Tótmegyer

Tótmegyer a Kisalföldön, az Érsekújvári-sík nyugati részén, a Hosszú-csatorna mentén, a Pozsonyt Budapesttel összekötő vasúti fővonal közelében, 113 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, Nagysuránytól 10 km-re délnyugatra, Érsekújvártól 12 km-re északnyugatra, Vágsellyétől 26 km-re délkeletre. Határa sík, túlnyomórészt mezőgazdaságilag művelt terület (határának 73,9 %-a szántóföld), egyetlen erdeje a Károlyiak által a 19. század második felében telepített Megyeri-fácános (Bažantnica) Tótmegyertől délre (237 hektár). Vasútállomása a központtól 2,5 km-re északkeletre, Csikepusztánál található. Kiterjedt, 5129 hektáros határában számos külterületi lakott hely található: Csikepuszta (Číky) és Lajoshalma (Ľudovítov) a vasútvonal mentén, Szentgyörgypuszta (Štvrtky Jur) Tótmegyertől délkeletre, Zsófiamajor (Palárikovské role), Pikómajor (Piková) és Erdészlak (Bažantnica) pedig délnyugatra fekszenek. A községközponttól északnyugatra fekvő Felsőkeresztúrpuszta mára elpusztult, Alsókeresztúrpuszta viszont a 20. század második felében egybeépült Tótmegyerrel. Északról Tardoskedd, nyugatról Negyed, délről Szímő, keletről pedig Érsekújvár és Nagysurány katasztere határolja. Határa nyugaton egy ponton érintkezik Vágfarkasdéval. Keleti határát a 75-ös főút Érsekújvár és Vágsellye közötti szakaszának vonala alkotja, Negyeddel közös határának nagy része a Kamocsai-csatorna mentén húzódik. Szímővel közös határa 1920-ig Nyitra és Komárom vármegyék határát alkotta. A vasúti fővonalról Csikepusztánál ágazik el a Nagysurányra vezető vasútvonal. Közúton a 75-ös útról Csikepusztánál (3 km) elágazó 1497-es úton közelíthető meg, mely Sókszelőcén (13 km) keresztül Vágsellyével köti össze. Szintén Csikepusztánál ágazik el a Nagysurányra vezető 580-as út.

A Nyitrai kerülethez és az Érsekújvári járáshoz tartozó község. 1920-ig nagyközségként Nyitra vármegye Érsekújvári járásához tartozott. Csehszlovákiához csatolása után végig a (változó területű) Érsekújvári járás része volt. 1938-1945 között visszacsatolták Magyarországhoz (Nyitra és Pozsony egyesített vármegye, Érsekújvári járás). 1950 után Csikepusztát Nagysuránytól Tótmegyerhez csatolták, területe ezzel 4 %-kal nőtt (49,14 km²-ről 51,29 km²-re).

Tótmegyer a szlovák-magyar nyelvhatáron fekszik, keletről csatlakozik a nagysurányi szlovák etnikai tömbhöz, délről, nyugatról és északról egyaránt magyar lakosságú települések veszik körül. A 17. század végén betelepített szlovák lakossága mellett a 20. század első felében még számottevő magyar kisebbség is élt itt, mely a század második felére asszimilálódott. 1921-ben még a lakosság egynegyede, 1930-ban már csak 5,9 %-a volt magyar nemzetiségű. 1941-ben a magyar fennhatóság alá került községben újra 30,8 %-ra ugrott a magukat magyaroknak vallók aránya. 2011-ben 4341 lakosa volt, melynek 91,5 %-a volt szlovák, 2 %-a magyar nemzetiségű (88 fő); magas volt a nemzetiségükről nem nyilatkozók aránya (5,5 %) is. A község népessége 1991 óta mérsékelt ütemben, de folyamatosan csökken (4,6 %-os fogyás 2016-ig, 4463 főről 4255-re). A lakosság többsége (2011-ben 73,3 %, 1921-ben még 98,1 %) római katolikus vallású, kiugróan magas a felekezeten kívüliek (13,4 %) és a vallásukról nem nyilatkozók (10,8 %) aránya. Külterületei közül 2011-ben Lajoshalma (104 fő) volt a legnépesebb, ezt követte Zsófiamajor (48 fő), Szentgyörgypuszta (29 fő), Csikepuszta (16 fő), Erdészlak (15 fő) és Pikómajor (5 fő).

