2018. január 18., csütörtök - Piroska
Cikkek közt...  Videók közt...  
Molnár Judit: Vadóc világa 2017. december 24., vasárnap 15:08 | Hirek.sk  | Forrás: Hirek.sk, Molnár Judit
Mintha kiszakadt volna az ég, olyan sűrűn hullt a hó. Óriási pelyhekben. Semmit sem lehetett látni. Csak a sok hópihét. A szél táncoltatta őket.

Az arcát teljes erővel hozzányomta az ablaküveghez. Szinte már fájt neki, ahogy érezte az üvegen át a hideget. Behunyta a szemét, és látta magát kint a hóban… két karját széttárta, a derekát megfeszítette, arcát az ég felé fordította, és csak forgott-forgott. Szédülésig, amíg földre nem rogyott. Erőtlenül, de felszabadultan… mert övé volt az ég.

Boldog volt és szabad. Azt gondolta, ilyen lehet a szabadság, ilyen lehet, amikor nincsenek korlátok és félelmek, amikor nincs vezényszóra ébresztő és takarodó, amikor az ebédért nem kell piszkos, ragacsos tálcával sorban állni, az ágyában tud a fal felé is fordulni, és a hálóterem vasszekrénye helyett polcán sorjáznak a dolgai, amikor megélheti a saját csöndjét, mert nem hasít a fülébe az állandó üvöltés…

A feje nagyot koppant az üvegen, ahogy hátulról erőből meghúzták a haját. Az irritálóan szőke haját! A hátbavágást sem úszta meg, most sem, ahogy soha sem. Azonnal magához tért, egy másodperc elég volt ahhoz, hogy elszálljon a hangulata, és kijózanodjon, visszahuppanva a valóságba. A folytatást is tudta, az ütések súlyát jól ismerte. Ilyenkor mindig behunyta a szemét, összeszorította a fogát, keze ökölbe rándult, de nem ütésre, mit is tehetett volna a túlerővel szemben. Tudta, ez az egész mindössze pár percig tart, csak a sajgó fájdalom lesz utána elviselhetetlenül hosszú.

Az volt. Összegörnyedve kuporgott, szinte zihált még, mintha kilométereket futott volna. Felállni nem bírt, nem is akart. Meglehet, pár pillanatra el is ájult, de hallotta a hangokat. Hallotta a kárörvendő nevetést, a bántó megjegyzéseket, érezte, hogy a szánalomnak egy szikrája sincs körülötte. De nem zavarta, már megszokta. Tudatosan vagy sem, kialakította magában a készséget, hogy kikapcsolja a külvilágot. Ilyenkor érezte az édesanyja meleg kezét, ahogy végigsimítja előbb az arcát, majd a szép hosszú szőke fonatát. Ott voltak körülötte a játékai, a könyvei. Szájában érezte a reggeli kakaó inkább keserű, mintsem édes ízét. Mennyire szerette! … Semmitől nem félt annyira, mint attól, hogy egyszer ezek a képek teljesen elhalványulnak, végképp szétmállanak, mint egy sokat fogott, megsárgult képeslap, amin már az ábráknak legföljebb elmaszatolt körvonaluk van, nem kivehető formájuk.

A dermedt révületből most is az az óriási csattanás ébresztette fel. Hányszor is hallotta az elmúlt egy évben? Számát sem tudja. Csak az maradt meg… habár halványan még megvan az emlék, hogy vidámak voltak, mind a négyen, még az öccsével sem veszekedtek. Lehet, nevettek is… aztán jött a csattanás, talán még néhány hangfoszlányt hallott, majd sötétség, teljes sötétség. A következő kép már a kórház vakító fehér fala, üres fala, az ürességé. A többire, az azóta történtekre nem akar emlékezni.

Érezte, fel kell állnia, el kell indulnia, utolsó erejéből is, ha nem akar egy következő pofonmenetet. Lassan ment, szinte vonszolta magát. Láthatatlan szeretett volna lenni. A gúnyos megjegyzések most sem érdekelték, csak mormolva számolta a lépéseket, tudta mennyit kell megtennie, amíg elér a rejtekhelyére. Jó volt azt hinnie, hogy ez rejtekhely, pedig csak egy poros zug volt a folyosó végén, a szekrények takarásában, ameddig már senki nem ment el. Itt gubbasztott, mozdulatlanul, hogy észre ne vegyék. Közben mindent átgondolt. Ismerte a hátsó ajtót, még a kulcsnak a helyét is, tudta azt is, hol van rés a magasra font drótkerítésen. Csak várnia kellett…

Felütött fejjel ment az utcán. Mindenkinek megpróbált a szemébe nézni, csak hogy lássa, látják, hogy ő is itt van, jár-kel szabadon, úgy tesz, mint a többiek. Néha szaporázta a lépteit, hogy úgy tűnjön, ő is siet, hiszen sok még a tennivaló az ünnepekig. Aztán ráérősre fogta, csak úgy bandukolt, kirakatot bámult, tétlenkedett, engedte, hogy vigye a karácsonyi forgatag.  

Lassan kiürült az utca, a hó sem hullt már, annál hidegebb lett. Könnyeitől már nem is látott, csak azt érezte, reszket, de nem a hidegtől, inkább a félelemtől. Ez másfajta félelem volt, mint ott, odabent. Ott mindig tudta, hogy egyszer véget ér a rossz, csak addig kell kibírnia. De most meddig kell kibírnia?

Behúzódott egy kapualjba, hogy legalább a metsző szél elől legyen egy kis menedéke. Arra gondolt, megkeresi a visszavezető utat, hátha még nem vették észre, és akkor ki sem derül. De nem bírt elindulni. Nem vitte a lába.

Kinyitotta a szemét és megrémült, nem tudta hol van. Ez nem a hálóterem rideg vaságy-valósága volt. A könyvvel teli polcok a plafonig értek. Apró tárgyak mindenhol, sok élet még több fényképe a falakon és a polcokon. Az asztalon egy fehér gyertya égett, vékony fekete szalaggal körbekötve. Mellette a keretbe foglalt boldogság, egy apa a lányával, szívből nevetnek, a képre nézve még a nevetésüket is hallani.

Egy puha meleg kéz simított végig a homlokán, majd az arcán. Összerándult, megborzadt egy pillanatra. Olyan érzése volt, mintha ismerné ennek a kéznek az érintését… Nem tudott megszólalni, csak nézte a gyertya lángját, ahogy nő, ahogy egyre hízik, ahogy az égig tör, ahogy reményt adón bevilágít mindent.

Molnár Judit

Fotógaléria
Megosztás:
Add a Startlaphoz