2017. november 23., csütörtök - Kelemen, Klementina
Cikkek közt...  Videók közt...  
Aich Péter: A fejére állt világ 2017. augusztus 26., szombat 10:32 | Aich Péter | Forrás: Hírek.sk
Az utóbbi évek politikai fejleményei kimondottan nevetségesek. Ez a megállapítás némileg bizarr, de bizonyára sokan vették már észre, mennyi önjelölt megváltó mászkál szerte a világon.

És itt nem csak amolyan Maduro- meg Danko-félékre gondolok, elég megemlíteni a bloggerek és egyéb hozzászólók hadát. Mindegyikük meg tudna oldani minden bajt, mindegyikük mindenkinél mindent jobban tud, szinte furcsállja az ember, hogy még mindig nem a mennyországban, vagy legalább a paradicsomban vagyunk. Mert csupa tiltott fa vesz körül, annyi mindent nem szabad – azt mondják legalább, a demokrácia nevében, meg ilyen-olyan jogra való tekintettel. Szóval röhejes ez az egész, azaz olyan volna, ha nem lenne igazából tragikus.

A sok megmondó emberke mindenfélére hivatkozik, pontosabban bármit előhoz, hogy önmagát igazolja, valamint saját zsenialitását szellőztesse, miközben mindenki más természetesen teljesen lehetetlen, alkalmatlan és mellőzhető. És mivel ezt sajnálatos módon mégsem hiszi el mindenki, erre a túlzott megmondásra a reakció is gyakran túlzó, amit aztán egyetértően csodálkozva vesznek tudomásul.

Az alapvető kiindulópont egy jól hangzó fogalom, amely divatba jött, de amelyről az égvilágon senkinek sincs fogalma, igazából mit jelent. A szabadságról van szó. Mert a szabadság alatt sokan azt értik, hogy bármit megtehetnek, ami csak eszükbe jut. Pedig hát nem. Amit annakidején Petőfi megénekelt, a világszabadság, az manapság újkori reneszánszát éli, csak éppen teljesen másképp értelmezve, mint ahogy azt jeles költőnk tette. A XIX. században ugyanis a szabadság valami egészen más volt, mint ahogy ma próbálják értelmezni. Akkoriban az egyik nagy követelmény az általános választójog volt. Azt azóta (a múlt század elején) állítólag megkaptuk. Állítólag. Mert választhatunk-e valóban? Szabadon? Formálisan igen – minden választáskor egy csomó pártból. Még a szociban volt egy kabaré-jelenet: piros kalapokat árultak. Mit tetszik választani: piros kalapot, vagy piros kalapot? Ugyan mi változott azóta? Mert a pártokat úgy ítéljük meg, ahogy a sajtó tulajdonosai azt jónak látják. Az információk ugyanis tőlük származnak.

Amennyiben információkról beszélhetünk. A sajtó ugyanis nem informál objektívan: a tények bemutatása helyett láttat, így manipulál, csúsztat és hangulatot kelt a hírek kiválasztásával s a hírek elhallgatásával egyaránt. Bizonyos „kellemetlen” hírek csak akkor kerülnek napvilágra, amikor már lehetetlen elhallgatni, akkor is megfelelő csomagolásban. Sokat „jóhiszeműen” azért hallgatnak el, nehogy nyugtalanságot, pánikot keltsenek a lakosságban. Hálás köszönet az ilyen tapintatosságért! Jó tudni, hogy ennyire törődnek a jónéppel. És persze hangosan elítélik azokat, akik rasszista kijelentéseket tesznek – értsd: fasisztának, rasszistának, xenofóbnak kiáltják ki azokat, akik kimondják az elhallgatott, letagadott realitásokat, s néven nevezik a jelenségeket, akik elmondják, hogy cigány volt, vagy arab az elkövető, ha az volt. Talán azt is el kéne mondani, hogy fehér volt az elkövető (ha az volt): vajon az is rasszizmusnak minősülne?

