.

Már az augusztus 20-i szándéknyilatkozat aláírását követően is nyilvánvaló volt, még hosszú tárgyalásokra, kompromisszumok egész sorára lesz szükség az egység megvalósulásához.

Leginkább azért, mert ellentmondásos helyzetben van a felvidéki magyar közvélemény, hisz a nagy többség ugyan sürgeti az egység mielőbbi tető alá hozását, másfelől azonban a pártokhoz szorosan kötődő választók saját identitásuk feladásától tartanak az egységes pártban.

Akik az MKP, a Híd és az Összefogás alkotta „hármasság” egységesülése kapcsán kezdettől kétségeket fogalmaznak meg, a felvidéki magyarságot megosztó mély törésvonalakra hívják fel a figyelmet. Mára a társadalomban is meggyökeresedett és intézményesült a 2009 óta tartó politikai megosztottság.

Ennek meghaladása csakis aprómunkával képzelhető el, és aligha segít a helyzeten, ha a legkisebb súlyú szereplő mohósága újabb árkoknak ágyaz meg, amiről a decemberig húzódó tárgyalások (időleges?) kudarca tanúskodik.

Ahhoz, hogy a jövő reményt kínáljon, az kellene, hogy a közélet szabói felismerjék, olló helyett végre tűhöz kell nyúlniuk. Ha így lesz, a felvidéki magyar társadalom szétszaggatott szövétneke lassanként mégis összeforrhat.

Megjelent a Magyar7 2020/52. számában.