2018. február 21., szerda - Eleonóra
Cikkek közt...  Videók közt...  
Aich Péter: Bűnök 2018. január 28., vasárnap 10:28 | Hirek.sk  | Forrás: Hirek.sk, Aich Péter
Rendezgetem a régi képeket és emlékeket, nézegetem, merre jártunk néhány éve. Sok szépet láttunk. Amióta leomlott a vasfüggöny, kitárulkozott a világ, olyan helyre is eljuthatott az ember, ahova azelőtt közönséges halandóként nem lett volna lehetősége. Fölfedezni mentünk a világot, s ámulva vettük tudomásul, mi mindenről maradtunk le, amiért kihagytak a megszakítatlan fejlődésből, s mi mindent titkoltak el a magukat oly bölcsnek tartó kommunista vezetők.

Nyugat felé utazva egyszerűen más világot fedeztünk föl – amennyiben tényleg néztünk és láttunk is. Az utak például nem olyan kátyúsak, mint mifelénk, még a mellékutak is jó minőségűek, ez máig így van, ki tudja, hogyan csinálják. Ócska rom persze akad ott is, meg lepergett vakolat, és nem minden arany, ami fénylik, de nem ez a jellemző. Általában csinosan, igényesen karban tartott házak sorakoznak sok virággal, s ha bekukkantunk az udvarra, kertekbe, átjárókba, általában jó ízléssel ápolt részleteket fedezhetünk föl. Nem úgy, mint nálunk, ahol újból kellett fölfedezni minden, őseink által gondosan létrehozott, ám a szocialista kosz alá temetett szépséget. Csodálkozva vettük tudomásul, hogy az addig csak szürkének ismert, gyéren megvilágított utcáink szépek is tudnak lenni, s lettek is volna, ha nem a szocializmus vívmányait kellett volna élnünk. Mert ez volt a vörös egyeduralom egyik következménye, itt minden a fejére állt, értsd: a politikai mellett az esztétikai érték is.

Aztán kinyílt a határ, lehetett utazni, szabadon bóklászni a tőlünk nyugatra eső városokban, s ámulva vettük tudomásul, hogy bár ott is volt háború, de annak nyomait már régen eltakarították, következményeit rég kiheverték, s építettek, csinosítottak, miközben mi a Szovjetuniót és a kommunista pártot éltettük. S amíg mifelénk a kommunista vezetés mindent a feje tetejére állítva kollektivizált, tőlünk nyugatabbra nem kérdőjelezték meg a magántulajdont. Franciaországban a francia forradalom óta (1789!) nem volt forradalom. Háború ugyan volt, de a kontinuitás nem szakadt meg, s nem kérdőjelezték meg az összes értéket sem, miként azt mifelénk a kommunista terror tette.

Mostanra ismét más a helyzet. Nézzük a tévében a híreket, s bár nyilvánvaló, hogy megszűrik azokat, még mindig sok ijesztő kép marad, s elképedve tesszük föl a kérdést: mi történt Nyugattal? Mi ez a folyamatos, egyre sűrűbb megfigyelés a térkamerákkal? Miért van mindenfelé annyi rendőr, sőt katonaság is készültségben, olyan fölszerelésben, mintha harcvonalban lennének? S miért van annyi városban virág- és gyertyasziget? A lakosság is vajon kicserélődött? És miért veszik le egyre több helyen a keresztet, civilizációnk, kultúránk, európai létünk e szimbólumát, mióta zavar ez annyira?

Régebben azért is vágyódtunk nyugatra utazni, mert olyan nehéz volt oda jutni, oly távolinak tűnt az a világ. Jobb híján hazai tájakon szabadságoltunk, ami persze nem rossz, ellenkezőleg, megismerni az országot, ahol él az ember, jó és hasznos, még akkor is, ha kisebbségként nem igazi hazának éltük meg. Mert azért tény és való: szép ez az ország.

Most újra alkalmunk van fölfedezni. A nyugati turistákkal együtt, akik egyre gyakrabban és nagyobb számban jönnek. Mert hogy biztonságos ország vagyunk, azért.

Milyen bűnt követtünk el, hogy a sors így játszik velünk? Micsoda fordulatok ezek? Látszatra ellentétes ez az egész: mi, akik lemaradtunk a kontinuális fejlődésről, mi vagyunk most hirtelen az élboly? Mert nincs (még!) mifelénk annyi megfigyelő kamera. Sem annyi rendőr az utcán. Mert mi még emlékszünk, milyen ára van a szabadságnak, hogy mit jelent a tolerancia, s hol van mindennek a határa. Tudjuk, hogy vannak bűnök, amelyeket mi követtünk el, de tudjuk azt is, hogy vannak olyanok is, amelyeket ellenünk követtek el. Ilyen volt a szocializmus ránk tukmált kényszere, a kommunizmusban való hit kinyilvánításának elvárása, a kisebbségek kötelező kussolása. Közülünk még sokan tudják, milyen, ha templom helyett pártgyűlésre kellett menni, és milyen, ha az is bűn, ha anyanyelvünkön szólalnánk meg. Most mást követelnének tőlünk. Lassan mecsetbe kényszerítenének. De számunkra az is idegen. Hiába tesznek úgy, mintha minden rendben volna, bizony vannak, akik most ezt kívánnák. Hogy ne azok maradjunk, akik vagyunk.

Amíg elfelejtjük, hogy szembe köptük magunkat.

Holott az lesz majd legnagyobb bűnünk.

Aich Péter

Fotógaléria
Megosztás:
Add a Startlaphoz