Már az Árpád-korban templomos hely volt, a régészeti ásatások során tárták fel 12. századi templomának kőalapzatát. 1248-ban „Meger” néven szerepel először írásos forrásban. A 13. században királyi birtok volt, majd a nagysurányi uradalom része lett. A középkorban Megyeren át vezetett a Bécset és Érsekújvárt összekötő Via Magna út. Határában a középkorban négy, a török háborúk során elpusztult falu létezett: Bábot és Kopcsányt 1113-ban, a később pusztaként újratelepült Keresztúrt 1275-ben (mint királyi méhészek falvát), Szentgyörgyöt pedig 1424-ben említik az okiratok. A 16. században a Nyáry család birtoka volt. 1545 körül a Forgách család vízivárat épített itt, melyet később a törökök leromboltak. Lakói 1550 körül református hitre tértek. 1559-ben egy török támadás során teljesen elpusztult. 1617-ben Pusztamegyer néven, mint lakatlan hely szerepelt, 1664-ben szintén lakatlan volt. 1690-ben a Kaunitz család birtoka lett, akik 1690-1694 között katolikus morvákkal és szlovákokkal telepítették újjá és 1701-ben Domenico Martinello tervei alapján kastélyt is építtettek. Az immár szláv többségű település a 18. században már Tótmegyerként ismert (írásos forrásban először 1725-ben jelenik meg a nemzetiségi hovatartozásra utaló előnévvel). A császárpárti Kaunitz család uradalmát a Rákóczi-szabadságharc idején (1705 után) a kurucok elpusztították. Később a birtok a Károlyiak tulajdonába került, mely család 1945-ig a legnagyobb birtokos volt a községben. A régi Kaunitz-kastély helyén épült fel 1730 után a későbarokk Károlyi-kastély, melyhez eredetileg színház is tartozott, melyet a 19. század elején bontottak le. Egyházközségét 1730 körül alapították újjá. 1787-ben 187 háza és 1466 lakosa volt. 1828-ban 285 háza és 1992 lakosa volt. A község fejlődése 1850 után, a vasút megépítésével gyorsult fel. A 19. század második felében a Károlyiak telepítették a falu déli szomszédságában erdejét, mely híres fácán-vadászterületté vált. Új emeletes iskolaépülete 1863-ban épült, 1865-ben szeszfőzde, 1871-ben pedig téglagyár létesült a községben. A Károlyi-uradalom Lajoshalmon híres merinótenyészetet tartott fent, a keresztúrpusztai méntelepet még a Kaunitzok alapították a 18. század elején. A 19. század végétől a nagybirtokon minteg 16 km hosszan lóvasút is működött (egészen az 1960-as évekig). 1891-ben alapították önkéntes tűzoltóságát, 1898-ban hitelszövetkezetét. 1908-ban 270 méter mély artézi kutat (Alice-forrás) fúrtak a községben. 1920-ig nagyközségként Nyitra vármegyéhez tartozott, majd Csehszlovákiához csatolták. Lakói mezőgazdasággal, idénymunkákkal foglalkoztak, illetve vasúti alkalmazottak voltak. 1928-ban kastélyában alapították meg a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanácsot. 1938. novemberétől 1945. márciusáig újra magyar fennhatóság alá került. A magyar bevonulás előtt lakosságának mintegy egyötöde elmenekült; 1938-ban még 4599 lakosa volt, 1941-ben már csak 4143. 1944-ben zsidó lakosságát (1938-ban 51 fő) koncentrációs táborba hurcolták. 1948-ban hatósági úton a korábbi „Slovenský Meder” helyett hatósági úton Ján Palárik (1822-70) szlovák színműíró után a Palárikovo hivatalos nevet állapították meg. 1945 után a kastélyban néhány évig kollégium működött, a nagybirtokot pedig államosították. Termelőszövetkezetét 1950-ben alapították. Az 1952-es árvíz súlyos károkat okozott. A 20. század második felében belterülete csaknem duplájára nőtt, a település kelet (Horné Drahy), észak (Alsókeresztúrpuszta) és dél felé egyaránt terjeszkedett. 2012-ig Délnyugat-Szlovákia erdeinek nagy része az Állami Erdőgazdálkodási Vállalat tótmegyeri részlegéhez tartozott, melyet ebben az évben Lévára költöztettek.

A mezőgazdasági jellegű községben szlovák tannyelvű alapiskola (ma Karol Strmeň /1921-94/ katolikus költő nevét viseli) és óvoda található. Fácánosa nemzetközi hírű vadászterület jelentős vadászturizmussal. A Károlyi-kastély a 18. század közepén épült barokk stílusban, 1866 körül késő klasszicista stílusban átépítették. Ma szállodaként működik, 52 hektáros angolpark tartozik hozzá. Ipartörténeti érdekesség a kastély mellett álló, 1869-ben épült fa víztorony. Nepomuki Szent Jánosnak szentelt római katolikus temploma 1754-ben épült barokk stílusban. A plébánia épülete 1746-ban épült, szakrális kisemlékei közül legrégebbi Nepomuki Szt. János 1788-ban emelt szobra. A névadó Ján Palárik mellszobra a kultúrház előtt áll. Határában hozták létre 2011-ben a Tótmegyeri-rétek (Palárikovské lúky) védett területet 16 hektáron.