Manapság általában iszlám vallásúak követnek el terrorcselekményeket, de aki ezt kimondja, az rasszistának minősül. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden arab terrorista, még akkor sem, ha az ilyen tevékenység „divatját” ők hozták be Európába, mert igen, mások is elkövetnek ilyet (fehérek, az állítólagos keresztények): ez a viselkedés mintája. Újabban ezt találóan, bár némileg pontatlanul terror-marketingnek hívják. Ám a lényeg marad: az ilyennek híre megy, s egy primitív lélek számára ez az „érvényesülés” egyetlen lehetőségének tűnik. Próbálják ezt mindenféle kifogással magyarázni, jelentőségét csökkenteni, csakhogy egy gyilkosság akkor is gyilkosság marad. Ráadásul, ha egy furgonnal a tömegbe hajtok, hogy minél több legyen az áldozat, az nem hirtelen fölbuzdulásból történt, az előre megfontolt tömeggyilkosság. S ha ilyenkor fasizmust emlegetnek – többnyire azokat illetve e jelzővel, akik az ilyet néven nevezik –, alkalmasabb volna a fasizmust a tettesekre s az ideológiára alkalmazni, amelynek nevében a gyilkosságot elkövették. Még akkor is, ha történetesen az iszlám vallásról van szó. Vagy miért kiabálja ilyenkor szinte minden terrorista, hogy Allah akbar?

Begyűrűzik ez mindenhova, már Szlovákiában is fölemelték a készültség fokozatát, mivel olyan alattomos veszélyről van szó, amit nehéz előre meglátni, nehéz kivédeni. Megszaporodnak az akadályok, autó ne hajthasson be akárhova, egyre több térfigyelő kamerát helyeznek el, egyre több a rendőr, hovatovább az lesz az ember benyomása, hogy tényleg rendőrállamban él. Valóban ezt akarjuk? A hamis szolidaritás következményeként? A migránsok kötelező elosztása érdekében a jogot, hogy békés országban éljek, pedig felejtsem el? Milyen oknál fogva kell eltűrnöm a lehetőséget, még akkor is, ha egyelőre minimális, hogy egy őrült leszúr, összekaszabol, tudatosan elgázol? Ha ezt szóvá teszem, milyen jog értelmében neveznek ki fasisztának, rasszistának? Vagy csak nekem van az a benyomásom, hogy fejére állt a világ? Hogy a kapitalizmus és kommunizmus imperialista szelleme ma a neoliberalizmusban testesült meg, abban éli ki magát, s áldemokrata felhőbe burkolózva butít és tömi szégyentelenül a zsebét?

Amikor még Európának volt hite, Isten nevében vonultak hadba a katonák. Sőt, papok áldották meg a fegyvereket. És pápák is vonultak hadba, igen. Nem szívet melengető dolog ez. De vajon összefügg-e a háború elítélése és a hit tagadása? Mert így tűnik: Európában ma mélységesen elítéljük (nyilvánosan mindenképp) a háborút (pláne, ha nem a mi szövetségeseink háborúznak, s nem fűződik hozzá saját érdekünk), ugyanakkor az istenhitet ugyanolyan mélységesen szégyelljük. Fontosnak mondjuk az emberséget, az egyoldalú toleranciát (igen, az egyoldalút, mert a muszlimoktól ilyet nem várunk el), keresztény értékeink megőrzése viszont már nem cikk. Pedig azok ugyanolyan fontosak, mint gyermekeink: akár bevallottan hiszünk Istenben, akár nem, keresztény erkölcsünk az éltetőnk, az útmutatónk, kultúránk alapja, az a múltunk, s az a jövőnk föltétele. Jogrendszerünk is abból indul ki, hiába tagadnánk. Aki mégis tagadja, rá vajon nem illik-e jobban az embertelen fasiszta jelző?

Amióta a politikai pártok kialakultak, bevett fölfogás szerint jobb- és baloldali pártokra osztjuk. Különböző átmenetek is léteznek (jobbközép, stb.), meg a kakukktojás: a liberálisok. Máig amolyan XIX. századi elképzelések alapján kezeljük ezeket, holott igencsak megváltoztak azóta. Mifelénk a jobboldali pártokat a kommunista időkben szélsőségesen maradinak mutatták be, a baloldaliakat pedig a progresszió képviselőinek, némi fönntartással, mivel a nyugati szocialista pártokat a munkásosztály árulóinak állították be, az igazi haladás csak a kommunistákat illette. A rendszerváltás után a kommunisták szocialistákká vedlettek át, s úgy fogadták be a szocialista internacionáléba, mintha sosem lettek volna kommunisták. Hogy szót értsünk, miről van szó: tessék elképzelni, hogy egy náci párt néppárttá alakul át, s tagja lesz a néppárti internacionálénak! Mindez olyan világban, ahol a jobb- és baloldal közötti lényegi különbség már tulajdonképpen eltűnt. Viszont kialakult egy más különbség: a szocialisták a közép felé sodródtak, s a jobboldal még tovább jobbra került, látszólag legalább, gyakran a kereszténységet is csak látszólag és főleg látványosan hangsúlyozva. Aki ezt hangsúlyosabban tette, azt hamar populistává nevezték ki, s pedzegetni kezdték, hogy bizonyára fasisztoid tulajdonságaik is vannak (némelyiküknél joggal). Ugyanakkor a szocialisták, miután a néhai jobboldallal az alapjogokat már kiharcolták, létjogosultságuk érdekében újabb jogokat kerestek, amiért küzdeni lehetne – s találtak is újabb lehetőséget a neoliberalizmusban. Ez azzal járt, hogy sutba dobták istenhitüket, a keresztényi értékeket pedig semmibe vették mindenütt, ahol az bármilyen (nem egyszer kétes) jogba ütközött. Pedig nem következetesek: minden jogot önközpontúan kezelnek a pillanatnyi előnyöktől függően. Egy gyereknek (például, hogy csak egy alaposan túlzásba vitt „jogot” említsek) – természetes biológiai adottsága ellenére – joga legyen (majd, felnőtt korban!) megállapítani, milyen nemű szeretne lenni, addig pedig azt ne firtassák. Nyilván akad olyan is, hogy valaki „nem fér a bőrébe”, s akkor azt respektálni kell – de érthetetlen, miért kell ezt propagálni, hiszen nem ez a természetes út. Mert ha az volna, egy nemzedéken belül kihalna az emberiség.

Igazából dekadens jelenség ez. Nem az, hogy valakinek problémája van a saját istenadta nemével, az sem, hogy bárkinek más a vallása, más a kultúrája, mint nekem, hanem az, ha ebből politikát csinálnak, ha az utcára viszik azt, ami a hálószobába való, ha az anyagi előnyöket a szellemi értékek fölé helyezik, ha a hatalmi vágyakat vallásháborúként álcázzák, és rasszizmust csinálnak belőle. Nem csak az rossz, ha egy vallást igaztalanul támadnak, hanem az is, ha sajátunkat eldobjuk, az univerzális emberi értékekkel együtt. Ez fölér az öngyilkossággal, miután dalolva és lelkesen megástuk a sírunkat. Sőt annál is rosszabb: tömeggyilkosság, ha föláldozzuk ezt a gyönyörűen sokszínű, évszázadok alatt vérben, izzadságban teremtett európai kultúrát. Ha mindenféle áljoggal hadonászva hagyományainkról, értékeinkről, a belső békét biztosító életről önként lemondunk. Ha mindenféle kétes jogot fontosabbnak tartunk, mint a természetes, a természet szabályai által kialakult fegyelmezett rendet.

Aich Péter

Fotógaléria
Megosztás:
Add a Startlaphoz